Latorcza kontinens címmel jelent meg a marosvásárhelyi Mentornál egyperces-válogatásom. Már a ”változások”, vagyis a ’89-es ”ellopott forradalom” után, ám az egypercesek még a Ceausescu által létrehozott ”nemzeti-kommunista” időkről szólnak – nekem az adatott meg, abban élni, az kapta el derékban a generációmat.
A címben szereplő ”latorcza” éppen ezért a negatív, erősen negatív töltésű “lator”-ból származik, a ”latrok” az én szóhasználatomban azok az álkommunisták (kései sztálinisták) és kiszolgálóik voltak, akik tönkretették az életet ott, a Kárpát-kanyarban, megmérgezték azt, kihúzták alólunk a szabad életet.
Mi se jellemzi ezt jobban, mint hogy a borítón szereplő grafika, Damó István munkája a zuhanást rajzolja meg. A zuhanás tulajdonképpen a Bánságból elszármazott, majd egy németországi tízemeletes házról tisztázatlan körülmények között lezuhant Rolf Bossert nevű, német nyelvű költőé, az én kötetem esetében, sarkítottan ugyan, de a mi generációnk jelképeként szolgál.
Arra már nem emlékszem, hogy amikor a kötetnek címet adtam, tudtam-e, emlékeztem-e arra, hogy létezik egy Latorca nevű folyó. ”Ott fenn”, valahol messze, ahová soha nem jutottam el, ugyanis a ”baráti” szocialista országok áthághatatlan határokkal választattak el egymástól. Mi például – annak ellenére, vagy éppen azért, mert – magyarok voltunk, Magyarországra nem kaptunk útlevelet (akkoriban az útlevél a rendőrségnél kuksolt), Svédországba úgy menekültünk, hogy Csehszlovákiába kértünk, és végül kaptunk turista kiutazási engedélyt. Észak-kelet-Szlovákia a Latorca/Latorica folyóval nem volt bekalkulálva az utunkba akkor sem.
Szóval így lett a Latorcza könyvcím. Nem összetévesztendő tehát a Latorcával, bár… ugyanazok, csak más-más anyanyelvű latrok uralkodtak az egész keleti blokkban, Berlintől Szófiáig…
