Hihette vétlen semmikor teremt
sirám őbenne mit miért akart
betölt a nagyszerű a tiszta rend
meghalni legjobb volt a pillanat
Hogy én milyen nagyon veled közel
*
Mérőón kihullt, terelő bot is, legyező, szárnyív; náspáng lett a szó enyhítőn nekünk. Harminc éven keresztül átló mentén – együtt. „Mint odafenn a dülöngő Göncöl szép szekere, reng bévül a kedvünk. Meggondoltuk-e jól?” Szála e mondat a 94-ben elém tett első verseinek. Kurta hajú inaslegény térült akkor kézirattal a szerkesztőségbe. Gondoljuk-e meg azóta is a semmikorit? Már nélküle? A Napútban az utolsó tőle érkezett írás (harmadik személyű önkép) – utolsó mondata: „kérdésemre a maga kiismerhetetlen, bájos mosolyával felelt”. Ő. Tamás. Néztünk föl kölcsönösen végig melyikünk kire ihlető tisztelettel annyi esztendeje. Mosolygón ízlelt és dús mondatok rendje. Útjaikor a Napnak, egy útján is. Ámolyog a Göncöl odafönn, Ellenanyag téríti el-el. Keressük – sodorgatjuk? – a zsinórt a mértékhez tovább.
P.S. Végpontot érdemelne az előző mondat, de magyarázkodnom kell még. A versnek indult szerzés az elején – megrekedt. A prózarész pedig egysége ellenére kapja most ezt az utózokot… Sok doboznyi motyómmal épp hagyom el Napkút/Napút-műhelyünket… s marad nekem már a folyóirat, jön föl velem szülőhelyére: lakásomra. Ez a lap, a Tamás adta névvel…
újra… éretten immár, érte is … tovább…
Közeledik éjfél. A nagy asztal mellett most egyedül… mennyi összeállítás született itt szerkesztők gondolatnyomán. Hallak, Tamás. Pereg le a szempillákról, könny. Veled közel – könnyebb. Köszönöm.
