(Részlet a Csobban a víz című regényből)
(45)
Követtem hát a hét magas ég fekete havasán is a griffet, aki akkor már sárkány volt, hogy rögtön a szaván fogjam, s erre fel aztán már a haját is megmarkoljam. Követtem a sárkányt a hét magas ég fekete havasán, hogy a bennem tátongó űr sötétjét a sárkányok torkáról fakadó lángok tüzével tarkítsam. Követtem hát a napba öltözött kedvesemet, hogy ne azt figyeljem, mikor vált természetet benne a griff és a sárkány, hanem csak azt várjam, mikor leszek én abban a szépséges sötétségben az Éjfél, hogy kinyújtott kezemen ő végre hurkot vessen, s hogy kinyújtott lábaimon ő kötelet csomózzon. Tudván tudva, hogy amint eljön az Éjfél, eljön még hozzá a Hajnal, s amiként az Éjfél moccanatlanul moccant, ahogy minden göncével a szerelem kötelékébe gubancolódott, legyen még ezzel így a Hajnal is, de akkor már rajtam semmilyen kötél ne feszüljön, s az a Hajnal nekem éppen ő maga, az engem lekötelező kedvesem legyen. Kendőkkel a szemén a fekete havasok sötétjét elnyerve, hogy a kendővel a szemén az én mennyei vadászatom vadjaként legyen ő máris elejtve.
Belekapaszkodtam az égi és földi párom kéjek és gyönyörűségek termékenységével istenes testébe, amíg a hét magas ég fekete havasa fölött repültünk. Nem volt nekem kedvem elereszteni őt, mert ahogy én őt öleltem, nyitatlanul nyíló kapu tárult fel nekem. S éreztem a testén, ahogy őt öleltem, azon a kapun ő is ott volt velem átul. Láthatatlan átkeléssel bár. De félreismerhetetlen reszketéssel már.
Leszálltunk a fekete havason, hogy a sötét éj legyen a mi mennydörgő tűzzel karikázó társunk. Nyitatlanul nyíló kapun túl voltunk mi már akkor, hol is lettünk volna máshol.
Útnak eredtünk, holott az utunk ugyan bizony mi magunk voltunk. Minden léptünkkel a fekete havast jártuk be, de minden mozdulatunkkal egymáson haladtunk, egymás megismerésére vágytunk, egymás nyitatlanul nyíló kapuin is rendre csak átjutottunk.
Rálőttem bár előbb egy hollóra. Annak szájában volt egy darabocska acél. Rálőttem bár egy sólyommadárra, annak a lövésnek a nyomtalan nyomán egy kőszikláról egy darabocska szikla pattant le. Rálőttem bár egy szépséges vörös farkával az ágak között vitorlázó mókusra, de helyette egy nagy tapló esett le a fekete havas földjére.
Tűznek hozója lehetnél már, szerelmem – mosolygott rám a kedvesem, egyetlenem, s hozzá még mindenem.
Egy lövésre hadd legyek jó nálad én is már – mosolyogtam vissza rá, a kezét el nem engedve, s boldogan megszorítva.
Mire lőnél még hát, sudár fák magonca, mennyei vadakkal társalkodó királyom, sárkánylovasom, hajamban tomboló viharom, hasamban pirkadó hajnalom?
Három lövésem volt, s erre egy vadat sem ejtettem el. Hadd legyen neked egy ki nem lőtt nyílvesszővel a végtelenbe suhintó lövésed, de azzal bizony engem ejts el. S ha engem eltalálsz, akkor az első fához engem itt rögtön kikötözhetsz, s rajtam mindenféle kedvedből mindenféle kedvet kitölthetsz.
Legyen bár, de akkor én újra csak a hollóra emelem fel az íjadat. De én az íjadon a húrt fel nem ajzom.
Felajzani neked az én idegszálaimat kell, sárkányom, kincsem, virágom.
Felajzom én minden idegszáladat, egyet se félj, moccanatlan moccanásra kész királyom, viharom, hajnalom.
Azzal a sárkányasszony elvette az íjamat, s lassan, nagyon lassan, végtelenül lassan a feje fölé emelte. Ahogy a teste az íjat a magasba emelve, s a magasságnak ajánlva kinyújtózott, az én égi és földi párom kéjek és gyönyörűségek termékenységével istenes alakján a két gyönyörű melle csodálatosan kirajzolódott. Ahogy az íj a kezében a magasba húzódott, végre az ő barna szeme is rám villanhatott. Volt az ő szeme villanása bár a végtelenbe suhanó lövés. Volt az ő szeme villanása bár az én egeket járó úttalan útjaimon is csak egy leplezetlen önleleplezés. Volt az ő szeme villanása az én kendőzetlen vágyaimat kendőzetlenül is csak magához szólító idézés.
Eltaláltál, kedvesem. Megtaláltál, szerelmem. Elejtettél, mindenem. A tiéd vagyok, vess hát pányvát az időre. Én vagyok az Éjfél, marasztalj magadnál – adtam meg magam a sorsomnak.
Marasztallak, s hozzá akár még fel is magasztallak. De akkor a kezedet most emeld fel ennek az első fának az ágához. Van énnekem kötelem, s most te engem leköteleznél, ha ellenállni bizony éppen rest lennél.
Nem restelkedem előtted, szerelmem. A szemed villanásában megéreztem, hogy egy test és egy vér vagyok veled a vérem forrongásával.
Érzem a véred forrongását, mindig is éreztem, s a griff képében téged elragadva sok csepp véredet meg is ízleltem. Fakasztanék belőled most más cseppeket is, frissen habzó habokat, a testedet szépen végigerezve patakzó izzadságpatakokat.
Tedd bár, amit tenned kell. Hiszen Éjfél vagyok, s neked engem most marasztalnod kell – mondtam a sárkánynak, hogy egyszer még a lovasa lehessek, s azzal a karjaimat az első fölénk magasodó fa legalsó ágaihoz emeltem.
A sárkányasszony erre előbb szép lassú mozdulatokkal lemeztelenített, s aztán odakötözte a magasba emelkedő két karomat a fa ágaihoz. S aztán odakötözte a lábaimat a fa törzséhez. Nem szorosan, de azért éppen eléggé kipányvázott, de úgy, hogy azzal a körülöttünk múlhatatlanul múló időre is pányvát vetett.
Ki vagyok én most neked, uram, királyom? – kérdezte, hogy amiként magamat megadtam, őt is megvalljam.
Szentséges ribancom vagy nekem. Gyönyörű szajhám vagy nekem. Legtudósabbik ágyasom vagy nekem.
De te velem most ágyba nem fekhetsz, fának törzse lehet a te egyetlen menedéked.
Nem menekülök előled, tégy velem a fának ágai alatt, fának törzsénél is az én kedvemre, hiszen bár kígyózni így is tud rajtam a te tested.
A te kedved most nekem nem számít, én most csak magammal törődök.
Törődj csak azzal, ami neked jólesik, törődök én magammal a magam moccanatlanságában is majd addig, amíg túlontúl törődött nem leszek.
Törődtek hát velem, amíg törődött nem lettem. Törődtem magammal, amíg magamból minden kéjt ki nem kiáltottam, s az élő víz forrásának minden cseppjét fel nem fakasztottam. Törődtek velem, hogy a sárkánylovam haja vihar, s hasa hajnalpirkadás legyen.
(46)
Én voltam a megkötözött Éjfél, de egy sárkányban öblöt formázó asszonyölben a hajnalt én bizony hasadni hagytam, ahogy a fekete havason nekem kinyíló gyönyörűséges szorosban moccanatlanul is csak javában mocorogtam.
Kígyó a tested, fa törzsén is rám fonódik – mondtam, hogy kósza szavakra méltassam, ami valójában szavakkal elmondhatatlan.
Mennyei Ékköves Dárdád van, az is csak belém fúródik – vette fel a boldogság szavainak sehonnan sehová nem tartó fonalát a sárkányasszony.
De az is csak azért fúrja magát a te gyönyörűségesen beszédes öledbe, hogy néznének le ránk erre az istenek az Égi Lebegő Hídon állva, s lépnének bár ennek örömére a fekete havas szivárványhídjára, hogy rögtön a magasba szökjön ám azon az Ég Fenséges Oszlopa – mondtam, hogy kötve higgyem, ami a fekete havason is csak széttéphetetlen.
De az Égi Fenséges Oszlop az ég magasába csak úgy emelkedne, hogy azon a szépen kerengő emelkedésen a Világ Zengő Aranynyárfájának se lenne ám mit megirigyelnie.
Ha irigyelne valamit a nyárfa, csak annyit irigyelhetne, hogy a fekete havason az ég hetedik magasságában minden csontom folyóvá változott. De ha ebből a folyóból én cseppről cseppre elfolynék, attól ugyan én már más folyók futásába is borulnék, s a folyók futásában is örvényekbe pördülnék. S a tetejetlen magasságokban szállva is minden örvényben csak kősziklákba ütköznék, folyók áradásába ragadtatnék, ahogy a kövek omló darabjai közé morzsolódnék. Úgy gördülnék, ahogy egy zengésbe feledkező kő forog, s erre fel is csak úgy szédülnék, ahogy egy apróra morzsolódó kő támolyog.
Ha támolyogni bírsz csak, uram, királyom, akkor az Éjfélt megkötözni nincs már nekem maradásom.
Akkor add vissza a szabadságom.
Leoldom a köteleket rólad, s köszönöm, hogy minden csontod folyóvá változott, ahogyan a kígyótestem köréd fonódott.
Te is tudod, hogy csont voltam, hogy közben máris tüzet okádó sárkányszájak ízleljenek az éjszakában. Hogy minden ízemben megízleljenek. S hogy minden ízemmel ízesüljenek, ha már egyszer meghívtak és meg is ízleltek. Mert ha feldaraboltak, bizony fortyogó üstbe kavartak. Ha csontok folyójában fürösztöttek, onnan is kivettek. Ha sós kútba vetettek, onnan is kivettek. Ha kerék alá tettek, onnan is kivettek. S ahogy összeraktak, megint csak küllők forgásával szédítettek. A szerencse kerekén a küllők forgása közt kövek kopogásával etettek. Kövek kopogásában csont kopogásával éltettek. Fölös csontom fölös kopogásával új életre keltettek.
Voltál már nekem húsoddal és véreddel is csak béfaló falás. Lettél te nekem fölös csontod kopogásával is csak bennem életet éltető éltetés – mutatta meg magában asszonyom szavaival a jóllakott teremtést a szüntelen teremtés.
Akkor most te leszel a Hajnal, s kendőt vetek a szemedre. S ahogy előled elkendőzöm, ami veled történik, magam is csak úgy leszek veled, hogy egy vagyok, s hozzá még sokan vannak bennem. S ha bennem sokan vannak, szép sorban benned is sokan lesznek, ahogy a kendő mögé rejtőzött szemmel ebből mit sem látva, de a testedet átjáró vihart megpróbálva ezt az érzést te magad is a magadévá teheted – szántam el magam arra, hogy amiként engem kifacsartak, egy elkendőzött asszonytestből én is minden ravasz kéjt kifacsarjak.
Sokadmagammal teszel hát a magadévá?
Ezt fogom tenni. Kiváló törzsből származhatván egyből sokká válok, a sokból pedig újra csak egy leszek. Sokadmagammal leszek az, aki a kedvedre teszek, de a magam kedvében közben mégis egyes egyedül járok. Vállalod, hogy ezt a próbát kiállod?
Te voltál az Éjfél, s megkötöztettél. Én vagyok a Hajnal, s elkendőztetek. Ha a kipányvázott időt újra útnak akarjuk indítani, én a te utadból már ki nem térhetek. A szándékaiddal pedig nincs miért vitatkoznom. Ahogy te adtad magam az én kezemre, úgy adom én is magam a tiedére. Nem alkuszom.
Nincs alku. Csak a megmaradás számít.
Maradj meg hát magadnak, hogy nekem is megmaradjál. Ahogy mi megmaradunk, úgy marad meg velünk minden, amit a fekete havasokon csak őriznünk kell.
A rejtett ragyogás a fekete havasokon is csakis ott ékeskedik, ahol a színre feleletként egyre csak egy másik szín következik. Ahol tartja a teltségét és az ürességét a sárga és a fekete: s ahol ezzel is csak egymás határát óvja a Tágasság és az Üresség minden álma. Ahol azt látod, hogy kékre koptatott köveken játszik a fény a víz mélyén. Ahol azt látod, hogy olyan sűrű a sötétség körülötted, hogy még a Fekete-tengerek vize is csak bújva bujkálna a mélyén. Ahol azt látod, hogy vörösen izzó kövek lapulnak a hamvadó tűzrakás mélyén. Ahol azt látod, hogy sárgán csillogó aranykincset vigyáz az aranyregiment a föld mélyén. S ha mindezt már látva látod, akkor azt is tudván tudhatod, hogy ebben a kék és a fekete az élettelen. Hogy ami születetlen, az ugyan még így legyen élettelen. S ha mindezt már látva látod, akkor azt is tudván tudhatod, hogy ebben a vörös és a sárga a formátlan. Hogy amiből még bármi lehet, éppen így legyen csak formátlan – mondta nekem erre a sárkányszerető.
A kék a hasadó Hajnal. A vörös a lemenő Nap. A sárga a hetedik égben ragyogó világosság. A fekete a Hadak Útját szegélyező sötétség, amelyben még az ég magasában is csak a föld alussza az álmát – mondtam neki erre, hogy a szavammal adjam a szavamat neki, s hogy az igazammal adjak igazat neki.
De ha a föld álmával tudsz te álomba szenderedni, tudnád te a fejedet az én ölembe hajtani, legyen bár rajtam közben kendő is akár.
Tudnám. De kiváló törzsből származhatván egyből akkor is csak sokká válok, a sokból pedig újra csak egy leszek. Nézhetsz a fejembe, akárha a fekete havasok a Sötétség Vitézének otthona lenne, de a Sötétség Vitézének horgas inát én már elmetszettem volna, s a fejét te egyetlen kardcsapással a sötét űrbe vetetted volna.
De ha a fejedbe nézek, közben is csak a tiéd leszek. S közben te akkor is sokan leszel.
Hogy mikor van fej az öledben, s mikor döf meg téged dárda a fejem hűlt helyén forrón lüktető katlanölben, azzal te egyet se törődj. Érzed majd, amit érezned kell. S bekötött szemmel is mindent láthatsz abból, amit látnod kell. Hogy van ám nekem utam, nem is egy, de rengeteg.
Nem jönnél-e, te, sudár fák magonca, hosszú útra, rengetegre? – kérdezte a sárkányszeretőm.
Van ám nekem hosszú utam: hosszú utam, rengeteg utam. De ahhoz is csak a vérem mutatja az utam – adtam át a forró vérem szavát annak, ami hűs. Hogy fekete havasok sötétségében is csak átadjuk a forrót annak, ami hűs. Hogy megkapjuk a hűstől azt, ami dús. Hogy látatlanul is csak látva látván dúskáljunk abban, ami hús.
(47)
Griff képében kaptál a húsomból és véremből mérhetetlen és mértéktelen falásokat béfaló falásnak – mondtam az engem több szent állat képében is megkörnyékező asszonyi állatnak, fenséges mennyei vadnak.
Sárkány képében átengedtem a testem neked úgy, hogy közben téged avattalak fához kötözött prédának – vallotta meg magában az asszonyom az egyik szentséges vadat a másik után.
De most sárkánylovas leszek, s a paripám leszel. Nem kantárt vetek rád, mert a gyönyörű tested ezt el nem tűrné. Kendőt kötök az arcod elé, mert a gyönyörű testednek így jut ki most tőlem az elégnél is csak elegendőbb törődés.
Hogyan igázol le? Hogy én a te a sárkánylovad legyek, akinek a haja vihar, a hasa hajnalpirkadás legyen?
Én csak úgy, hogy téged úgy teszlek a magamévá, hogy közben magamba is szépen beeresztelek. S nem ám csak az egyedül való magamba, hanem a velem együtt egyből sokká váló, a sokból pedig újra csak eggyé csendesedő sokaságomba.
Hogy eresztesz te engem magadba, amikor a kendővel lekötözött szemem mögül én csak azt figyelhetem, hogy te Mennyei Ékköves Dárdával hatolsz be minden rejtett zugomba?
Úgy, hogy én a dárdát csak úgy döföm beléd, hogy legyen bennem könyörület. Hogy legyen bennem kímélet. Hogy legyen bennem ítélet. Annak megítélése, mikor van itt az ideje az élő víz csendes csobbanásának, s mikor jön el az ideje a haló víz mámoros felkavarodásának.
A haló víz csobbanó szavával minek vetsz te majd véget?
Én csak az ölelésnek. De úgy, hogy maradjon még bennünk vágya az újabb és újabb ölelésnek. Ami a haló víz szava lesz a kendő mögül is csak szépen hallhatóan, az csak a nyitatlanul nyíló, mámorral magas magasságokig felemelő kapu bezárása lesz. A nyitatlanul nyíló kapu sarkainak kitárása után ugyanis mindig eljön a fekete vár kapujának sötét, halállal határos érzésekkel mámoros döndülése. S amikor a kapu legvégül egy nagyot döndül, a farkasok üvöltése belőlem is irgalmatlanul felhördül. De akkor én már megint nem sok, hanem egyetlen egy leszek. Ami meghal akkor bennem, arra fel én még újjáéledek. S az én újjáéledésem téged is bármikor újjáéleszt.
Akkor add fel rám a kendőt, s taníts meg előbb az élő, aztán a haló víz csobbanására. A farkasok üvöltésével kitörő mámorra. A királyok egyből sokká váló szerelmes sóhajára.
Akkor most a szemed elé kendőt kötök. Egyből aztán akkor is csak sokká válok. A sokból pedig újra egy leszek. De kiváló törzsből származhatván egyből akkor is csak sokká válok, a sokból pedig újra csak egy leszek.
(48)
Elővettem az égszínkéken ragyogó kendőt, az egyik végén a sárga nappal, a másik végén az ezüst holddal.
Rámosolyogtam a sárkányra. Visszaragyogott még rám egy káprázatosat a barna szemek csodás villanása. Ő is mosolygott. Boldogan adtuk át magunkat a sorsunknak, s vele együtt egymásnak.
Hová menjek? Mit csináljak?
Feküdj le a fák közé bekúszó selyemrétre, de azon is éppen arra a helyre, ahol a fejed alatt a földnek halma ad neked párnát, s ahol az öled alatt a földnek porhanyós rétege ad neked ringást. Tiéd a választás.
A sárkányasszony szépen járkálni kezdett a fák között, s aztán az egyik ponton szép komótosan elheveredett. Moccant párat, hogy érezze maga alatt a fekete havasok földjének szíves vendéglátását, s aztán felült. A két karját ölelésre kitárva felém nyújtotta. Elé térdeltem a selyemrét füvén, s végtelen szeretettel és bizalommal megöleltem. Tudtam, hogy most kapuk nyílnak ki köztünk menten, s azokon a kapukon át a hét magas ég is csak velem együtt ringó téres tér lesz nekem fektemben.
Ahogy megöleltem a sárkányt, meg is csókoltam, s a nyakán egy picit a bőrébe haraptam. De épp csak úgy, hogy az illatát is magamnak ajándékozzam, ahogy a finom bőrének rezzenésére a haját is keményen megmarkoltam.
Ahogy az ölelésből és a csókból kibontakoztunk, minden ruháját levettem, meztelen testét köszöntve még egyszer a szemébe néztem, s aztán az égszínkék kendőt a szeme elé emeltem. Mögé kerültem, s a háta mögött a kendőre a csomót szép lassan odabogoztam. Nem túl szorosan, de hét határán át is csak állhatatosan.
Ahogy fent volt a kendő a szemén, lassan hanyatt feküdt. S várt.
Öt éven át hívták a három göncös és gubancos garabonciások a lelkemet elragadtatni, s minden vágyamat a távolságon átkiáltani. Most jutottam át veled azon a távolságon, amin át kellett kiáltanom. Nálad tőlem távolabbra eső szerzetet még nem öleltem. Annyira más vagy, mint én, hogy szinte el sem hiszem – mondtam neki, de úgy ám, hogy rá nézve bennem a nyers vágy is az elevenemben hasított, de az iránta érzett gyöngéd szeretet alább ugyan egy szemernyit sem hagyott.
Mit nem hiszel el bennem? – kérdezte a sárkány tőlem.
Hogy ennyire más vagy, s közben ennyire egy vagy velem. Nem értem. De nem is kell értenem. Nem vagyok hűséges és nem vagyok hűtlen természet. Önző vagyok, aki tudja az önzetlensége erejét használni. Őrzöm, ami kincs nekem. S addig őrzöm, kincsem, amíg ez a kincs valóban kincs nekem.
Akkor most őrizni fogsz? Hűségesen és egyben hűtlenül? Engem mások prédájául adva, de közben magadnak is megtartva?
Igen – feleltem neki erőnek erejével, de közben lélektől lélekig hatolva ám.
Tedd velem, amit tenned kell. Hogy a hajam vihar, a hasam hajnalpirkadás legyen – mondta erre nekem a sárkány, hogy a feléje vezető út másokkal együtt is csak az én testemen át vezessen.
(49)
Lágyan simogattam a fekete havasok földjén elnyugvó, égszínkék kendővel bekötözött szemű sárkányasszony nyakát, de én akkor hozzá már egy szót sem szóltam, de azt is csendesen mondtam. Hogy ismerje fel a bőrén elrebbenő ujjam érintését, ha ismerősnek találja. S keverje össze tán már más, várva várt érintéssel is, ha zavarában a lassan eljövendő érintések sorát már összekuszálja.
Vártam, hogy ki lesz, aki először eljövendő, ha fekete havasokon nyugodván egy hajában vihart támasztani készülő, hasában hajnal hasadását hasító sárkányasszony az én kincsem, aki úgy őrzök, hogy akár őrizetlenül is hagyhatok, hiszen vele magam maradván, magam is csak sokan vagyok.
Kiváló törzsből származhatván egyből sokká váltam, hogy a sokból egyszer még újra csak egy legyek. De a magam sokaságából kiválva akkor már Göncös jött, hogy helyet kérjen magának a sárkányasszony mellett.
Futólag rám is odanézett, akárha a sokaságból együtt lennénk egyek, de nem szólított meg, inkább rögtön a kendővel bekötött szemű sárkányasszonyra meredt.
Süvítők a sárkányaim, elefántcsont a szekerem. Nagy útra önként megyek, nem fér e földön szívem – visszhangzott bennem minden gondolata.
Jádetengelyen száll, suhan egyvégben ezer fogat. Fellegzászlók közt hajszolok nyolc szilaj sárkánylovat – keltett erre bennem sárkányokkal viharzó visszhangot minden egyes vágya.
Sárkánylovat készült hajszolni Göncös is, aki az időtlen időkön át jött el hozzánk. Jel volt ő arra, hogy kinek az örökébe léptem. Hogy annak köde előtt, s köde után jöttem, akinek múlhatatlan műve a kövek kövekre magasodása, a falak égnek emelkedése, s hozzá még a szabadon zendülő kövek összes mámoros gördülése.
Akinek hála éppenséggel már tudván tudom, hogy amikor a csend csobogásával együtt időzve tétlenül is csak munkához látok, a világ azon korában teszem, amit tennem kell, midőn a szeretet meghűlt, a gonoszság eláradott, és minden test sokkalta hajlandóbb a rosszra, mint a jóra.
Jóra volt hát hajlandó minden test, amelyik a fekete havasokon éppen összegyűlt, s hozzá még összegyűlni készült, hogy egy sárkánylovaglásra váró sárkányasszony haja vihar, hasa pedig hajnalpirkadás legyen.
Aki minket meglát, mit fog az mondani? – kérdezte a sárkányasszony, aki meghallotta maga körül egy idegen lépteit.
Azt fogja gondolni, idegenek vagyunk – válaszolta Göncös, aki úgy volt itt idegen, hogy nem volt idegen.
Idegenek vagyunk, szeretetet tartunk – szőtte tovább a gondolatot a sárkányasszony.
Ott, hol összegyűlünk, titkon szeretkezünk – adtam meg a jelet, hogy a szeretet a fekete havasokon ki ne hűljön, s a gonoszság ezen a tájon ugyan bizony el ne áradjon.
Eláradt hát a gonoszság helyett a szeretet és a vágy Göncös minden mozdulatában, s lett annak a sok-sok mozdulatnak a nyomán remegés a sárkányasszony testén, hogy azzal mi együtt remeghettünk aztán már mindahányan az egész földtekén.
Ahogy Göncös gyönyört fakasztott, s aztán a maga örömére is minden örömet magához szólított, lett neki gyönyörűsége a sárkányasszony ölében megmártózva. Lett neki gyönyörűsége a sárkányasszony dús ajkai között dédelgetve. Lett neki gyönyörűsége a sárkányasszony ringatózó melleinek érintésére. Lett neki gyönyörűsége a sárkányasszony titkos remegéseit megismerve. A sárkányasszonyt a füle alatt a nyakán lágy harapással borzongatva. A sárkányasszony gyönyörű tomporát kemény markolással a tenyerébe idomítva. A sárkányasszony haját a fürtökbe beleakaszkodó ujjaival végigszántva. A fölé kuporodó sárkányasszony ölét csókokkal meghintve. A magát hátulról négykézláb felkínáló sárkányasszony elfúló sóhajába a maga mélyről feltörő felhördülését belemintázva. Az egyszerre kirobbanó kéjek ünnepét az Ég szerelmének ajánlva.
Magamat én is az Ég szerelmének ajánlottam, ahogyan Göncös örömében magam is hétszeresen osztoztam.
Ahogy szótlanul jött, szótlanul is ment el az én egyik elődöm, akinek én az egyik utóda lehettem, amiként kiváló törzsből származhatván egyből sokká váltam, s aztán a sokból egyszer még újra csak egy legyen belőlem.
Elcsituló, de meg-megremegő sárkányasszony maradt utána a fekete havason, s a sárkányasszony mellett ott maradtam én is, hogy ez a gyönyörű test egy percig se heverjen parlagon.
(50)
Megigazítottam az égszínkék kendőt a sárkányasszony szemén, s aztán csendesen egy kérdéssel is megkerestem.
Tudod-e, kik és hányan voltunk a te örömedre, s az Ég szerelmére, szerelmem?
Nem tudom, de kiéreztem az érintésekből a tiédet is. S kihallottam egy heves hördülést a sok sóhajtásból, amely ismerős is volt, s hozzá még idegen is. Talán te voltál az is, talán nem. Egy vagy te, de sokan vannak benned. Soha nem tudhatom, kit testesít meg az ölelésed.
Testestül-lelkestül a tiéd vagyok. A lelkem minden rezdülését akár egy még újabb és megint újabb testben fogadni is készen állok.
Akkor most még mindig őrizni fogsz? Hűségesen és egyben hűtlenül? Engem mások prédájául adva, de közben magadnak is megtartva?
Igen.
Tedd velem, amit még mindig tenned kell. Hogy a hajam vihar, a hasam hajnalpirkadás legyen.
Megteszem, de most hozzád bújok, s melletted még kicsinyég elcsitulok. Izzadt testedhez a magam izzadt testével simulok.
Nem látlak, de folyton-folyvást örülök neked.
Látlak, s a szemem előtt a te örömöd képei kavarognak. Másnak szólt persze az az öröm, de engem is magához szólított. Egyet se szólva, de az is lassan mondva. Nekem hűtlenül is csak hűséget fogadva.
Ha most hozzám simulsz, a testem nem hazudik neked. Örülök, hogy az ismerős karjaidban én lehetek a csend veled.
Meddig tartson ez a csend?
Időtlen időkig. Amíg egymást elereszteni merjük.
De én azt sokáig nem merészelem. Nincsen hozzá kedvem, hiszen bár egyre csak téged őrizlek, szerelmem.
Ne eressz hát el, amíg elereszteni nincs kedved. Aztán ha a hajamban vihart támasztanál, s a hasamban megint hajnalhasadást hasítanál, jöjjön, aminek jönnie kell.
Akkor ölellek. Végestelen-végig.
Ölellek én is, szerelmem. A hét magas égig.
Egymásba csitultunk, s hosszan összebújtunk a sárkányasszonnyal. Nem tudott rám nézni, mert kendő fedte a szemét, de mégis éreztem magamba fúródni a tekintetét. Néha könnyek szöktek a szemünkbe, néha nevetés rázkódtatott meg minket. Néha még rákérdeztünk arra, hogy mi folyik velünk és bennünk, de aztán rájöttünk, hogy erre nem adhatunk választ. Együtt örültünk hát a szemünk sarkába ok nélkül is csak kigördülő könnyeknek, s a testünkön áthullámzó érthetetlen nevetésnek.
Kívül voltunk az időn, de még a téren is. Behunytam a szemem, s csak arra figyeltem, ahogyan egymást becézték, dédelgették az ujjaink. Olyan volt, mintha álom kerülgetne minket, de inkább csak szépen egymásba révültünk. Aztán arra riadtunk fel, hogy léptek dobbantak mellettünk, mert bizony nálunk megint hajnal készült hasadni. De nem ám a fekete havasokon, ahol az Éjfélt már megkötözték, s ugyan bár el is engedték, de most már a Hajnalt is az ég égszínkék kendőjével a szemén javában csak elkendőzték. Nem ám a fekete havasokon készült hát a hajnal hasadni, hanem a sárkányasszony hasában, ahol az örömnek készültek megint fészket rakni.