néhány idegen látogat meg olykor
körbeülnek mint az angyalok
tanítanak egy-két történetet arról
hogy minden-minden körbe fut
hogy egy kés hidege hogyan hűt ki végleg
nyughatatlan lázas testeket
amelyek olyanná válnak menten
mint a lelakkozott hűvös megbocsátás
ezen a ponton jön be vörösmarty
zokogva kérdi nem láttam-e laurát
zongoraszóra vágyik – mondja aztán később
de ebben sem tudok segíteni
ilyenkor látom rajta tisztán
hogy milyen engesztelhetetlenül szomorú
s hogy nem ír már soha-soha többé
míves vértolult költeményeket
arról hogy milyen magányosak is vagyunk
minden lőporos zagyva szerelmünkben
és talán már az is mindegy volna néki
ha én lennék maga liszt ferenc
és leklimpíroznám vészesen pontosan
a csalogányok tarkabarka hangját
egy remekbeszabott bécsi zongorán
amely annyi idős mint a nagyapám:
hetvenkét éves és fiatal
és ezek az én ismeretlen barátaim
körbeülnek mint megannyi jókedélyű angyal
hogy menten pálinkáspoharakat csörgetek elő
mert azonmód koccintani akarok
arra hogy a hullamerevséget is tele tudom aggatni
egy-két szép költői képpel
arra hogy a vendégem maga vörösmarty
arra hogy én vagyok liszt ferenc
