Az Arnolfini-Kör Koincidenciák című kiállításáról (Artézi Galéria, Budapest, 2016.)
A kiállítás címe az események vagy jelenségek látszólagos ok nélküli egybeesésére is utalhat, holott itt nem beszélhetünk látszatról, nagyon is láthatóak a művek és a művészek közötti kapcsolat sem a véletlen műve. Egy kisközösség mutatja meg ismét magát, a legkisebb közös többszöröst találták meg a művészek.
Gábos Gábor alkotásain négy-négy korongot látunk, négy CD, vagy akár DVD. Ne kérdezzük, melyik az A, melyik a B oldal, csak egy oldaluk van, de nem egyoldalúak. Lehet egy egész könyvtár, olvasásra, Jókai és Mikszáth összes, Zrínyi Szigeti veszedelmével együtt, vagy meghallgatásra, elhallgatásra? Könyvtári tételek, Borges könyvtárából. Vagy slágereket hallanánk? Milyen slágert hallunk? Ki szól hozzánk a Némi filozófia cédén? Egyik képen a fekete alapon már látni a rozsdásodást, a pusztulást, az enyészetet. Nem csak a Gutenberg galaxis ér véget, a digitális rögzítés sem sérthetetlen?
Maga a kollázs részben intuíció és asszociáció eredménye, valamibe belelátni, ill. valamit meglátni és megidézni ismert formákkal, részletekkel, a feltűnően elkülönülő képelemekkel, egyáltalán nem törekedve a valósághűségre. A kollázs ugyanakkor a különböző források ellenére arra is törekszik, hogy az elemek között kapcsolat jöjjön létre, ill. ezt a kapcsolatot tárja fel a művész az alkotása révén. A kollázst alapvetően dadaista művészekhez kötik, a szétszedett látványt teremtik újjá. Nem pusztán összeszerelés, mintha egy szerelőcsarnokban lennénk, egy futószalag mellett. A látható kollázsok anyaga papír, fénykép, textil, fa, fém vagy más egyéb anyag.
Géczi János Balatonkenese sorozata szól a vízről, a szénről, valahol eltűnik a víz, AQU betűk idézik csak, messze van a part. Lemaradt az utolsó betű, az A, az ábécénk első betűje, de így is tudjuk, miről van szó, talán vége a nyaralásnak, a papírfoszlányok maradtak, nem csak a papírok, az emlékeink is megtépázottak, üres a part, hidegen hullámzik a Balaton. Csupán emlék, kikötői, vasúti emlék. Öt forint, számmal jelölve, és csupa sárgaság, éget még a nap, nyárutó, indiánnyár, vagy inkább vénasszonyok nyara? Jut is marad is.
Ami első tekintetre elágazások, megtett új utak, s a kezdemények közötti átvillódzások együttesének látszik, valójában azonos életérzésben, gondolatkörben és plasztikai szemléletben fogant egyetlen sorozat, amely spirálhoz hasonló módon kanyarog következetesen előre – írja Alföldi László egy korábbi kiállítás kapcsán. Különböző utak futnak össze, és egyazon utak válnak el egymástól a művek által. Az eredeti látásmódot keresem, a váratlant, a sejtetést, a ki nem mondott szavakat, a jelölést és a jelöletlenséget. A bizonytalanságot, hogy bár sok mindenben bizonyosak vagyunk, ez a bizonyosság sem elégséges ahhoz, hogy kimondjuk, ismerjük a világot, ismerjük önmagunkat. Tévedések és hibák jelenléte, elfogadása az, ami előre visz, hogy nincs tévedhetetlen és hibátlan ember, sőt műalkotás sem igen. A hibák bélyegek is, megbélyegeznek, velünk vannak, velük élünk együtt, nem letagadhatók, sőt nem megtagadhatók. A giccs és banalitás hátárán egyensúlyozva találja meg azokat a megoldásokat, amelyek a giccses és banális tartalomnak is olyan formát ad, amely a giccset, a banalitást szünteti meg, éli túl. Túlmegy rajtuk, áthág felettük, mert tudja, giccsek és banalitások nélkül nincs művészet, sem populáris, sem magas művészet.
Láng Eszter Kollázsai vonalak, pálcikák, méretek és egyensúlyok, színek és formák. Jelentés a művész helyzetéről, gondolkodásáról, művészi törekvéséről, belső küzdelméről, az anyagról és annak kivételes hatásáról, miként is válik a kollázs anyagtalanná, olyan egységgé, amelynek részei nem fontosak, nem nőnek az egész fölé, átváltoznak, az egészet egészítik ki.
Lakner Zsuzsa képein a marslakók nem hozzánk jönnek, irány a Plútó, amely megszűnt bolygó lenni, csak kisbolygó, nem része már a Nap körül keringő bolygóknak. Marslakók a Plutón, mi meg a Marsra indulnánk. miközben a marslakók megszállták a Plutót, képesek ott élni. Helycsere? A szomszéd füve mindig zöldebb? Emberek a marslakók? Testüknek csak vázát látjuk, nincs szív a mellkasban, szemüket sem látjuk, de koponyájukból mintha kígyószerűen az agytekervények áramolnának ki. Közel van a Plútó? Talán a földet nevezi Plútónak a művész? Előrenéz és visszalát? Naprendszerünkből is ki kell törnünk?
A kubizmus óta máig a modern művészet, az avantgárd és az avantgárd utáni művészeti irányzatok szemléletbeli változásokat közvetítő műformája a kollázs. Igazság és részigazság csap össze, fonódik egybe a képeken, kérdőjelekkel, felkiáltójelekkel. Tudjuk, sokszor a kérdés fontosabb, mint maga a válasz, mert a kérdés jelenti igazán a tudást, valami közelébe csak a kérdések által kerülhetünk. A képek rokonsága a közös szellemiségből fakad. Elfacsarodva, adta kollázsainak címként Mózes Katalin. Elfacsarodik a szív, hova is térjen haza? Hol van a haza, a ház, az otthon? A végtelen körök, hurkok adják az irányt és a célt, nincs megérkezés, csak az út és az út kanyarog, talán ugyanazon az úton járunk, mint korábban, csak nem vesszük észre a hurkokat. Csak nem Möbius-szalag?
A képmezők nyitottsága és zártsága művészenként más és más. Az egyiknél a mű hátterét is látjuk, a másiknál a háttér tűnik el, a jelenség válik háttérré, élménnyé. József Attila Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben olvasható… neki objektívnek kell lennie, hogy én szubjektív lehessek s így juthassak el az objektivitáshoz. Szubjektív vagyok nézve a képeket, és nem tudom, eljutok-e az objektivitáshoz. A fontos az, hogy szólnak hozzám, és hozzánk a képek, a művészet belső világáról, a művekről, amelyek izgalmasak, relevánsak, hittel és reménnyel teliek, a jelenhez szólnak, legyen bármi is a tárgyuk. A jelen teszi őket kortárssá, akár Shakespeare-t, a jelenben születik újjá a múlt, őrződik meg és folytatódik tovább. Torma László Rendezés sorozata a színre épül, a pirosra, feketére és fehérre. Lángolnak a kollázsok, majd kifakulnak, marad egy zöld levél a kép középpontjában. Ez lenne a remény szimbóluma? A pusztulás elkerülhető? Apokalipszis kis méretben.
Az életünk is egy kollázs, nem annak látjuk, olykor részeire szabdalt, széteső és mégis folyton összetartozni akaró világ. Kallódó emberek, John Huston filmjére, Arthur Miller könyvére kevesen emlékeznek, de a kallódás sokak számára életük élménye, valósága ma is. A kollázsokban is van valami kallódás, mire valami a helyére kerül, mire megtalálja az egyensúlyt, hogy létezhessen, mire a valóság részévé válik, a figyelem középpontjába kerül. A figyelem nem kallódik el, mert magához vonzza a kallódni kész tárgyat. Meghökkenünk, miként Truffaut Négyszáz csapás című filmjétől. Zsubori Ervin Archaikus szótár sorozata klasszikus kollázs. Barna, fekete és fehér, élénk színek, kontrasztosak, kiemelik a szöveget. Szöveg ékelődik a formákba, a vonalak közé, a szöveg határolódik, takarásba kerül egy forma által, mintha már nem lenne szükség többé a betűkre, a szavakra, magára az újságra. Rétegekké válnak a formák, földrétegekké, lehet, csak archeológusok tárhatják fel. Az archívum talán már nem is olvasható, olyan világban élünk, ahol képekkel kommunikálunk. Vagy hangokkal.
A kollázs lázadás is a megszokott formák ellen, a megszokott gondolatok és érzések ellen, figyelmeztetés, felhívás, felnőtt életünkben humorral, iróniával túl kell élnünk árvaságunkat, a négyszáz csapást. Metaforikusan, természetesen, hogy életünk kép-egésze (S. Nagy Katalin) úgy álljon össze, hogy a részleteit sem feledjük, emlékezünk rá, a pillanatra, az éles fényre, amely megvilágított egy-egy gondolatot, érzést. Mintha az írás, a szöveg komponálódna geometrikus elemmé, kollázzsá.
