Az El, Kondor, pláza idejében
„A mélységben – a halál is ilyen! – megszűnnek az irányok, bármerre indulsz, a mélység minden irányban kiterjed. A politika vagy a történelem terepe az erők koordinátarendszere – de a stabilitásért és az élet továbbadásáért a zárványok, a zátonyos holtágak felelnek, ezek az eszmék és a művészi alkotás ívóhelyei. Ezekben lelhető fel a nyelv. Pontosabban a nyelvnek azon sűrű, szivacsos, áthatolhatatlan rétege, mely elengedhetetlen az elmélyült alkotáshoz. Ez a porózus talaj az alkotás alapja, a zárványok aljára ülepedett le. Az alkotó számára menedék egy ilyen félreeső hely: azt is mondhatnám, a zárványok az inspiráció artézi forrásai. Mindent lebíró tehetetlenségével szembesülsz, ha a zárványok ellen dolgozol – ez a szivacsos talaj minden ellenirányú erőt leköt. De ha belevágsz, ha megfelelő módon hasítasz belé, gazdagsága, tömege és telítettsége mutatkozik meg.”
PRÁGAI TAMÁS
Folyton a folyvást érzem, hogy éreznem kell.
Nem egy vagy több kisfröccsről beszélek, vörösből.
Húskalásszal a sár, a guruló nyár, hogy a szer tart, arról.
Hatása alatt nem kérdés, mi is az a húskalász.
Aztán meg már kérdezni minek.
A hús szertefoszló érzéséről is tehát,
hústűről a szénakazalban, az utóhatás vadászatáról,
hogy egyszer majd végképp telembe veszem,
amelyik állat valaha volt sárga és hangot ad, abból nem eszek.
Ajjaj, kiesnek a sárikrájú halak.
Hogy naposcsibém nyelvét rántom-e ki
majd a helyéről, vagy másképp oldom meg, még nem tudom.
Az lenne mindig, aminek sárgája nincs és nincs hangja sem.
Hangja semje nem a milyen volt sárgája, nem szeme Kakja.
Mindent egybevetve min. arra utalok,
hogy ahol földrajzilag Kakok, ott nem akarok
egyfolytában folyamatosant érezni.
Lenne már egy kis sorszünet, mű. Üres trónszék,
rém-üres angyalok. Éstelen mondatokat akarok, és vesszőtleneket.
Három nap nemtudomholvagyokat, és aztán a fejtámadást.
A hallgatást saját hallottamnak nyilvánítani.
Marcellamezőket, Imolaegeket, műlovarnőréteket.
És amiket róluk írok, azokban ne legyenek írásjelek.
Nem folyton akarom ezt, de érzéssel.
Hogy sárszünet, hogy kisáradt, hogy só, hogy shiány, hogy selbírás.
Ezeket is akarom. Fejvesztés terhét, mellet.
Mindenkinek megvan a maga keletje.
Úgy is értem, mint a fröccseladó lányt eladósorban,
meg beszélek a szertartás visszadátumozásáról.
A vég tiszteletlenségéről. Az égtáj most egyre megy.
Az érzés, hogy nem akarok, egy időre érzéstelenít.
Három nap nem adatik ugyan, ingyen Kr. sem őrzi az oportómat.
Majd kivezetnek, mint piacról a portói nevet,
mert mindent egybevetve földrajzi helyre utal. Nem bánom, oké.
Szóval okker. Csak semmiben ne legyen semmilyen hússárga,
amit megeszek, csak semmiből húsbavágó hang.
Úgyis el fogok késni, úgyis. Min. már hányják rá a földet,
már a buckát lapogatják,
vagy elszórták, belocsolták,
már mindent egybevetettek, távolabb álltak,
már a koszorúkat igazgatják,
már hazafelé mennek,
már az oportós rész felé tartanak,
már véget is ért a húseszem-boriszom, már át is öltöztek,
már fel is támadtak, már kivezették egymást a piacról,
már szeptember, bágyad a búcsúzás,
már vissza, már tévedek. A hús levesz a lábamról.
Révedeket akartam mondani,
átszóló szavakat,
eleget. Sten sveledet,
shiányt, seleget, soportót, snapot shármat,
csak semmiben le ne legyen semmilyen sárga,
csak semmiből hang.
Folyton a folyvást érzem, a képírás folyamatos jeleit.
Élni akarok, aztán mégsem
az akarat előre adagolt válaszaira gondolok,
nem hús-vér műre, lóra, varra, nőre.
Aztán meg már kérdezni újat minek.
Kinek nem inge, az ne vegye,
az nem a maga ára. Vigyázzon, aki tud, aki ad a szavára.
(Ajjaj, ez az ára-szavára holmi kieső, pedig nem hús, nem tónus.
Meg hát trónust is mondani akartam.
Legközelebb jobban vigyázok,
fonémagyereknek min. anyja értse a szavát.)
