Először csak nézted, barátkoztál vele. Nézted a színét, a repedéseit. Hallgattad, hogyan ropog, nyikorog, ahogy változnak az évszakok. Majd óvatosan egész közel léptél. Lassan, hogy meg ne ijeszd, felemelted a kezed, és finoman, alig érezhetően megérintetted. Így már érezted érdességét, lassú lüktetését. Érezted, hogy néhol egész száraz, helyenként pedig nedves, csúszós a felszíne. Simogattad, szavakat suttogtál, becézted és vártál. Vártál és figyeltél. Meg is érkezett a válasz. A felszín lassan átmelegedett, fakó színei új fényt kaptak, a lüktetése erősebbé vált. A belőled áradó gyengéd törődés életre keltette. Feléledt. Majd végtelennek tűnő hónapok után megmozdult. Nyikorogva, nehézkesen, de kinyílt. Először csak résnyire, majd megtorpant, mintha meggondolta volna magát. Aztán, némi toporgás után, folytatta, míg végül teljesen kinyílt. És várt. Rád, hogy belépj rajta.

Itt vagyok. Maszkok nélkül, az utolsó ruhadarabot is felakasztottam a fogasra. Csak én. Csupaszon.

Láthatod a ráncokat a szemem körül, az ereket a kezeimen. Vannak. A hasam, a hátsóm sem olyan kicsi, hát még a combjaim. A térdeimen a hegek? Ó, azok még gyerekkoromból. Egy kiránduláson gurultam néhány métert, akkor. Nézd, van egy a csuklómon is, mázlim volt. Hűtőgép dobozából építettünk házat. Persze a bicskával én akartam kivágni az ajtót. Megszaladt. Nem mertem otthon megmutatni. Mindent láthatsz most, minden anyajegyet, heget, formát.

Láthatsz. Úgy ahogy jöttem, és ahogy el fogok menni. Maszkok, leplek nélkül.

Hogy zavarban vagy? Miért? Hiszen te ruhában vagy. Nem gondoltad volna, hogy ilyen? Mit gondoltál? Nem értelek. Ja, hogy úgy más? Persze hogy más. A képzelet és a valóság ritkán fedik egymást. De hát ez talán így jó, nem? Képzelet nélkül nem működnének a dolgok. Tudod, mit? Kérdezhetsz is, ha szeretnél. Bármit. Mire vagy leginkább kíváncsi? De vigyázz, jól gondold meg, mit kérdezel, és azt, hogy biztosan szeretnéd-e tudni a választ! Na? Nem jut eszedbe semmi? Gondolkodj! Semmi? Hogy így nehéz? Elhiszem, de talán mégis valami. Na?

Hát jó, ha tényleg nem megy. Tudod, kezdek fázni, reszketni a hidegtől. Lassan felöltöznék. Újra az leszek, aki a képzeletedben élt, de mégsem leszek már ugyanaz. Valahol mélyen már ismerni fogod a hegeimet, a ráncaimat, tudni fogod, hol vagyok nagyobb, hol kisebb.

De nyugodtan játszhatjuk azt, hogy nem tudod. A maszkok és a leplek eltakarnak.


Galéria > Barti Magdolna: Kapu, ablakok