Egy lány, akit valamikor szerettem, azt mondta egyszer: Prágai egy manó.
A lány, akit akkoriban Tamás szeretett, szintén manó volt. Ült két manó az
elvarázsolt pázmándi kertben, és nézte egymást. Tamásnak éppen
születésnapja volt, nagy társaság forgolódott a ház körül. A kertvégi
fűzbokrokon levelibékák brekegtek, elnyúlt esti fények szaggatták a
himbálódzó függőágyat. Szép test feküdt benne. Addig néztem, amíg
kifordult a hálóból, odajött hozzám és azt mondta: őt aranyvirágnak hívják.
Bográcsban fortyogott a pincepörkölt, apró költő kevergette óriás
fakanállal, a tó felől lusta illatok szálltak, valaki a szentjánosbogarak
életéről beszélt a parázscseppeket röptető füstben, néhányan fürödni mentek
a vízre, mi vérfarkasozni kezdtünk, egy A/4-esből kis kártyákat vágtunk a
szerepjátékhoz, Tamást is hívtuk, de ő nem jött, azt mondta, inkább aludni
megy; hajnalig nyomtuk, közben a manó aludt, akkor még nem járta át a
vérfarkas, de a reggeli kávézásnál elnézett a hegyek felé, és azt mondta,
mintha nem is élnénk; annyira üres az élet, kérdeztem; nem, felelte, annyira
egy velünk, azzal kiitta a kávét és visszabújt a szobába.
