horváth benjinek
én nem hiszem, hogy van miért
felkeljen a nap. tej, sör, geci,
ennyi van ma csak a gyomrodban.
legalábbis ezt tartod már csak meg
magadnak. amit eddig kérdeztél,
annak már nincs jelentősége, de felmostam
a hányásommal együtt, pedig nem szoktam,
csak a bűntudatot nem tudom rendesen
kicsavarni a lefolyóban. mindig itt marad
belőle valami, és aztán csak vicsorít,
mint éhes bálvány, cet hasában a rángás,
mielőtt partra vetné magából azt,
amitől még félni sem mer igazán.
ilyenkor azt képzelem, hogy mégiscsak
reggel van, és én hazafelé orrba verem
az első szembejövőt, aki véletlenül is
úgy tesz, mintha bízhatnék benne.
bassza meg, ha belém akar vetni valamit.
ez nem kifogás, csak kimerültség,
csattan az arccsont, ritmikusan,
és szájából ömlik a vér, mint
egy önbizalomhiányos vérfarkasból.
ez mégsem mentség semmire,
nem magyarázat, sem a reflux,
sem a hajótörés, sem az utcák,
amik kérdés nélkül szaladnak
ki mindig a lábunk alól.
ismerem én az éjszakák letört
pántjait jól, ismerem én a kivásott
szemű hajnalhasadást, de ezen
a napszakon már a beat sem
visz tovább, és a lábaim is egyre inkább
hisznek az ingovány perverz befogadásában.
azt hiszem, ideje megtanulni, hogyan is köszönjek
a pincémben lakó összes kimért arcú szörnynek,
akiknek hóvirágot viszek minden reggel,
és kifogásokat. uram, akárhányan vagyunk is itt,
én próbálom szeretni önmagam, mint felebarátomat,
de ha ez sem elég, akkor hagyd, hogy öntsem szét
magam az utcákon, hagyd, hogy olyan szögben
törjek ketté a fénnyel, ahonnan látszik még
a hajnalhasadás, és engedj süllyedni úgy,
ahogy én akarok vagy tanulj meg
köszönetet mondani a közönynek.