A kád peremén egyensúlyozok mezítláb, a lábujjaimmal próbálok kapaszkodni, ami persze lehetetlen. Létrám nincs, soha az életben nem volt még saját létrám, miért is lett volna. Az ilyen holmik csak úgy vannak a fészerekben, garázsokban, valahonnan odakerülnek, de lehet, hogy ott teremnek. Nem is tudom, hol kell létrát venni, vagyis sejtem, barkácsáruházban, de mégis hogyan? Bemenni, hogy jó napot kívánok, egy létra lesz elvitelre és becsomagolják? Vagy a vállamon vigyem haza?

Sasa azt mondta, ő nem zuhanyozik többé úgy, hogy nincs zuhanyfüggöny. Nem elég, hogy nincs hidromasszázs-zuhanykabin, mint a régi házunkban, de még egy függöny sincs, legalább olyan, mint a Szalay Petiéknél. Szalay Peti az osztálytársa, két tömbre laknak tőlünk, amikor kiderült, hogy válok, Szalayné hívott fel, hogy tud egy lakást a környékükön. Megnéztük, nem találtunk benne semmi kivetnivalót, normális áron kínálták, van két szoba, Sasa kiválasztotta a nagyobbat, befért minden holmija, az apja vett neki új ágyat, meg szekrényt, a régi szobája megmaradt a házban. Úgy tűnt, minden megfelel. Amíg tegnapelőtt rá nem nyitottam zuhanyozás közben. Véletlen volt, nem hallottam, hogy bement, a vizet még nem nyitotta meg, állt a fürdőkádban, egy pillanatra láttam a tökéletes kis testét, tizennégy éves, ragyogó, hajlékony fiússág, nem értettem, hogy lehetek ilyen figyelmetlen.

Becsomagolva egy méter húsz centi a függönykarnis, lehetetlen vele közlekedni. Az oldalamhoz szorítom a villamoson. Lefelé vagy felfelé álljon az a vége, amihez hozzá van csíptetve a zacskó a függönykarikákkal? És ha elhagyom hazáig? Lesodródik, amikor lelépek a lépcsőről, vagy lerúgják a tömegben. Fordítva kellett volna, hogy az a vége legyen fölfelé, mindegy. Végül nem veszítek el semmit.

Sasa egyszerűen haragszik rám, nemhogy haragszik, de utál, nem csoda, egy képet sem tudok feltenni a falra. Amikor ideköltöztünk, a szomszédtól kértem szöget meg kalapácsot, hogy a bekeretezett Lamboghinit felakasszuk a szobájában.

Mihez kell, kérdezte Tanai Jenő, legalábbis feltételeztem, hogy ő, ez a név állt az ajtaján.

Bekopogtam, mondtam, hogy én vagyok az új szomszéd, és kéne szög meg kalapács, mert az nekem nincs. Mázlim volt vele, igazi nyugdíjas panelszaki. Mondtam, hogy képet tennék a falra, mire rögtön rávágta:

Hát ebbe szöget nem üt, hölgyem, de mondok én magának valamit. Fél óra múlva átmegyek, viszem a fúrót, aztán kifúrom a lyukat, tipli, csavar, arra akaszthatja a képet. Addig gondolja ki, kell-e máshová is, és egy zajjal elrendezzük.

Nem tudtam, hogy mutatkozzak megfelelőképp hálásnak, amikor végzett, főztem neki kávét, meghallgattam mit tud a lakókról, kivel vigyázzak, ki rendes, aztán megkérdezte, válás? Bólintottam.

Hát, ez van manapság, nehéz megmaradni együtt, mondta. Beállt a kínos csend, akkor felajánlottam, hogy kifizetem a munkát. Nem is szólhattam volna ennél rosszabbat. Vérig sértődött, de aztán megivott még egy kávét, valahogy megengesztelődött, végül azt mondta, bátran szóljak máskor is, ha kell segítség. Soha többé nem akartam megkérni semmire.

A kád pereme nem arra való, hogy az ember egyensúlyozzon rajta. Most, hogy ilyen alaposan kitapogattam a talpammal, arra jutottam, hogy ez a formai kiképzés egyetlen dolognak kedvez, annak, hogy a víz könnyedén átbukjon rajta, ha eldugul a túlfolyó.

Ha a gyerek azt mondja, zuhanyfüggöny, akkor veszek egyet és felrakom, egyébként is teljesen igaza van, kifröcsög a víz a kád elé, minden tusolás után fel kell törölni. Utálom, mint a gázpalackot cserélni a tűzhely mellett. Még jó, hogy az előző lakók itthagyták a villáskulcsot. Kis kupak, letekerés, tömítés, rátekerés, hajhab, nézni, fújja-e a buborékot, naná, hogy fújja, mi az, hogy fújja, csak úgy prüszköli, úgyhogy letekerés, újratekerés, megszorítani jobban, fújja?, nem fújja?, vagy igen, csak nem veszem észre? Ha nem veszem észre, abból nagy baj lehet, nem tudom, mekkora, tényleg felrobban-e, hogyan, mennyi gáz kell ahhoz, mekkora légtérben, fogalmam sincs ezekről, miért nem tanultunk erről valahol.

A karnissal a használati utasítás szerint jártam el, pontosan lemértem, mekkorára kell beállítani. Gyakorlatilag két cső, egyik átdugva a másikon, belül egy rugó, vagy mi, csak az egyik irányba enged. Milliméterre annyira kell húzni, és jó lesz, bepasszol majd a két fal közé, beékelődik, precíz dolog, annyi biztos, ezért nem nekem való.

Nagyon egyszerű, hülyék is meg tudják csinálni, mondta az eladó a boltban, nem nagy ügy. Kirántani egy hetvenötre, az előszobában lefektetett mérőszalag mentén, azán rá a karikák és mehet a kád fölé. Semmi bonyodalom, csak nyugodtan, jó, na de, mennyire magasra? Egy nyolcvan a függöny, lógjon bele, de ne annyira. Magas lesz, magas ez nekem.

Az első boltban csak olyan típus volt, aminek a végét a falba kellett csavarozni. Nem éreztem még magam felkészültnek egy fúrógépre, úgyhogy hallgattam az eladóra, keresni kezdtem egy másik fajtát, létezik, mondta, szétcsúsztatható, csak be kell pattintani a falak közé, semmi csavar, semmi piszkos munka. A negyedik lakásfelszerelés-boltban volt is, hozzá csíkos függöny, megteszi, jó lesz, mondtam, nem is olyan drága mint vártam. A világ tele van ilyen holmikkal, amik ott vannak minden lakásban és soha senkitől nem kérdeztem meg, mennyi egy ilyen és hogy mégis, hogy került oda.

Túlhúztam, az biztos, ez ide nem fér be. Egyszerűen nem, ha az egyik végét a falhoz nyomom, a másik azonnal lepattan, a karom meg vállból zsibbad, úgyhogy letámasztom a kádba. Van megoldás, teljesen szétcsúsztatni, aztán az egészet elölről kezdeni, vagyis hátulról, egyik csövet a másikon átdugni, minden eddiginél pontosabban annyi centiméterre, amennyire kell, esetleg kevesebbre, és majd ott, amikor tartom, akkor tolni szét még egy kissé, pontosan azon a helyen, ahol lennie kell, befeszül majd a helyére, ott marad. És Sasa este már maga elé ránthatja a szép kis csíkokat, tusolhat önfeledten, többé meg nem zavarhatja senki.

Szétszedem, meleg van, megizzadtam az egyensúlyozásban, összecsúsztatom, mérem. Megvan a kidolgozott mozdulatsor, a kád szélére és a csaptelepre fektetem átlósan, fellépek a peremre, felemelem, beillesztem a helyére, laza, széttolom kicsit, igen, most tökéletes. Megszédülök a sikertől, a talpam nedves, megcsúszok a peremen, elkapom a karnist, persze, mibe kapaszkodjak. Századmásodpercnyi ösztönök, elengedem, de addigra lerántottam a csempézet pereméig, ott fennakad, és én térdre zuhanok a kádba, valami isteni szerencse ment meg attól, hogy lefejeljem a másik oldalt, a karom villámgyorsan került az arcom elé, csak a térdeim kaptak keményet, meg a könyököm. Semmi baj, nincs gond, megúsztam, apró baleset.

Állítólag a sokk eltünteti a fájdalomérzetet, ezt abból az időből hozzuk, amikor az életért menekülni fontosabb volt, mint jajgatni a sebek miatt. Nem érzek semmit, könnyedén visszaállok a peremre, igen ám, de a szép karnisom megtörött. Nem tört el, csak behajlott, szedhetem le, nem vészes, kiegyenesíthető, és ha az nem lenne elég, körbetekerem szigetelőszalaggal, piros, hát istenem, ezt hagyta itt a Jenő. Visszalépek a kád szélére, egyensúlyozok, a lábamat megtörölhettem volna, jut eszembe, de mindegy, ékelek, csodásan helyre pattan a karnis. Két csíkban lejött a festék a falról, de van hibajavító az íróasztalomon, majd azzal eltüntetem, gondolom, de abban a pillanatban, ahogy elkészülök, istentelen fájdalom hasít a lábaimba és a jobb könyökömbe. Látom már, hogy feldagadt, meg kell állni, vizes ruha, kötések, örülhetek, ha nem kell orvoshoz mennem.

Elsántikálok a kanapéig, térdeimen és a karomon fehér tekercsek, fájdalomcsillapítót is bevettem, arra gondolok, talán van egy zacskó zöldborsó a fagyasztóban, azt kéne rátennem, és talán egy sör a hűtőben, azzal belülről még megtámogatnám a terápiát. A tarkóm és a homlokom fájdalmasan feszít, itt döglök meg, gondolom akkor, és a zuhanyfüggöny is rajtam röhög majd.

Meghallom Sasa lépteit, zörög a kulcsa a zárban, felpattanok, mintha semmi bajom nem volna, de visszaránt a kanapé, nem bírok elé sietni, kibicegek az előszobába, mi van, kérdezi, ledobja a hátizsákját.

Semmi, mondom, egy kicsit barkácsoltam, míg nem voltál itthon, elestem, nem vészes, egyél.

Nem vagyok éhes, mondja.

Eltűnik a szobájában, aztán lemegy a térre, alig várom az estét, amikor meglátja a szép csíkos zuhanyfüggönyt. Addig beveszek még egy fájdalomcsillapítót. A magam részéről úgy látom, ez azért jobb, mint a Szalay Petiéké, az övék egyszerű nejlon, de ez vízhatlan szövet. Ha megkérdezi majd, hogy csináltam, azt mondom, hogy á, semmiség, felálltam, odatettem, nagyon egyszerű, a hülyék is meg tudják csinálni. Csak tudnám behajlítani a lábam, úgy azért hihetőbb lenne. Kicsoszogok, kicserélem a kötést, van zöldborsó, jó hideg, sör nincs, rosszul emlékeztem.

Kilenckor megérkezik Sasa, áll az előszobában, befelé bámul, te azóta így vagy itt, kérdezi.

Nem nagyon tudok menni, mondom, mosolygok, egy pillanatra mintha megsajnálna, aztán inkább csak le.

A vacsoráját behozza, mint mindig, a kanapé másik végébe ül, bekapcsolja a tévét, szótlanul eszik, nem néz rám. A reklám alatt megkérdezem, milyen napod volt, kisfiam, megvonja a vállát, rág, bámul, nyel, milyen szép gyerek, egy kurvanagy pofon kéne neki. Aztán a fürdőszobába indul, a tányérját persze bent hagyja az asztalon. Kicsit halkítok a tévén, hogy meghalljam, ha szól, ha elcsodálkozik, esetleg felnevet, de csak a víz zubogását hallom, szokatlanul hangosan. Alsónadrágban és pólóban vonul be, kivesz a szekrényből egy törölközőt. Nem bírom tovább.

A zuhanyfüggöny! Láttad?

Aha, mondja és kimegy. Elcsoszogok a fürdőszobáig, az ajtó sarkig kitárva, a csíkos függöny félrehúzva, a kádban, peremig érő hab fölött az én kegyetlen fiam gyönyörű feje.