Az élő irodalom azért is izgalmas, mert időnként rácáfol saját bejáratott mechanizmusaira. Például arra, hogy kora huszonévesen bekövetkezik a debütkötet. Dimény H. Árpádnál más menetrend alakult ki: a kilencvenes évek közepén erős start, rendszeres folyóiratközlések, transzközép-közelben, majd hosszasabb elhallgatás, aztán, bő két éve, mintha mi sem történt volna (bizonyos tekintetben nem is, azaz ami igen, az nem az elhallgatás, hanem a töltekező csend irányában), felpörgetett motorral tért vissza az irodalmi prérire, és tavaly megjelent első kötete.

Legyen itt, kezdéstájt, az a mondat, amire elsőként az itt tárgyalt könyv szerzője vonná össze a szemöldökét, minden bizonnyal: ennek a debütkötetnek nem korábban, hanem éppen akkor kellett megjelennie, amikor elhagyta a nyomdagépet. Nem úgy olvasódna, mint most, tudva, hogy Dimény H. Árpád a harmincas évei második felében jár, és meggyőződésem, hogy ez az aktuális olvasat adja a könyv valódi erejét. Néhány meglátást, széljegyzetet rendelek állításom mellé az alábbiakban. Folyóirat-közlésekkel alaposan előkészített első könyvvel van dolgunk, megjelenését számottevő várakozás előzte meg. Apatológia: nyilván, apa+patológia, vérségi kapcsolat és kórtan, ha egyszerűen „lefordítjuk” a címet. Tény azonban, hogy az utóbbi idők egyik legsajátosabb című erdélyi magyar verskötetének sem címe, sem tartalma nem idomul egy ilyen kézenfekvő kapcsolódáshoz, még ha az magyarázza is az egyedi szóösszevonást. A „lógia” a tudomány témakörét idézi fel, ily módon az Apatológia „tudománya”, lírai gondolatfekvésben, olyan kulcsfogalmakat emel középpontba, mint az idő és a tér, pontosabban, esetében a személyes, vissza- és előrenézve is nagyjából egy generációnyi idő, illetve a benső, alakuló, zajló, értelmezendő, ezáltal berendezendő tér. Nem meglepő tehát, hogy ez a cím olyan kötet borítóján szerepel, amely hangsúlyosan beszél az adottról és a bekövetkezőről, a sorsszerűségről és annak latolgatott kivédéséről.

Hármas tagolású kötetszerkezettel van dolgunk, a könyv ugyanennyi ciklusból áll. A középső ciklus utal vissza leginkább a kötetcímre (nem csak azonos címével), de a másik kettő sem elszigetelt pillér (Résztvevő megfigyelés – a néprajzi szakszó sok szempontból, a szerző írásmódjára vonatkoztathatóan is, a költő definíciójaként tételeződik –, Apám levelei), a sűrűn jelentkező egybe- vagy összeolvashatósági lehetőség egyféle verses (családi) krónika képzetét is kelti.

Többféle összefonódás észlelhető a ciklusok darabjai között, miközben két visszatérő motívum köré építkeznek, egyfajta természetes ambivalenciával, és ezek a szerelem és a halál. A kettő között a túlra távozott apa nevében megírt, képzelt, mégis valóságalapú, közelmúltat a visszaidéző jelennel összemérő verses levelek ciklusa teremt egyensúlyt, egyfajta, a költői szabadság által hozzáadott idő révén. Emellett és ezzel együtt körkörösség is alakítja a könyvet: a beteljesülésben gyakran ott érezhető az elmúlás árnya, amely mégsem zsákutca, lemondás, netán önfeladás, hanem az élet velejárója – úgy súlyos, hogy természetesen fogalmazódik meg. A középső ciklus egyes verseivel, azok formája, beszédmódja révén, megelőlegezi a leveleket, a múlttörténetek felfejtését.

Halálversek életversekkel, a tovább élő, továbbléptető személyes történelem medrében, szerelem – mint próbák, küzdelmek, megnyugvások és elégtételek körhintája – és a Szerelem mint (vélt, remélt, elért) fogódzó meghatározó lélekkörnyezetében íródnak ezek a szövegek (a jelenidő nem véletlen, az olvasás mint értelmezés, bensőségessé tevés, tehát „újraírás” mentén), és nem egyszer töprengenek, közvetlenül és közvetve, a vers, a költészet, az alkotás szerepének, lehetőségeinek mai mibenlétéről.

Ha több kínálkozó közül egyet kellene választanom, mint ennek a könyvnek a lényeges stílusjegyét, az a szelíd kíméletlenség lenne. Van dolga ezzel a versek írójának, mert a fájdalmat néha addig kell fokozni, amíg – ettől – enyhül, az olvasónak, mert éles helyzetképekkel, létleletekkel szembesül a lapokon, olyanokkal, amelyekbe természetszerű önmagát beleolvasnia, – élnie, és van dolga ezzel a maradandó versnek, mint a kimondás vérre menően őszinte, szükséges határsértésének. A kötet sorai mögött ott érezhetők mind a korábbi, talán többször átírt változatok, mind az idő rostáján átvitt, vagy azon kihullott versmondatok, cserélt és törölt megfogalmazások, rímek és prozódiai megoldások, egytől-egyig elkerülhetetlenül ahhoz, hogy mélyen tudatos utat tegyenek meg a szövegek (és szerzőjük) a kötet megfelelő kiérleltségének eléréséig.

Ezért érzem úgy olvasóként, hogy ebben a kötetben most kellett részem legyen, nem, mondjuk, tíz évvel ezelőtt. Most viszont kétségkívül nagyon. Minden, önmagával a szelíd kíméletlenség jegyében szembesülni, ettől is bensőleg gazdagodni akaró, tudó olvasónak érdemes. Aki, mint e sorok írója, fokozott kíváncsisággal és figyelemmel várja Dimény H. Árpád következő kötetét.


Dimény H. Árpád: Apatológia | Sétatér Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014.