Feljön a Nap. Zenészek jelennek meg Barcelona terein. Rákezdik,
és megpördül az élet: aki arra jár, motyóját középre ejti, beáll a
körtáncba. Járják a sardanát fiatalok, vének, biciklisták, sétálók,
bottal és bot nélkül, járják a körtáncot ok nélkül. Az ember, ha
filozófus, ha sokat képzel a halálról, beláthatja: állhatok én a lét
megértésének bármilyen fokán, bölcselkedhetek a semmiről a
szorongás világos éjszakáján, a legtöbb, amit tehetek, hogy a
cuccot ledobom, és járom a sardanát, halálig. Ez a tánc tágra nyílt
szem. Írisze az önfeledtek köre, levetett holmik halma a pupilla.
Ami a napi rohanásban kell, az mind fölösleges. Ezen a résen át
látni: költészet. Emlékszel, Tamás? Egy pázmándi délutánon
arról beszélgettünk, hogy a horoszkóp köre tágra nyílt szem.
Középpontja a megszületett lélek; ezen a lyukon át lát a kozmosz.
Dupla Rák voltál: sebzett, saját érzelmeinek végtelenül kitett lény.
Érezted ezt, védekező ösztönöd erős volt – mogorvaságnak látták
a vakok. Előttük a létfüggöny nem lebbent föl soha, szívfényed
nem ömlött át. Aztán arról beszéltünk mi, sikertelen, meg nem értett
költők, hogy van-e értelme az írásnak. Ady Endréhez és egy
versedhez menekültem akkor, mondván, hogy könnyű a búcsú
Siker-asszonytól annak, aki, mint egy bélyeget, leáztatja magáról
korát. Láttam rajtad, nem győztelek meg. „Na heló, megyek haza
írni” – búcsúztál mosolyogva. Az ember, ha igazi költő, a szeméből
kilobbanó fénynél ír, mindhalálig. Utoljára a telefonba azt mondtad:
már jobban vagy, új regényedet írod. Megállok benned, kinézek a
kórterem ablakán. Áznak a fák, olvadó délután érlel mindiget, sohát.
Egy nővér pletykál a folyosón, valaki hosszan felköhög. Állunk az
ablakban, múltunk körtánc-közepén. Zsebedből ezüst, felhőmintás
fiolát húzol elő. A távolságot őrzöd benne. És beadod magadnak.
