Nagyapám ült a konyhaasztalnál, az ablak mellett, és pipázott. Egészen fehér volt a haja, ő maga túl a nyolcvanon. Frissen borotvált, pirospozsgás arccal ült ott, ki-kinézett a tömbházudvarra, és egész délutánokat elpöfékelt. A füst körülfonta a fejét, s a pöfékelés ritmusával olyan békebeli hangulatot teremtett, mintha kint nem is a nyolcvanas évek Romániája lett volna, hanem valami furcsa éden, amely kizárólag nekünk adatott meg.

Tizenöt éve nincs többé, bennem mégis él valamiképpen, s elsősorban éppen a pipájának köszönhetően. Mai napig találkozom olyanokkal, akik ismerték. „A pipás” – mondják, s ettől megnyugszom valahogy. Nem is megnyugszom – inkább ismét tudom, hogy igazán élek.

Aki pipázik, az csak nyugodt ember lehet. Ezt a tapasztalatot is mellette tanultam meg. Nem tőle; ő soha nem mondott ilyesmit. Ő nem tett mást, mint hogy ült és pöfékelt, akármi történt légyen.

Éppen ezek a tapasztalatok, ezek a furcsa örökségek azok, amelyektől nem tudunk megszabadulni, s amelyeket annyira nehéz megcáfolnunk vagy inkább annyira nehéz elfogadnunk, hogy megcáfolhatók.

Itt van például Szilágyi István. Ő is pipázik, amióta ismerem, mégse hiszem, hogy bárki nyugodtnak nevezné. Nem is nyugtalan persze vagy türelmetlen, legalábbis nem abban a flitteres értelemben, ahogy túlságosan is gyakran használjuk a szót. De feszült kétségtelenül. Kemény, faragott ráncokkal csipkézett arc, éles bajusz, kovácsi váll, erős kezek, határozott kalap, darabos járás. És a beszéde! Mintha minden szava, minden gesztusa valami örvényből származna, amelyet ő maga sem ural. Olyan a beszéde, mint könyveinek a nyelve. Bodor Ádámon kívül nem ismerek írót, aki ennyire egy lenne önmagával mindkét területen – talán Mészöly lehetett még ilyen. És mindkettőjüknek Kolozsvár a szellemi hazája. Ezek azok a dolgok, amelyeket semmilyen irodalomelmélet nem tud értelmezni.

Bennem vannak a Kő hull… és a Hollóidő kihagyásosan kirobbanó mondatai, melyek mögött mintha egy másik, gyötrelmes világ kavarogna. Fűrészfogasak, mint a Fortuna úr nevetése. És a helynevek! Jajdon, Verőfény, Fényesagócs, a morotvaparti tanya. Meg Botács úr története. Olyan próza ez, amelynek energiái megrendítenek, megkínoznak, mégis magukkal ragadnak.

Ebből a nyelvből, ebből a gyötrelmes örvényből származik és alakul a történet. Szendy Ilka kétségbeesett szerelme és gyilkossága, iszonyú magánya, a reveki tiszteletes tragédiája, Fortuna Illés és Tentás kalandjai. „Ha a reggel úgy döccent tovább a délelőttbe…” Mintha nehezéke lenne ennek a szövegnek; mintha az idő borzalmas súlyokat cipelne magával. S mintha ezek a borzalmas súlyok döccentenék az identitást is, az ember azonosságát önmagával és a közösségével. Aki ezeket a regényeket olvassa, az első mondattól tisztában lehet vele, hogy itt nem egyszerűek a megfeleltetések. Csak többé-kevésbé megközelítő igazságokat lehet papírra vetni, amelyek már papírra vetésük pillanatában kétségbe vonják önmagukat, s éppen azáltal, hogy a papírra kerültek. Mintha nem lenne nyelv, amely pontos tudna lenni, s az áhított pontosságot a rések legalább annyira kifejeznék és képviselnék, mint az aládöccenő szavak, mondatok, állítások és történések. A rejtélyek ebben a prózában soha nem rejtélyeskedések, ócska krimibe illő, az olvasónak gazsuláló fordulatok, mert nem kívülről származnak, hanem belülről, a nyelv legmélyéről: ott rejlenek.

„Egyik délután hátrament a csűrkapun: rokkant havak, véghetetlen vizek; csizmarontó márciusi télfakadék.” Szándékosan idézek olyan részleteket, amelyek nem a szereplők elmélkedéséből valók, hanem „egyszerű” leírásokból. Még a táj is olyan itt, hogy nincs reménye. De nem azért nincs, mert ez a magyar sors, főleg a török igájában; nem is azért, mert ha csak magyarok lennének, akkor talán volna értelme a világnak. A világ ilyen csizmarontó, a mindenkori állapotoktól függetlenül; mert ilyen a nyelv; mert a nyelv ilyen. Állítmány nélküli, csuklóhoz csavart mondatok mondják a valóságot, s közben érthetően, a kimaradt szavaik révén azt mondják, hogy a valóság más is, mint amit mondanak. Más, de nem reményteljesebb vagy nagyszerűbb.

Nem tartom véletlennek, hogy a Kő hull…-nak a közelmúltbelinek nevezhető környezete után Szilágyi egy mélyebben történelmi időhöz jutott el. Az örvényei olyan világot kerestek, ahol a nyelv még darabos, de éppen darabosságában mérhetetlenül kifejező. Ehhez a prózához nem valamiféle rosszul értelmezett, sírvavigadós hajlam miatt tapadnak a régies kifejezések, hanem az erő révén. Még csak nem is a kifejezésekben rejlik az archaikusság. „És ott sejlik a vár, mihelyt félrevonja róla a ködöt a pirkadat.” Hány évszázadot kell visszamennünk, hogy egy ilyen mondatot összerakjunk? Sehányat. Mégsem lehet sok ennél kevésbé kortárs mondatot leírni.

Van egyfajta könnyűség, felületesség, sziporkázás, csillogás, amelyet túl gyakran tévesztünk össze holmi „nyelvművészettel”, de amely kétségtelenül a mi mai nyelvünk egyik változata vagy lehetősége. Szilágyi István nem sziporkázik. Valósággal döndülnek ezek a mondatok, akárhol ütjük is fel a könyvet. „Aznap tovább közeledtünk jobb felől a hegyek gyűrődéseihez.” Meggyűrődik a nyelv, s a repedésekben meggyűl a történet. Az Agancsbozót részleges kudarcának az az egyik magyarázata, hogy az író egy olyan nyelvi világ felé mozdult el, amelyhez nincs köze: az „op-art”, a „klub”, a „boss” és a többi egy olyan környezethez tartozik, amellyel nem tud mit kezdeni.

Nádas Péter megszorított mondatokról beszél Mészöly Miklós kapcsán, de talán sem Mészölynél, sem Szilágyinál nem megszorított mondatokat olvashatunk. Mert a megszorítás a technikára utal, az írói mozdulatra; én azonban inkább azt mondanám, ezek a mondatok minden húzás és szorítás előtt így kerülnek a papírra. Nem a mondatokat szorítják meg, hanem az egyéniségek ilyen „megszorítottak”. Aki ránéz a bajuszos, mokány arcra, látja a fogak között a pipát, az soha nem lehet biztos abban, milyen mondatok jönnek majd ebből a szájból, de abban biztos lehet, hogy nem kell a nyelv áradására számítania. A takarékosság nem írói meggondolásokból származik, hanem világnézeti probléma. A világ ilyen darabosan, ilyen döndülésesen nyilvánul meg, s nagy kérdés, hogy egyáltalán megnyilvánul-e; hogy nincs-e sokkal több, egészen más, mint amit ezekből a mondatokból kihallunk. Ez az egészen más a világ veszélye, fenyegetése, amelytől nem lehet szabadulni, mert ő sem szabadulhat magától.

Miért lesz öngyilkos Dalkó, a Wimbledoni jácintból? Miért hal meg Bálint, az atléta? Mit nem tud Saulus, és mit tud meg végül? Aki ezekre a kérdésekre keresi a választ, tudja, hogy csak válaszokat talál majd, amelyek legjobb esetben elfogadhatók, de soha nem lehetünk biztosak az igazságukban. Mert nincs egyetlen igazság, amely még tragikumában is vigasztaló lehetne, kapaszkodót, fogódzót jelentene. Csak a kopár, éles mondatok vannak, a hőség, amely a homokot forgatja, a Verőfény, ahol megtörténik, amit nem értünk, de aminek feltétlenül meg kell történnie.

Mészöly, Bodor és Szilágyi prózája azt mondja, nincs mit megérteni, s ha van, semmiképpen sem a folytonos beszéddel lehet megértenünk. Éppen ezért nem tartom véletlennek, hogy az utóbbi két alkotónak nem műfaja az esszé. Ami történik, azt a történet által lehet nem is megérteni: megközelíteni, elmondani csupán, s hogy egy lejáratott szót írjak ide: ábrázolni. Felvázolni a viszonyokat, elmondani a történetet, nézni a gyűrődéseket, mint szigony a halat. Összeírni, hogy mi maradt Bálint után a Dreher-Maul-dobozban.

Ezek a gyűrődések azért is érdekesek, mert Michelangelóra, illetve Hemingwayre emlékeztetnek, s egyben rávilágítanak a Mészöly és Bodor, illetve Szilágyi közötti különbségre. Mindkét ars poetica közismert: a reneszánsz nagy szobrásza arról álmodott, hogy a hegyekből vésse ki szobrait, lefaragva a fölösleget a tulajdonképpen már készen levő alkotásokról, míg az amerikai író szerint az írás olyan, akár a gleccser: csak a csúcsa kell kilátsszék a vízből. Nos, a Magasiskola és az Eufrátesz Babilonnál írója a jéghegy-elv híve, amely szerint a tudás nagy részét „bele kell hallgatni” a műbe, míg a Hollóidő szerzője szerint soha nem lehet tudni, mi szólal meg, és mit fog mondani. Az ember szinte hallja, ahogy félelmetes robajjal elindul a történet… és sem az olvasó, sem az író nem tudhatja, merre morajlik. „Mintha egy nem túl erős, illetve erősnek erős, de nem túl kezes regénykoncepció felmorzsolódása menne végbe.” – írja Láng Zsolt a Hollóidő kapcsán. A megállapítást pontosnak, fontosnak és jellemzőnek érzem. A Szilágyi-művek hullámzása teljesen kiszámíthatatlan – éppen ebben áll az erejük.

Ha filmbe képzelném Szilágyi Istvánt és Fortuna Illést, mindkét szerepet Robert de Niróra osztanám, méghozzá arra a de Niróra, aki Noodles-t játssza a Volt egyszer egy Amerikában. Ez a férfi nem azért hallgat, mert ostoba, s még kevésbé azért, mert semmit nem ért, hanem egyszerűen azért, mert a szavak nélküli cselekedetekben jobban bízik, eredményesebbnek, pontosabbnak és valahogy valóságosabbnak tartja őket. Azokat a szavakat, amelyek nélkül egy regény természetesen nem működik, de amelyekről bizonyos regények tudják, hogy nem ők a fontosak, hanem ami megjelenik általuk, s még inkább, amiből megjelennek. Ezért hat a Kő hull… s a Hollóidő úgy, mint a történetek halmozása (az előbbi és a Lovat és papot egy krónikáért inkább a belső történeteké, a Csontkorsók inkább a külsőké): ahogy egymásra omlanak a cselekvések, szavak hasadnak ki belőlük, amelyek az omlás dinamikájáról és természetéről árulkodnak. Nem értjük, miért kell Gönczi Dénesnek meghalnia, s nem értjük azt sem, milyen ember ez a Fortuna Illés, hová lett Tentás; gyanúink, értelmezéseink persze lehetnek, pontos válaszunk azonban soha.

Egy nyers, mégis megformált bizonytalanság alakul ki így; Bretter György Kő hull…-ról írt kritikájának címe nem véletlenül ez: Szilágyi István bizonyára regényt írt. Talán azért is remekművek ezek a könyvek, azért hatnak annyira a mai olvasókra, azért nem kopnak az idő múlásával, mert a bizonytalanság jelenik meg általuk, az a homályos, de hitelesnek érzett igazság, hogy semminek nincs egyetlen, kőbe véshető, örök időkre szóló oka vagy magyarázata, minden sokkal bonyolultabb, mint hittük és reméltük. S ez a bizonytalanság, ez a sokféleség valahogy mégis súlyos és tömör, mint azok a hegyek, amelyekkel Michelangelo küzdött, s amelyeknek a gyűrődéseihez a Hollóidő szereplői közelednek beavatásuk egyik délelőttjén.


Az esszé Demény Péter A lélek trolija című kötetében jelent meg.