„Egyes társadalmak mereven ellenzik a hibákat, és eltökélten ragaszkodnak a normálishoz. Ezeket az utókor rendszerint mint beteg kisiklásokat szokta elítélni. Jobb bizonyítványt kapnak azok a társadalmi formák, amelyek nagylelkűen megengedik az abnormálisat és a hibásat, és csak arra vigyáznak, hogy az ilyen dolgok kívül maradjanak a hatalom és a jog, a tudomány és a technika berkein. Az érdekes hibákról hajlandók elismerni, hogy csodák, és az ilyen csodák számára kis rezervátumokat tartanak fenn a vallás és a művészetek ágazataiban” – olvasható Perneczky Géza Németországban élő művészettörténész három évtizeddel ezelőtti írásában.(1) A kiállítások sorát böngészve napjainkban a hazai vagy a szomszédos tájakon számos olyan tárlatra lelhetünk, melyeken a pszichotikus művészet, azaz a „hibák” „csodaként” értékelődnek, s így talán e seregszemlék léte is igazolja, hogy korunk legalább e téren „jobb bizonyítványra” érdemesül.

A lelki betegek műveinek emancipációját azonban egy hosszú, évszázados folyamat előzte meg. Tekintsünk tehát vissza, tegyünk egy kis kultúrtörténeti sétát, idézzük fel azokat a művészettörténeti állomásokat, melyek a mai nyitottabb és befogadóbb személetet megalapozták és előkészítették. Kezdetben a kórok külső jegyei, a különösség megragadása volt jellemző, majd egyre inkább a belső lelki tartalmak megjelenítése, feltárása került előtérbe. Ezt követte a betegek alkotásaiban fellelhető archaikus formai elemek felfedezése, végezetül e varázslatos, elzárt világ kreativitása önmagában is értékké vált és rangot kapott.

A 19. században a szélsőséges érzelmek, a túlfűtött emóciók igézetében Géricault, Delacroix, Goya, Blake, Füssli, a romantika festőművészei jelenítették meg előszeretettel a tébolyt képeiken. E nagy romantikus elődök örökébe léptek a szimbolisták – Moreau, Redon, Vrubel –, mikor a lélek misztériumait kutatták, és a meghasadt elme vízióit vetítették vásznaikra a századfordulón. Az 1900-as évek elején az európai civilizáció válságát megélő alkotók már elvetették a hagyományos képi toposzokat. A modernizmus korszaka, a szorongás és az elmagányosodás élménye új vizuális eszközöket követelt. A szenzibilis művészvilág dekadens életérzéseivel adekvát kifejezési formákat keresett, és az avantgárd mozgalmak ősi gyökerekből táplálkozó archaikus világokra csodálkoztak rá. A képzőművészek saját használatra felfedezték a primitív népek művészetét, a népi kultúrák formakincseit, és ettől kezdve más szemmel tekintettek az igézően őszinte gyermekrajzokra és a pszichotikusok bizarr látomásaira is.

Ezen újító törekvéseik találkoztak és termékenyítően összekapcsolódtak a korszak elmekórtanának tudományos vizsgálataival is. A pszichiátria ebben az időben kezdett intenzíven foglalkozni a primitív népek lélektanával, a gyermeklélektannal, az álom törvényszerűségeivel és az elmebetegek képi megnyilatkozásaival. A művészet-kreativitás-betegség összefüggéseit vizsgáló kutatások, a pszichotikusok árnyaltabb diagnózisát is segítve Európa-szerte már a 19. század közepétől elmegyógyászokhoz, illetve kórházakhoz kötődő gyűjtemények alakulását eredményezték.

W. A. F. Browne skót orvos 1857-ben kiadott Art in Madness című könyvét Cesare Lombroso Genio e follia című kötete követte néhány évvel később. Lombroso torinói képanyaga a kor egyik legelső ilyen típusú gyűjteménye volt.(2) August Tardieu francia patológus 1870 körül formálódott kollekcióját a 19. század végén Georges Savages és Theophilius Hyslop angliai Bethlem Királyi Kórházi betegrajz-tára követte itt őrzik napjainkban többek között Vaclav Nizsinszkij Maszk című 1919-es kompozícióját is.(3) Auguste Marie Musée de la Folie-ja 1905-ben nyitotta meg kapuját a Villejuif klinikán Párizsban, és tanítványa, Marcel Réja (Paul-Gaston Meunier) a betegek munkáiban már a művészi értéket vélte elsődlegesnek az 1907-ben napvilágot látott L’Art chez les fous című művében – Marie özvegyének adományaként a gyűjtemény 1967-ben beolvadt Lausanne-i Art Brut kollekciójába. Svájcban a genfi Bel Air Klinikán az 1910-es években Charles Ladame rendszerezte betegei művészi és írásos dokumentumait, Waldauban pedig Walter Morgenthaler pszichiáter anyaga lett széles körben ismert. Ein Geisteskranker als Künstler címmel Morgenthaler 1921-ben monográfiát jelentett meg, melyben betege, Adolf Wölfli munkásságát művészi értékként tárta az olvasók elé. A több mint három évtizednyi kórházi lét alatt Wölfli egy monumentális, mintegy 25 000 oldalas imaginárius élettörténetet alkotott; egy prózával, versekkel, rajzokkal, bizarr figurákkal és geometrikus elemekkel tarkított különös atmoszférájú „napló”-folyamot.

A kórházakhoz kapcsolódó pszichiátriai képgyűjtemények némelyikéhez utat találtak a művészek is, és az ott fellelt kreatív jelenségek, a pszichotikusok katartikus erejű megnyilatkozásai a reveláció erejével hatottak a progresszív mozgalmakra.

A német expresszionisták, mikor kibővítették vizuális formaeszközeik tárházát, mindenekelőtt az Európán kívüli kultúrákra tekintettek. Az 1905-ben Drezdában alakult Die Brücke csoport – Kirchner, Heckel és Nolde – ars poeticáját antikulturális attitűd jellemezte. Az érzelmek gáttalan áramlását felvállaló alkotók a pszichotikus látásmód hatásait is tükröző műveikben nem riadtak vissza a sokkoló hatásoktól sem. E mozgalom irodalmi remekeiben kitüntetett helyet kapott az irracionalitás és az őrület tematikája is. A müncheni Blaue Reiter expresszionista művészei – Kandinszkij, Franz Marc, Gabriele Münter, Javlenszkij, Marianne Werefkin, Klee – 1911-ben kiadott almanachjukban saját munkáik mellett törzsi és népművészeti remekeket, gyermekrajzokat és pszichotikusok alkotásait is felvonultatták.

A hivatalos művészeti kánonon kívüliekkel vállalt közösséget a dadaisták kölni bemutatója is 1919-ben, mikor a kortárs képzőművészet darabjait gyermekrajzok, afrikai szobrok és elmebeteg rajzok (elmebetegek rajzai v. elmebetegrajzok) kíséretében tárta a közönség elé.

Ismertsége révén leginkább a Karl Wilmann és Hans Prinzhorn közreműködésével létrejött heidelbergi gyűjtemény hatott az avantgárd mozgalmakra. A kollekció tudományos publikációját 1922-ben adták közre Bildnerei der Geisteskranken címen. Hans Prinzhorn orvos-művészettörténész a heidelbergi egyetem pszichiátriai klinikáján több mint 5000 munkát gyűjtött össze, és könyvében az alkotókat elemző tíz monográfiában a művészi értékre helyezte a hangsúlyt a pszichopatológiai kontextus helyett. Gyűjteményi darabjai mellé analógiaként középkori műveket, gyermekrajzokat, népművészeti tárgyakat és afrikai faragványokat sorakoztatott fel.

Az 1910-es években Heidelbergben formálódó gyűjtemény és Prinzhorn munkássága hamarosan magyarországi követőkre talált, Pécsett Reuter Camillo(4), Lipótmezőn pedig Selig Árpád elmeorvosok szereztek elévülhetetlen érdemeket e téren.

A Bildnerei der Geisteskranken egy kötetét Max Ernst német festőművész még a megjelenés évében magával vitte Párizsba, ahol a szürrealisták sokat forgatott „bibliája” lett. Paul Klee a Prinzhorn-gyűjtemény néhány darabját „jó Klee”-nek minősítette, Alfred Kubin, cseh származású expresszionista művész pedig egyenesen Heidelbergbe utazott, hogy személyesen tanulmányozhassa a kórházi kollekció darabjait.

A művészet és a lélektan összefonódása a szürrealista körökben volt leginkább tetten érhető. E köteléket interdiszciplináris kapcsolatok is erősítették; a szürrealista kör tagja volt Gaston Ferdière, a rodezi elmegyógyintézet igazgatója és Jacques Lacan francia pszichiáter, de közismert volt André Breton és Dalí, a mozgalom két vezéralakjának Freud-tisztelete is. A fiatal Max Ernst pályája kezdetén, 1910-ben Bonnban művészettörténeti, pszichológiai és pszichiátriai stúdiumai alatt ismerkedett meg a pszichés betegek munkáival: „Ebben az »elmegyógyintézetben« a hallgatók kurzusokon és gyakorlati foglalkozásokon vehetnek részt. Az épületek egyikében olyan képek és szobrok döbbenetes gyűjteménye található, melyeket e borzalmas hely nem önkéntes lakói készítettek, mindenekelőtt kenyérbélből. Mindez mélységesen megérinti a fiatalembert, aki a zsenialitás felszikrázását véli felfedezni bennük, és úgy határoz, hogy kutatni kezdi az őrület határán elhelyezkedő, nehezen meghatározható és veszélyes területeket.”(5)

A szürrealisták alkotói módszerükké avatták a pszichoanalízis tudományos vizsgálati metódusát, a szabad asszociációt, műveikben kiemelt szerep jutott az álomképeknek és a tudatalatti tartalmaknak. Formai elkötelezettségüket igazolták azon kompozícióik, amelyek a gyermekrajzok és a skizofrén-alkotások sémáját idézték. „Úgy hitték, hogy azzal párhuzamosan, ahogy Sigmund Freud felfedezte a tudatalattit, ők rábukkantak az európai művészet »belső Afrikájára«, amelyet az őrület tárt fel..”(6)

1936-ban Londonban a Nemzetközi Szürrealista Kiállításon ishelyet kaptak egy skizofrén beteg képei André Breton gyűjteményéből, a New York-i Museum of Modern Art Fantasztikus művészet, dada, szürrealizmus című, ugyanebben az évben megrendezett kiállításán pedig a kortársalkotások gyermekrajzokkal és népművészeti tárgyakkal egészültek ki, de a Prinzhorn-gyűjtemény egyes darabjait, Paul Éluard kollekciójának beteg-rajzait is megcsodálhatta a közönség.

E táguló világkép ellenpólusa volt, mikor a náci propaganda a progresszív törekvések és a pszichotikus alkotások között húzódó hajszálerek képi bizonyítékait használta fel az avantgárd művészet ellehetlenítésére. A kortárs képzőművészet szélsőséges formai deformációiban a német ideológusok a faji degeneráció igazolását vélték felfedezni; Paul Schulze-Naumburg 1928-ban megjelent Kunst und Rasse című írásában Rottluff, Modigliani és Dix kubisztikusan tagolt képmásai mellé eltorzult arcú betegek fényképeit illesztette, az 1937-es müncheni Elfajzott művészet című kiállítás rendezői pedig az expresszionista művészek festményeit elmebetegek alkotásai és gyermekrajzok társaságában mutatták be – a tárlat bevezetőjében például Klee rajzát egy skizofrén beteg Szt. Magdolna a gyermekkel képével társították.

A száműzetésben élő szürrealisták ugyanakkor továbbra is a művészet határterületeit feszegették, Peggy Guggenheim New York-i galériájában 1942-ben, az E század művészete című tárlaton gyermekrajzok és Max Ernst gyűjteményének darabjai kísérték műveiket.

A fasiszta Németországban a heidelbergi kollekció a modernizmus lejáratásának eszközévé vált. A durva támadásokat követően a megsemmisítésre ítélt pszichotikus művészet és így a Prinzhorn-gyűjtemény is évtizedekre tetszhalott állapotba kényszerült. Az anyag a háborús hányattatások után csak az 1960-as évektől került újra a tudományos, majd művészeti érdeklődés látóterébe. Nagy nemzetközi seregszemléit követően 2001-ben a Prinzhorn-gyűjtemény múzeumként is megnyitotta kapuját a nagyközönség előtt.(7)

Az 1940-es években a francia festő, Jean Dubuffet talált addig járatlan utat a hivatásos művészeti körökön kívüli spontán megnyilatkozásokhoz, a mentálisan sérült alkotók formakincseihez. Művész barátai társaságában utazott ekkor Svájcba azzal a céllal, hogy ott pszichiátriai intézetek látogasson. A kórházakban fellelt művek a reveláció erejével hatottak Dubuffet-re, aki ettől kezdve a pszichotikus művészet elkötelezett támogatójává és megszállott gyűjtőjévé vált. E különös alkotásokat, melyekből saját festői munkásságát tekintve is merített, később az „Art Brut” elnevezéssel illette. Éles határvonalat húzott az általa preferált nyers művészet, az „Art Brut” és a hivatalos művészet, az „Arts Culturels” között. „Kultúránk olyan ruhadarab – írta –, amely nem áll jól, vagy inkább nem illik ránk. Olyan, mint egy holt nyelv, amelyben semmi közös nincs az utca nyelvével. Egyre idegenebb valódi életünktől. Egy terméketlen klikkre szűkül, mint a mandarinok kultúrája. Nincsenek többé élő gyökerei. Olyan művészet felé törekszem, amely közvetlen kapcsolatban van életünkkel, és abból keletkezik, amely valódi életünk és igazi érzékenységünk kisugárzása.”(8)

Dubuffet forradalmian új szemlélete egy egészen új esztétika megszületését eredményezte. Az art brut művészei elszigeteltségben, öntörvényű, konok kitartással haladtak magányos útjaikon. Az alkotás kényszere mindennapi belső szükségletként tört elő náluk. Műveikben a tudattalan tartalmak sokszor gáttalanul törnek a felszínre, képeik az egyén legmélyebb világáról nyers spontaneitással és lenyűgöző őszinteséggel tudósítanak. A kulturális tradícióktól, a társadalmi elvárásoktól való teljes függetlenedés, a hagyományos akadémiai képzésen való kívülállás, az aktuális művészeti trendek ignorálása, illetve figyelmen kívül hagyása bámulatra méltó szabadsággal ajándékozta meg őket.

Dubuffet vezetésével 1948-ban megalakult az Art Brut Társaság, melyben André Breton szürrealista művész, Max Müller svájci pszichiáter és a későbbi francia kultuszminiszter, André Malraux művészeti író is helyet kapott. Dubuffet art brut kollekciója az 1960-as évekre már 5000 művet számlált. A gyűjtemény a művész ajándékaként Svájcba került, ahol mint az art brut múzeuma és kutatási központja nyílt meg 1976-ban.(9)

Dubuffet gyűjteményét annak idején három alkotói közösségből válogatta össze. A legszámottevőbb és legmarkánsabb egységet a kórházban kezelt mentálisan sérült emberek művei alkották, emellett a médiumok és a társadalom perifériáján élők (bűnözők, csavargók, remeték, hajléktalanok) köreiből formálódott az anyag.

Az art brut égisze alatt napjainkban egyre nagyobb nyilvánosságot kap egy újabb, negyedik csoport is, a szellemi fogyatékosok, a tanulási zavarokkal küzdők művészete.

Ha egy értelmi fogyatékos kívülálló munkái olyan minőségűek, hogy a profi festők 99%-a szégyent vall mellette, ha az infantilizmus olyan intenzitású alkotómunkát tesz lehetővé, hogy a létrejött művek színvonala némely szempontból meghaladja a képzett művészetét, úgy ez következményekkel jár mind a művész öntudatára, mind szociális státuszának, saját szerepértelmezésének problémájára vonatkozóan. Az intelligenciahányadosnak és a képzettség szintjének egyébként sincs semmi köze a művészi kreativitáshoz.” – írta Arnulf Rainer osztrák képzőművész az alsó-ausztriai Maria-Gugging pszichiátriai klinikáján kezelt art brut művész, Johann Hauser munkáiról.(10) Napjaink egyik legismertebb art brut centrumában, a guggingi intézetében ma már több mint fél évszázados múltra tekint vissza a művészetterápia. A világhírű központ létrejötte a jeles pszichiáter, Leo Navratil nevéhez fűződik, aki az 1950-es évektől alkotási lehetőséget biztosított azon betegeinek, akiket képzőművészeti látásmódjuk arra alkalmassá tett. Navratil 1969-ben kapcsolatba lépett Jean Dubuffet-vel is, hogy megmutatva neki betegei munkáit, és kikérje a véleményét. A francia művész elragadtatással nyilatkozott a guggingi művekről és megerősítve Navratilt kezdeményezéseiben, kijelentette, hogy igazi art brut alkotókról van szó. A bécsi Galerie Nächst St. Stephan már 1970-ben megrendezte a guggingi művészek első tárlatát, melyet számos egyéni és csoportos kiállítás követett. Idővel a guggingi intézet egy egész pavilont biztosított a művészbetegek számára, így született meg 1981-ben a Zentrum für Kunst und Psychotherapie mai nevén Hauses der Künstler. A pszichózis és a művészet kapcsolatát kutató Navratil munkájára nemcsak az orvos szakmai körök, de a kortárs művészek is felfigyeltek. Számos osztrák képzőművész látogatott el a guggingi Navratil osztályra, és merített inspirációt az ott alkotó betegek munkáiból. Máig gyümölcsöző együttműködés alakult ki például Arnulf Rainer és a guggingiak között. Az intézetet 1986 óta Johann Feilacher pszichiáter vezeti, aki maga is művész. Az idővel létrejött galéria – Galerie der Künstler aus Gugging – és a támogatói kör – Freunde des Hauses der Künstler in Gugging – kiállításokkal, kiadványokkal és értékesítési lehetőség megteremtésével támogatja a beteg alkotókat.(11) 2006-ban Guggingban önálló art brut múzeum is megnyitotta kapuját.

Az art brut fogalom fordításaként az angolszász szakirodalomban Roger Cardinal 1972-ben bevezette és meghonosította az outsider art megnevezést. Az új terminus technicus egyben tágította is a fogalom jelentését, és az elsősorban a sérült mentális létet vagy a társadalmi peremre szorultságot hangsúlyozó dubuffet-i értelem mellett inkább a hivatalos kultúra körein kívül eső kreativitásra helyezte a hangsúlyt. Nagyon tág a Cardinal által megjelölt outsider art kör, számos tendencia, csoportosulás és alkotói magatartás helyet kapott e megnevezés alatt. A naiv és a primitív művészek, a transzban alkotó médiumok, a vizionáriusok éppúgy ide sorolódtak, mint az autodidakta festők, a börtönlakó alkotók, a graffitifalkép-készítők vagy a kreatív terápiák résztvevői.(12)

A 20. század folyamán nagyot változott az art brut elfogadottsága. A hospitalizált környezetben született alkotások egyre inkább kiléptek az orvosi-pszichológiai kontextusból, és önálló művészi rangra emelkedtek. Világszerte kiállítások, vásárok és publikációk sora, gyűjtemények alakulása segítette azt a folyamatot, melyben e korábban marginális megnyilatkozások is elnyerték a hivatalos elismerést. „Míg egyesek a hagyományok, Prinzhorn és Morgenthaler szellemében az »elmebetegek művészetéről« beszélnek, addig mások politikailag korrekt módon »különleges szükségletű embereket« említenek. Míg egyesek szerint »pszichikailag terhelt emberek« művészetéről van szó, mások »szellemi fogyatékos emberekként« utalnak rájuk. Klienseknek nevezik őket, vagy akár ápoltaknak is. A legfontosabb azonban az, hogy mindenkori szellemi vagy pszichés fogyatékosságuk ellenére művészekként komolyan veszik és tisztelik őket.”(13) Néhány art brut alkotó reputációja, műveinek értéke a kortárs művészeti piacon olykor vetekszik a hivatásosokéval, Adolf Wölfli, Friedrich Schröder-Sonnenstern, Emanuel Navratil, August Natterer, Louis Wain, Aloise, August Walla, Oswald Tschirtner neve napjainkban már ismerősen cseng az alternatív művészetre nyitott közönség fülében. A Christie’s aukciósház New Yorkban 2003-ban megrendezte az első olyan árverését, amelyet kizárólag outsider art műveknek szentelt, a bevétel 1,1 millió dollár volt.


Hivatkozások

1 Csipkebokorgyújtogatók (1981) In: Perneczky Géza (1988) A korszak mint műalkotás. Budapest, 7.

2 Napjainkban a gyűjtemény Torinóban látható: Museo di Psichiatria e Antrolpologia Criminale.

3 Patricia Allderidge (1997)Die Kunstsamlung des Bethlem-Hospitals. In: Kunst & Wahn. Kunstforum, Wien, 121–130.

4 A Pécsi Orvostudományi Egyetem Ideg- és Elmeklinikájának pszichopatológiai gyűjteménye.

5 Max Ernst (1970) Notes pour une Biographie. In: Ecritures. Párizs, 20.

6 Thomas Röske (2003) Expressionismus und Wahnsinn. München, 118.

7 Psychiatrischen Universitätsklinik Heidelberg: „Sammlung Prinzhorn”

8 Jean Dubuffet (1967) Prospectus et tous le écrits suivants. I. Paris, 58.

9 Collection de l’Art Brut, Lausanne.

10 Arnulf Rainer (1978) Johann Hauser. In: Leo Navratil:. Kunst aus Manie und Depression. München, 5.

11 A guggingi központ 1990-ben megkapta az Oskar Kokoschka-díjat, Ausztria legjelentősebb képzőművészeti díját. Számos kiállításuk mellett 1997-ben részt vettek a Bécsben a Kunst Forumban megrendezett Kunst und Wahn című nagyszabású bemutatón.

12 A számos újabb keletű megnevezésnek, mint self-taught art, outlanders, self-made arts, environmental artist, fresh art, art spirite, marginal art, visionary art, intuitive art, urban folk art, contemporary folk art, visionary environments, Grassrots Art, l`art singulier, l`art populaire még nincs megfelelője a magyar nyelvű szakirodalomban.

13 Angelica Bäumer (2007) Kunst von Innen – Von der Kraft des Unbewussten. In: Angelica Baumer (szerk.) Kunst von Innen- Art Brut in Ausztria, Wien. 11.