„…és bárminő különösnek tűnjék is, ez így igaz.”
(Boris Vian: Pekingi ősz)

Amikor kitaláltam ezt az egészet, még mindenki aludt. Sötét volt a szobában, mert az Acsai éjszakára mindig behúzatja velünk a függönyt. Ő a szobafelelős, meg a rangidős a tizenegyesben, és azt mondja képtelen elaludni, ha az nincs behúzva. Így minden este ez a dolga valaki ablak alatt fekvőnek a lámpaoltás után. Ha mégis elfelejtjük, és ő netán, kotta részegen keveredik le a lányszintről éjszaka, akkor is képes valamelyikünket felkelteni a függöny miatt. Általában mindenki felriad, mert ő nem találja az ágyát. Tántorog, mindenbe belerúg és öblös hangja még a halottakat is felkelti ilyenkor. Nem akarok ráhajolni az ágyadra kiscsíra, mert nem vagyok buzi, csak zavar a telihold fénye, húzd már be, gecó.

Ezután mindenki elalszik a szobában, egyenletesen hullámzanak a paplanok.

A szoba levegője reggelre tartalmas bukéval telítődik. Egyrészt, az ágy melletti acélbetétes surranók, másrészt gazdáik, a gyakorlatra járó két szakmunkás szobatársam tisztálkodási szokása miatt. De ahol tizenegy kan él összezárva, ott kérem, mindig nehéz az ájer. Nevelőtanáraink épp ezért felvették azt a szokást, hogy ébresztéskor csak erőteljesen kopognak a tejüveges ajtón. Nem jönnek be, kintről ordibálnak, vagy a stúdióból bömböltetnek valami zenefélét.

Tőlem bömböltethetnek ma akármit, mert elhatároztam, hogy nem kelek fel. Illetve csak később, amikor már mindenki lenn tömi a fejét a reggelinél, és szabad a zuhanyzó. Ma kényes nap elé néznék a suliban (zöldségtermesztés témazáró dolgozat), ezért is gondoltam arra, hogy nem megyek be. Csinálok egy lukas napot magamnak. Van így néha az ember, nem?

Hát, még aki középiskolás.

Beletelt egy darab időbe mire mindenki eltűnt. A szakmunkások voltak az elsők a sorban, nekik hétre már a város szélén lévő tanműhelyben kellett lenniük. Még a csipát sem szedték ki a kukucskálójukból, már ébredéskor késésben voltak. Ezért baromi gyorsan húzták fel azokat a ruhákat, amibe tegnap is beleizzadtak, a surranóval együtt. El sem érték a lépcsőfordulót, én már tártam is ki szélesre az ablakot. A két büdösnek annak idején nem volt hová mennie, nálunk meg épp volt két üres ágy. Azóta mondjuk, hogy nagy az isten állatkertje, lévén nem vagyunk egyformák. De hát ennyire? Még jó, hogy az ablakunk nyitható.

A rangidős Acsai már a fogait mossa. Reggeli előtt egyszer és utána kétszer. Illetve ez változó, attól függ, hogy épp randizni fog, vagy órára menni.

Nem is nagyon csodálkoznak, hogy nem kelek fel. Ilyenkor el van foglalva mindenki a készülődéssel, hogy időben beérjen és lemásolhassa az első órai házit valami strébertől.

A szobát még hagyom szellőzni és a zuhanyzó felé veszem az irányt. A mosdóban találkozom Gubiczával, aki a pattanásait nyomogatja, és mondja, hogy képzeljem el mi történt, valamelyik állat éjszaka felszabdalta a törülközőjét tíz centis csíkokra és belegyűrte a téli kabátja zsebeibe. De jön még a magyarok istene, meglásd!

Arcomba csap a kollégiumi klóros víz. A mentolos oldszpájsz tényleg felébreszt, még ott is, ahol ilyenkor friss az ember, és közben marhára csíp.

Mire visszaérek már senki nincs a folyosón. Szépreményű évfolyamtársaim már feszengve hallgathatják, amint lassan lapozza egy vaskos kéz az osztálynaplót, s drukkolnak saját maguknak, hogy ne náluk álljon meg. Addig én lehuppanok az ágyamra, és egy hatalmasat nyújtózom. A szobába besüt a nap. Madarak énekelnek a szemközti parkban. Milyen jó. Arra gondolok, hogy…

Hoppá, igazolást kell szereznem!

Igen, ezt meg kell tennem a szabadságomért. De honnan? A szülők leszednék a fejem, ha megtudnák, hogy lógok. Ez tehát nem pálya. Testnevelés sem lesz ma, a felmentés különben is csak az órára lenne érvényes, nem egész napra. A hirtelen jött és kétségbeejtő felismerés már kezdett gyászba borítani, amikor megtaláltam a megoldást.

Kispál Edit doktornő kilenctől rendel. A felsőbb évesek mind ezt csinálják. Bemennek szédelegve, és elmondják, hogy fáj a gyomruk, hánytak egész éjjel. Erre Kispál doktornő fonendoszkóppal először tapogatózni kezd rajtad, majd felír valamit, amit persze úgyse váltasz ki. Aztán dr. Kispál megkérdi, hogy szükség van-e igazolásra, hogy orvosi vizsgálaton vett részt. Ahelyett, hogy gyorsan rávágnám, persze, naná, fátyolos hangon, halkan suttogom, hogy igen, és csak miután kijövök a rendelőből, kezdek el teli pofával röhögni.

Miután kijátszottam az egészségügyet, kinn az utcán teleszívom a tüdőm friss levegővel. Furcsa színben jelennek meg előttem a dolgok. Pillanatok alatt kitárul a világ. Van idő arra ilyenkor, hogy az utca más oldalát mutassa nekem. Arra gondolok, hogy előttem az egész nap, és rengeteg időm lesz ma azt csinálni, amit szeretnék. Napfénnyel telítődni, és visszanyerni elszökött energiámat.

Visszamegyek a kollégiumba, és élvezem, hogy nem nyüzsögnek körülöttem.