elhidegülés
álmosan, még rajta a felemás pizsama,
még a kávét issza, se csókja, se vigasza.
ilyenkor fázósan maga alá húzva a lába,
árad a nap, sápadt van gogh-sárga.
buzgó test-forróság, szeretkezni kéne,
de nem magam látom dermesztő szemébe’.
inkább beköltözöm egy mesés nyárba,
ez házi boldogságom gyengéd hazugsága.
s e nyárban csak lesz van, és egy a szerelem,
nincs belső rezzenés, rossz vérét nem nyelem,
nincs hirtelenhideg, s a szoba szűk tere
halódó meleg fénnyel van tele s tele.
(…)
mi egymást nap mint nap
ízét szagát ízemet szagomat
ha még lehetne valahogy sehogy
onnantól szeretni fog
hideg s távoli lénye által
tökélye ennek az emberi műnek
egyébként is ez teljesen rávall
szerethetne is de minek
staccato
még negyedóra itthon. egyedüllét.
az ég elkezdte. ránk szórja ezüstjét.
én tudom, hogy már nincs az a béke,
ami beállhatna szépen szívközépre.
költözik a tél is, és a jég is zizzen.
szétterül, mint olajfolt a vízben.
bőr alá, velőbe belemászik,
s ott rág az olvadásig.
ez a délután is…, és ilyen lesz az éj is,
átsusog a fény, elhangzik egy tézis.
milyen könnyen kiesünk kegyéből,
előbb véraláfutás, aztán sárgul, kékül.
csontod őröli, kásássá a véred.
karistolt bőrünkön vastagszik a kéreg.
de hát, ha te nem, akkor isten sincsen…
szellem elillan. fej előrebiccen.
ami maradt, marad ezutánra.
kapcsolod a villanyt, ráfordítsz a zárra.
nem vagyok, s te nemcsak vagy, lehetnél.
kellett hozzá gyomor, most kell hozzá hidegvér…
meglopsz magatoknak. nincs jézus, csak barabbás,
s megcsalod őt velem, mert „csupa csalatás”.
köszönöm, cseh tamás. s én olyan boldog,
mint mézezüst bokrokon heverésző pókok.