1
Nem volt váratlan a halála, öt hónapja volt fekvőbeteg,
öt hónapja pelenkázta, fürdette, forgatta a felesége
az ágyban, és szinte havonta be kellett feküdnie vele
a kórházba egy hétre, kettőre.
Ez alatt az öt hónap alatt, a szélütése után, egyfolytában
fogyott, lassan-lassan sorvadt ki a világból. Deréktól
lefelé alig érzett valamit, valósággal rothadásnak indultak
a lábai, és a felfekvéstől a hátán, a farokcsont felett tenyérnyi
bűzös fekete lyuk tátongott.
Az utolsó hónapokban már olyan szaga volt, hogy a nővérkék
csak magukat teljesen elmaszkírozva fogtak a kezeléséhez.
Utoljára már külön kórterembe tették, hogy az elevenen oszlásnak
induló hús átható szagával ne zavarjon másokat.
Hetvenéves lett volna, ha megéri március közepét.
2
A szélütés az elméjét is érintette, kevés világos pillanata maradt,
és még akkor is valami furcsa szürke köd ülte meg a tekintetét.
Egy darabból faragott ember volt. Tizenhárom éves korától
önfenntartó, apja mesterségét tovább vivő, és két fiának
továbbadó.
Életében egyetlen könyvet (a köböző füzeten kívül) fel nem
lapozott, nemhogy elolvasson; újságot sem lehetett látni
sohasem a kezében. Nem érdekelték sem a könyvek, sem az
újságok, sem a folyóiratok. Semmi, ami betűből állt.
A számokkal viszont jó barátságban volt. Lentről, a földről
szabta az anyagot, a gerendákat, szelemeneket; irányította a
tetőn dolgozó fiait; a zsinórpadlást úgy készítette el, hogy fel
se kellett másznia oda, de ott mindennek cakkra kellett találnia.
Valami olyan ősi tudás birtokában volt, ami nemzedékről
nemzedékre, apáról fiúra, falusfelekről falusfelekre adódott
tovább, évszázadokon keresztül.
És velejéig tisztességes ember volt, olyan gerinccel és tartással,
amilyen még valahonnan az idők ködéből, az „ántivilágból való”.
3
Valahonnan ebből a régi világból hozta magával azt is, hogy
otthon szó nélkül mindent eléje teremtsenek, a reggelit, az ebédet,
az ételt, az italt; az inget, a nadrágot, a zoknit, természetesen
mindent tisztán, vasaltan, kifogástalan állapotban, amikor kellett.
És ezt neki maradéktalanul teljesítették is.
Valahonnan az ősidőkből hozta magával apja, nagyapja,
dédapja mintáját, hogy a férfi reggeltől estig dolgozik
(hétvégén is), és eltartja a családját (ő a feleségét a négy
gyermekkel), és a férfi a főnök, ő mondja meg, hogy mit,
mikor, miért.
Az asszonynak pedig kuss volt. És ez így is ment egészen
az utolsó pár évig, amikor hirtelen le kezdett gyengülni;
lelassult, egyre szűkszavúbb lett, mintegy árnyéka a korábbi
önmagának.
4
Furcsa, felemás viszonyban voltunk. Ő az „úri munkát”
soha nem tekintette igazi dolognak; nála csak a kétkezinek,
csak a fizikainak volt becsülete. És a jó mesterember, a szaki
volt számára minden dolgok csimborasszója.
Amíg ereje teljében volt, addig mindent jobban „tudott”,
„csinált” mindenkinél. Amikor legyengült, csak ült a padon,
és nézett. Nézte, hogyan végzünk valamit az udvaron, a kertben,
amikor szombat-vasárnapokon elvittük a hétvégi házunkba.
Az arcán pedig nem látszott semmi. Idegesítően nem. Amikor
a Fennvaló műhelyében őt készítették, akkor a Jóisten elfelejtette
használni a finom szerszámait; csak a legdurvább vésőket és bárdokat
vette elő az ő kifaragásánál. Semmi érzelem, semmi érzékenykedés.
Csak az unokák irányában enyhült meg néha egy-egy kicsit.
Azt is csak nagy ritkán.
Csak utolsó éveiben, főleg utolsó hónapjaiban kerültünk egy kicsit
közelebb egymáshoz. Olyan figyelem és érdeklődés jött azokból
a kicsit már zavarodott szemekből, amilyen addig még soha.
Egy bő hónappal a halála előtt visszaléptem egy kézfogás erejéig
a szobába, ahol feküdt, hogy elköszönjek tőle. Nyújtotta a kezét,
megszorította, és elkezdte húzni maga felé. Nem értettem, hogy
mit akar; kézmozdulata – a betegsége, gyengesége ellenére –
határozott és erős volt.
Szó nélkül a szájához húzta, és megcsókolta a kezemet.