Ars poetica helyett álljon itt velem kapcsolatban egy interjú szövege inkább. Az a beszélgetés, melyet Havadi Nagy Istvánnal, a kolozsvári Képzőművészeti és Design Egyetem esztétika tanárával a közelmúltban folytattam a műtermemben. Úgy vélem, dióhéjban minden lényeges kérdést érintettünk. A fel nem tettekre a munkáim adnak további válaszokat.
– Kedves Gyöngyi, kezdjük beszélgetésünket egy klasszikus kérdéssel: kik voltak a meghatározó tanárai?
– 1963 és 1968 között a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban a felejthetetlen, drága jó tanárunk, Nagy Pál festő és grafikusművész, majd 1968-tól ’73-ig a kolozsvári „Ion Andreescu” Képző- és Iparművészeti Főiskolán Ciupe-Király Mária-Sarolta textilművész.
– Mi az, ami plasztikailag, esztétikailag foglalkoztatja a textil, a grafika, az installáció terén?
– A különböző anyagokban rejlő, megoldatlan „rejtélyek”, kérdések, plasztikai és esztétikai válaszlehetőségek; a vég(le)letek (lenyomatok) – az ötlettől a megvalósításig. A gondolatok anyagba való átültetése, az önkifejezés lehetősége, mindezek párhuzamokban való egymásra épülése egy láthatatlan-spirituális „hálórendszerbe” építve. Ez lehetőséget biztosít a felvetett gondolat-téma ciklikus, sorozatokban való megvalósítására. Az anyag és a megoldás egyaránt eszköz, vizuális kivetítés, tükrözés.
– Mi az, amit sajátjának érez az alkotásaiban, mik a stílusjegyei (ha vannak)?
– A stílusjegyet egy megállásra késztető jelnek tekintem. Betöltök vele egy hiányzó „űrt”, részletet, ami egésszé teszi a művet, tartalmában kiegészíti azt, elindít egy változást, és ezáltal új értéket teremt. Úgy érzem, egy fény-jelet követek, a magam sajátos módján. Igyekszem tisztán látni vagy átlátni, távolról látni, és ezáltal szűrni, hogy a lényeg valósuljon meg az anyag általi megjelenítésben. Egyediségünk hitelességünkben nyilvánul meg, habár ezt a külvilág nem mindig értékeli kellő időben. Vallom, hogy egy életműnek irányt mutatónak és másoktól különbözőnek kell lennie. A textilművészet területén kialakítottam egy sajátos stílusjegyet. Romániában, 1973-ban egyedül én fedeztem fel a mechanikai-elektronikus úton kivitelezhető, fali és térbeli, hurkolt (sík, körkötő és elektronikus kötőgépeken kötött) textil pannók, plasztikai és esztétikai kivitelezését, mint kifejezéseszközt. Mindmáig nem akadtak követőim. Mindez a sors kényszerű érdemeként történt, ugyanis a főiskola elvégzése után egy kötöttárukat gyártó textilgyárba helyeztek, hároméves kötelező gyakornoksággal. Ezzel a felfedezési lehetőséggel, „kiközösítettem” magam egy zárt körből: a kárpitművészek köréből. Idő hiányában és alkotási vágytól hajtva ez volt a legkézenfekvőbb lehetőségem. A 20. század közepén, a 21. előőrseként jelentem meg egy teljesen hagyományos megjelenítési módokban alkotó közösségben egy olyan szokatlan kifejezésmóddal, ahol elnézték „különbözőségem”, de nem értékelték különösebben. A kilencvenes évektől „szabadúszóként” kezdtem el gondolataimat, textilterveimet hímzett tér-, fény-, zászló-installációkban, grafikai lenyomatokban, az akkor megjelent fénymásoló gépeken sokszorosított xerox grafikákban kifejezni. Ugyanígy vagyok a könyvtárgyak esetében is. Összegezve: a stílusjegy üzenet, egy másféle látásmódot jelez, intim vallomás, más ál(l)om(ás).
– Mi az, amit vonzónak tart az anyagban?
– A kimeríthetetlen, végtelen megvalósulások, lehetőségek tárházát, új felfedezések, kifejezésmódok lehetőségét.
– Mivel szeret kísérletezni?
– Mindennel. Az anyagok kapcsolataival, időszerűségével, a fény és az idő térben való egymásra hatásával, az átélés, élet, születés, halál, megértés, észlelés, látásmód harmóniájának megteremtésével. A rész-egész összefüggéseivel, a tükröződések rejtőző-őrző spirituális sejtelmeivel, a szellem–érzelem–értelem rezonálásával. Például a textilminta-tervezésben az anyag mintájától a textildesign-kollekciók szabásvonaláig kimeríthetetlen a lehetőségek tárháza.
– Mit jelent Önnek a könyv, mint tárgy?
– A könyv számomra üzenet és újabb lehetőség. Egy új irányzat műtárgyak létrehozásához: részletek összhangba komponálásához, ezek tudatos megrendezettségéhez, a világ-tükör(őr)kép megvalósításához. A könyv klasszikus szerepét, a nyomdaipart az új évszázadban támadás éri: a meleg, bársonyos, selymes papírból készült könyvek digitális formátumba való áttétele rideg, tárgyilagos sűrítésben való megjelenítése egyfajta félelmet kelt, de egyben új alkotási ötleteket is. Ezekből születtek meg, a papír, fa, fém, áttetsző műanyag (plexi) könyvtárgyaim ötletei is.
– Színben, struktúrákban, kompozícióban mi áll közel Önhöz, mi a sajátja?
– A fekete-fehér és a köztes árnyalatskála, a születés-elmúlás-újjászületés körforgása jelében. A kék-zöld az ásványi-növényi, az Univerzum színvilága. Az ásvány- és kristályszerkezetek geometrikus formákba építése: kör-négyzet-háromszög (gömb, kocka, kúp). Az egymás fölé, egymásra épített, hálószerű rendszerbe „keret(kereszt)ezett” vonal-folt, pozitív-negatív, függőleges-vízszintes, sík-tér kompozíciók.
– Ön szerint, mi a művész szerepe a mai világban?
– A válasz bonyolult, összetett. Szintekre tagozódik. Társadalmi, politikai szinten figyelmet keltő, újat teremtő kellene, hogy legyen a művész, ami a mai modern kultúrában – a minden téren nyomuló információk, impulzusok sűrűsége, fullasztó dömpingje miatt – szinte lehetetlen. A kultúrák és szubkultúrák keveredése káoszt okoz az értékrendekben. Döntő szerepe lehet ezért az egyéni művészi hitelességnek. A művész viszonyulása a mai világhoz, egyéni kultúrája, értékrendszere, sorsa, hovatartozása, a gyorsuló idő változásai mind meghatározóak lehetnek. Személy szerint úgy érzem, megállva haladok. Ezt úgy értem, hogy figyelő álláspontról szemlélem a körülöttem zajló változásokat, teszem a dolgom, remélve, érezve, hogy nagy százalékban a művészek, egyénileg vagy kis csoportokban, ugyanezt teszik, hogy értékeiket mentsék. A fiatal művészek egy értékes részének sikerült utat nyitni, érvényesíteni tehetségüket. Ez reménnyel tölt el. Érzékelem a változásokat, és amit saját szűröm átenged, azt megpróbálom a rendelkezésemre álló anyagi és szellemi-spirituális eszközeimmel visszatükrözni (pl. Konstellációk sorozat, A köd, A lepke útja, Az ÚT, stb.) Érzésem szerint, a mai világban, a globalizációnak „köszönhetően” egyfajta pluralizmus kapcsolja össze a kultúrát és a szubkultúrát egy általános egyveleggé. A kultúra ezáltal jobbára elveszíti univerzális értékjelzőjét, nincs útmutató irányzat (vagy figyelmen kívül hagyják), hitelt vesztetté, utat tévesztetté vált a művészet. Így aztán a szerepe – adott esetben – a túlélés, a kulturális értékek átmentése lehet.