Az Arnolfini-Kör Koincidenciák című kiállításáról (Artézi Galéria, Budapest, 2016.)
Hét művész, az Arnolfini-Kör tagjai, közel tizenöt éves művészeti kapcsolattal a hátuk mögött, ha nem is a versengés szándékával, de a megmutatás örömével lép a látogatók elé, megmutatva, mire is jutottak a kollázsaik által. Jutottak-e bármire is, kell-e jutniuk bármire is, teszem fel a kérdést magamban. Itt nem a tanulás végső fázisát látjuk, az sem lenne hiábavaló, hogy ki kit vall mesterének, vall-e egyáltalán bárkit is. Az eredményt szemléljük, az összhatást, miként is hatnak a művek önmagukban és egy olyan közegben, ahol mégis hét művész állít ki. Az egyik művész a sötétebb (Zsubori Ervin Archaikus szótára), vagy mintás részek egyensúlyára törekszik, a másik a térérzetet erősíti, fontos nála a képen elhelyezett sáv, az alap és a rá készített rétegek kapcsolata, nevezhetném tépett szélűnek is, rész és maradék viszonyának, az egész hiányának (Lakner Zsuzsa Marslakók a Plútón). Egyszerre rekonstrukciók és egyszerre dekonstrukciók is, építenek és rombolnak, vissza állítanak és a romot teszik alappá. Mire is koncentrálunk, hol van a kép középpontja, van-e középpontja egyáltalán? Mintha széljegyzetek vitájába kerülnék, más-más jegyzetek merülnek fel ugyanazon képet látva. Nincs egyféle olvasatuk a képeknek, talányosak és titokzatosak. Elvontak és egyúttal tapasztalati úton megközelítést igénylők, azaz konkrétak.
Világosnak lenni és egyszerűnek, kerülve a kordivatot, miközben kikerülhetetlen a média világa, digitalizált és virtualizált világ, amely már holnap elavult, nem hogy ma (Géczi János Balatonkenese). Géczi sorozata az elévülésre, az emlékezés hiányaira és a tényekre utal, mi marad a valóságból, foszló papírok, felületek, hiányok. Gyors válaszokat igényel a köz, a gondolkodás, az érzés, maga a látvány. A kollázs egyik módja, hogy reagáljon a mindennapokra, a küzdelemre, amelyet az ember önnön értékeinek megóvásáért, kiteljesítéséért vív önmagával és másokkal szemben. Nincs nyugalom, Feketén bólingat az eperfa lombja, amely hull, hulló levele idővel zörög, a klímaváltozás veszélyeit taglalja a közbeszéd, a Zika-vírus jelenlétét és jelen nem létét, védve vagyunk, nem vagyunk védve, védtelenségünk és kiszolgáltatottságunk napi élmény.
Eljött a tél Csu országába végül,/ kunyhómba is, bármily magában állt./ Akárhogy is rejtőzködött/ a káka, szittyó, sás között,/ mégis reá talált./ – írta 1000 körül Minamoto no Shigeyuki Tél című versében. Ránk találtak a kiállítás képei. Könnyed szerkezetükkel keltik fel figyelmünket, hívják elő belőlünk az elmélyedést, a rejtett összefüggések felismeréséhez jutva. Az időrétegek másként jelennek meg az egyes alkotóknál (Torma László Rendezés), és ez talán nem véletlen. A geometrikus absztrakció is jelen van, meg a kollízió, az ellentétes erők harca és kölcsönhatása, vagyis karambolokat, összeütközéseket látunk. Torma László sorozatában az önmagukban nem érvényes dolgok válnak érvényessé, elevenné, információvá, többletjelentéssé. Mágikus egybeeséseket is látni, véletlen lenne, metafizikai koincidenciával állnánk szembe? Itt mindenki kíváncsi a másikra, fog el egy homályos érzés, reflektálnak is egymásra a kreatív művek, a gondolatok és érzések. A csoportos kiállítás így válik olyan eseménnyé, amely rögzül az ember agyában, egybelát valamit, ami eddig kevesek számára volt látható. Valami történt, hagyták, hogy megtörténjen. Ezen a jelenségen alapul a kiállítás. A kollázsnak többféle nézete is lehetséges, mindegyik nézet ablak a világra, egy nyitott világra, ha úgy is látni, hogy a világ mégsem nyitott, inkább zárkózni igyekszik, elzárkózni, bezárkózni, miközben ontja felénk a képeket. Diskurzus és dialógus szelleme és igénye hatja át a műveket, a láttatás és a látni hagyás szépsége, keserve és kínja. Itt csomópont minden személy, minden kép, hálózat, áramkörök, viszik, hordozzák az energiát, a humort, a meglepetéseket. Kommunikálnak és kommunikálni tanítják a nézőt. Az egymástól való elkülönülés itt fel is számolódik, egyekké lesznek a művek és sorozattá, tematikai hangsúlyokkal, formai és technikai eltérésekkel.
A társításokkal, mellérendelésekkel az egymásutániság ereje gyengül, megszakítottá, képlékennyé válik a kép, konkrét és vizuális költői képeket látunk, a peremlétről, a panorámakép lehetetlenségéről, Tolnai Ottóról írja Tomka Beáta: …a nem nyelvi anyagot úgy kombinálja, mint a nyelvit, ahol a betűk, szavak, szövegrészek rendszerint szervetlen, laza halmazokat alkotnak. Mózes Katalin Elfacsarodva sorozata az időt és a teret kapcsolja össze, mindvégig a síkban marad. Az inkoherencia a hét művész munkáiban eltérő erővel és hangsúllyal jelenik meg. A halmazok egymáshoz kapcsolódása csak látszatra szervetlen és laza, nagyon is tudatos művelet és gondolkodás eredménye. Groteszk és humoros kép is akad (Elfacsarodva IV.). Emlékezés és érzelmi fokozatok, rész és egész viszonyának ismétlődő megfogalmazása, a válasz ellehetetlenítése, már-már tagadása, hogy nincs végső válasz, csak válaszok vannak. Emberi válaszok, élettel teliek, miként a kollázsok is telítettek, olykor a mesevilágba visznek bennünket, olykor azt sugallják, vasvilág a rend, Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent (József Attila: Eszmélet). Zenei lüktetések is áthatják a műveket, zenei felhangok, félhangok, ritmusok és kihagyások teszik mozgalmassá, zörejessé a képeket. Az időbeli folyamatosság lehetetlen, időlegesen talán megvalósul, de csak egy pillanatra, mert mindig a folytonos szakadásban vagyunk, és az egyesülés lázában égünk, a hiányzó egészre utalunk, holott nem vagyunk az egész birtokában, csak képzeletünkben idézzük meg és fel. Az egybetartozás illúzió, ami a vágyainkban él, elérni akarjuk, megragadni, hogy a közösség eszménye mégsem csak ábránd.
Szürrealizmus, torzulás és eredetiség kapcsolódik, formálódik egybe a labirintusokban, amelyeket bejárunk a kiállításon, amelyekből nincs mindig kiút, még ha úgy is tűnik, kint vagyunk a vízből, az alagútból. Nem vagyunk kint, kifelé nézünk, benn vagyunk valahol egy nevenincs tájban, földkéregben, folyóban, árokban, jégben és fagyban, zenében. Forog a korong, hallgatjuk a CD-ket (Gábos József CD gyűjtemény), ez már a világ vége? Gondosan archiválva, mintha Gábos is egy archaikus szótárt hozna létre, akárcsak Zsubori Ervin. Eltévelyedetté váltunk volna? Hol a meghittség, mert az érintettség vitathatatlan? Hol az érintettség, ha a meghittség nincs sehol? Nincs akarnokság a képeken és a képekben, az önértelmezés más-más formát ölt a műfajon, a kollázson belül is. Hol van a kezdet, és hol van vég? Tolnai Ottó írja: …hol is kezdjem amikor már/ amikor már rég megkezdődött/ megkezdődött és már vége is szakadt/ vége is szakadt réges-rég befejeződött (Habakukk a katonatükörben). Megtörtént a karambol, visszafelé játsszuk el a történetet, amely befejezhetetlen.
