Talán a kert. Talán
az volna jó: körték, aranyló dáliák
közt egy csordultig hamis, de másik élet,
kerti szék és kinti asztal
a lugasban, fölhevült virágok:
szeptemberi idill, kiinni egészen ‒
a kehely, a kép üres, üres, üres,
senki a kertben,
senki a parton, a fák közt, a túlságosan
romantikusra festett tájból kilépett
valaki, magára maradt
körtefa, vénülő cseresznye ‒
renyhe embertelenség. Alig hiszem,
megérem: távol, kényes szordínóban
munkazaj dongója zümmög,
szitál, egy helyben fonalat húz, feszül
a pillanat, fényes selyemszál:
véget érni, elszakadni nem fog.
Légy nyugodt. Légy víg. Nézd,
asztalon a sajt is rohad már,
beérett. Így romlik rád
időd, szeleteld, falatozd bölcsen,
míg lehet. Vadállat-szag és sötét lesz
úgyis, barbárok, miattatok!!
