A képből lassan kihátrál,
indul visszafelé, hol megfogott,
addig a pontig, hol elkattanhatott
a szeme ‒ minden tárgynál
időz, próbálja, az eleven fókusz
hol állt… Ott? Itt? Továbbment, vitte
magában, élesen eleinte,
aztán kopottan-tompán ezt a tónust,
ezt a levélvékony filmet. A porhó
háttér még jobban kifehérül ‒
állj ‒ megvan. Erről a pontról.
Fényt kap, mint egy fehér tüll,
egyszerre minden részlet.
Viszi, viszi az egészet.