Képzeljük el, hogy a túlvilágon bágyadt szerda délután van. Andy Warhol szórakozottan oldalba böki Walter Benjamint, s színlelt teatralitással neonszínekben játszó művészbélyeget nyújt át neki. Arra biztatja, hogy helyezze a nyelve alá. Majd hatalmas, amalgámszín nyomat elé vezeti a meglepett mestert és a Factory iróniafaktoráról kezd mesélni. A teoretikus persze tisztában van vele, mire megy ki a játék. Arcán a meggyőzöttek – de le nem győzöttek – hamiskás félmosolya jelenik meg, zsebében toll után kotorászik és posztumusz posztszkriptumot fogalmaz legott A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában című korszakos szövege mögé. Csakhogy onnan, ahol ezen a bágyadt szerda délutánon tartózkodik, nincs már sok esélye utószavát ideátra eljuttatni. Warhol azt javasolja ezért, hogy húzzák csak át a szöveget szimplán, a többit meg bízzák a túlvilágon örökké sercegő faxmasinára. Így is tesznek, aztán dolguk végeztével elégedetten tovaindulnak. Az égből tintaszín hó szitál.
Úgy sejtem, Bohár Andráshoz megérkezhetett e fiktív küldemény. A kilencvenes évek derekáról származó írásai legalábbis erre engednek következtetni. Az 1994-ben, a kaposvári Tanítóképző Főiskola aulájában megrendezett, A fénymásolás népművészet, valamint, a két évvel később ugyancsak a somogyi megyeszékhelyen, az Együd Árpád Művelődési Központban tartott Ars poetica című tárlat kapcsán született, és az 1998-as Eredeti és/vagy másolatot előlegező – szövegeiben ugyanis ahelyett, hogy elrongyolódott noteszlapok között a magas művészet behívószáma után kutakodna, Bohár kommunikációelméleti-művészetszociológiai perspektívából közelít a fax art esztétikumához.
A távmásoló felhasználásával előállított képekben mindenekelőtt az új utakat előlegező kommunikációs formát ismeri fel. Olyan művészi beszédmódot, amelynek formálódó eszköztárát a gyorsaság, a konceptualitás és a reflexivitás jellemzi. A faxképeken Bohár szerint maga a közvetítés kerül a vizsgálódás, illetve az értelmezés középpontjába.
Gondoljuk csak tovább a megállapítását: minden bizonnyal hallani véljük máris, ahogy a nyolcvanas évek irodadizájnját idéző gépbölcsőjéből – a mai fülnek szokatlan frekvencián – felsír a küldeményművészet elektronikával etetett unokaöccse, a faxkép. A faxképet nemcsak a reagálás sebessége különbözteti meg korosabb rokonától, a mail arttól. Abban is eltérnek, hogy a küldeményművészetnek a társadalmi-politikai – Közép-Európától errefelé természetellenes módon természetesnek tekintett –, vagyis külső környezetből adódó bizonytalansági tényezői a fax art esetében a technikai, azaz belső közegbe kerülnek át. Megtartják mindazonáltal a kétségesben rejlő játékosság izgalmát. A faxképek esetében tehát lerövidül ugyan a transzmisszió ideje, a közvetítő csatorna – esetleges deformációt okozó – szennyeződéseivel azonban a telefax művészeti célú felhasználóinak is számolniuk kell.
A faxolás technológiai oldalról nagyjából így fest: a szkenner letapogatja a szeme elé tett dokumentumot és hangjelekké alakítja át. Az akusztikus impulzusok aztán a telefonvonalon keresztül eljutnak a fogadó készülékhez, ami a megérkezést követően dekódolja, a nyomtató működésbe hozásával pedig ismét láthatóvá teszi őket. A telefax mélyébe bukó képi információ rövid idő alatt egy másik térben lép újra színre.
A beérkező szövegképre a címzett akár rögtön reagálhat. A faxtechnika különleges jellemzője ugyanis – ahogy Klaus Urbons már a kilencvenes évek legelején felismerte – épp abban áll, hogy megteremti a közvetlen visszacsatolás lehetőségét. Az alkotók egy-egy akció keretében ad hoc hálózatokba rendeződhetnek, saját művüket útra bocsáthatják annak útvesztőiben, s várakozhatnak a többiek modulációit magába építő végeredmény visszaérkezését jelző szignálra. Dramaturgiáját – és szimbolikus jelentését – tekintve hasonló ez a cirkulus a kisgyermekek között népszerű fülbesúgósdihoz. Az információ mindkét esetben, minden egyes átadásnál torzul(hat). A gyerekek egy-egy ilyen játék alkalmával nemcsak fizikailag, hanem minden bizonnyal szellemileg is közelebb kerülnek egymáshoz. A faxakciókban résztvevő művészek között pedig – Urbons találó kifejezésével – „világméretű idegfonat” képződik.
E fonat sejtjei – vagyis az alkotók – arra az illuzionistára hasonlítanak, aki a felkínált ígéretig ismeri csak saját trükkjét. A változást hozó fordulat kívül esik a kontrollján. A végeredmény számára is meglepetés, ezért nemcsak a türelmetlenséggel vegyes izgalomban osztozik közönségével, hanem a tökéletes végrehajtás terhe is lekerül a válláról. Maga is meghökken hát, ha a piros szemű angóranyúlra még csak nem is hasonlító lény bújik elő a gép – cilindert helyettesítő – gyomrából. A jutalomban így a faxoló – akár a bekötött szemű bűvész – közönségével együtt részesül. Elvégre – és itt térhetünk vissza Bohár gondolatához – a közvetítés rítusa, a médium közbevetése a faxképek esetében a produktumnál is fontosabb.
A kilencvenes évek elején a fax art friss és játékos nyelvváltozatot kínált a küldeményművészet és a copy art idiómakészletét korábban már elsajátító alkotók/gondolkodók számára. Bohár szerint üdvözlendő, hogy a távmásolóval megalkotott képek túl vannak a máshogy tovább nem adható művészi tartalmak közvetítésének egyszerű felvállalásán, ezért végre magára az esztétikai minőségre koncentrálhatnak. Persze sokak számára a küldés játékossága, a különös eltűnési, át- és visszaalakulási folyamatról való bizonyságszerzés is elegendő indokot jelentett a fax használatba vételéhez. Mások eleve konstruált képeket bocsátottak útra: vizuális költeményeket, kollázsokat és fotómontázsokat továbbítottak, s számukra a közlés művészi megformáltsága ugyanolyan hangsúlyt kapott, mint a küldés mozzanata. Megidéztettek művészettörténeti tradíciók, s készültek olyan munkák is, amelyek a képi információnak a továbbítás következtében fellépő átalakulására, az üzenet kopására hívták fel a figyelmet.
Különösen izgalmasnak és gyümölcsözőnek vélem Bohár szövegeit a virtuális népművészet legújabb hajtása, a hazánkban is egyre inkább szárba szökő mémkultúra irányából olvasni újra. A mémek ugyanis – úgy hiszem – teljes mértékben megvalósítják a faxképek Bohár által leírt kritériumait, miszerint extrán aktuálisnak kell lenniük, ráadásul mindezt a lehető leggyorsabban. Az internet játszóterén burjánzó közösségi oldalak és könnyen kezelhető alkalmazások segítségével ráadásul nem csak a terjesztés ideje csökken le hihetetlenül az igazán sikeres mémek esetében, de abból kifolyólag, hogy a virtuális közösségek minden korábbi terjesztési módnál hatékonyabban működnek, exponenciálisan megnő a játékba hozott alkotók, illetve variánsok száma is. Az sem elhanyagolható hasonlóság tán, hogy a faxképekhez hasonlóan a műalkotás magasába igyekvés helyett a mémekben is a kommunikatív szándék az erősebb. Mindkettő a viszonylag könnyű dekódolhatóságot állítja a továbbgondolhatóság szolgálatába és emiatt lehet az is, hogy roppant erős bennük az alkotó/játszótársakhoz való odafordulás gesztusa. A mémek felbélyegezetlen küldemények, fax nélküli faxképek.
Szüzséjük a távmásolóval továbbított alkotásokhoz hasonlóan az eltűnés és újbóli előbukkanás között változik meg. Visszatérést jelentenek ráadásul az ős-küldeményművészethez is, amennyiben a változtatásokat egyértelműen a felhasználók/játékosok hajtják rajtuk végre.
Úgy tetszik, a faxképek félúton vannak a fénymásolószobák magánya és a facebook-nyilvánosság közt, másképpen mondva összekötő kapcsot jelentenek a mail art és a mém art között. Könnyen beláthatjuk, hogy kommunikációelméleti szempontból mindhárom azonos feladatot lát el: a kreatív hálózatalakítás programját teljesítik, s teszik ezt – a technológiai környezet lehetőségeit maximálisan kihasználva – az idő múlásával egyre szélesebb körben, egyre nagyobb hatékonysággal.
Az első világháború előtt tizenöt percre volt szüksége egy fényképnek, hogy távmásolón keresztül Monte Carlóból Berlinbe jusson. Egy internetes mém manapság akár százszor is megteszi ezalatt a New York–Tokió távolságot. Ám ebből az is következik, hogy bár el nem tűnik ugyan, de „kiég” és a faxképeknél mégiscsak rövidebb élettartamra számíthat.
Persze a faxkép sem él örökké. A faxpapír drámai elhalványulásában Bohár a véges emberlét színrevitelének metaforáját ismeri fel. A kilencvenes években papírra vetett gondolataival a szerző nagyban hozzájárult szerintem ahhoz, hogy a fakuló faxképek filozófiájából megőrződjék valami. A lényeg tán. Ameddig emlékszünk rájuk, nem lesznek végleg az enyészeté.
Megjelent a Magyar Műhely 165. számában.
