Miért van az, hogy az ember alig néhányszor találkozott valakivel, mégis úgy érzi, ismeri, ám rácsodálkozik a friss szemléletére, egy olyan korosztályéra, amelyet nem ismer belülről. Amelyik mást szeret, más érdekli, mások az olvasmány- és filmélményei, más az ízlése, a látásmódja, más a képi kultúrája.
Ha mindezt végiggondolom, rögtön fel is tehetem a kérdést, miért is foglalkozom e munkákkal, honnan e bátorság?
Hát onnan, hogy megfogott Szénási Bence képi univerzuma. Tetszett a látványvilág, amihez nem szokott a szemem, sőt, mondhatni, idegen volt, de vonzott, épp a mássága miatt. Izgalmas volt. És hát mindig is szerettem a kalandozást, a vizuálist is, így szívesen merültem bele ezekbe az alkotásokba.
Persze én csak külső szemlélőként kívánok erről beszélni, erről a Szénási Bence-féle világról, amelybe úgy kerülök bele, hogy megtartom a távolságot, s amelyet megpróbálok általános szempontok szerint megközelíteni.
Mit néz egy képzőművész, egy művészettel foglalkozó ember? Nézi a vizuális jellemzőket, a képarchitektúrát, a technikai kivitelezést, a tartalmat, az összefüggéseket, lehetséges helyét a kortárs áramlatokban. Nos, ez utóbbiról szó sincs! Bence művészete, korosztályának kultúrája számomra viszonylag ismeretlen terep, marad tehát a rácsodálkozás és a hagyományos elemzés.
Ami első pillanatra feltűnik, az a kompozíció kompaktsága, a klasszikus képszerkesztés ismerete és biztos kezelése, a harmonikus színvilág. A technika új, eszköze a számítógép, amit éppúgy lehet a képzőművészet céljaira használni, mint bármilyen hagyományos eszközt. Magam is szeretek vele dolgozni. Lassan ez is bevett technikává válik, a fiatalok előszeretettel alkalmazzák, többnyire fotóból kiindulva, azt alakítva, átfestve, montázsolva, digitálisan kollázsolva. Szénási Bence azonban digitális festményeket készít, melyek ugyan egészen fényképszerűek, ám a fotók világához nincs közük: az alkotó mindig egy üres felületből indul ki, mintha egy üres lapot vagy vásznat venne maga elé, s gyakran még a digitális ecsetet is maga készíti, ha nem elégíti ki a photoshop vagy az interneten fellelt eszköztár.
Munkáira erősen hatnak a képregények, filmek, média. Tartalmilag ötvözi a hagyományost és a modernet. A tartalom mindig valami szokatlanra, titokra, talányra épül, ezeket első látásra nem is mindig vesszük észre. Kérdéseket vetnek fel a képek bennünk, magunknak, a befogadónak kell ezekre választ találnunk, és a lehetőségek számosak. Nem mondja meg Bence, hogy mit kell gondolnunk, tehát a narratívában szabadságot ad. A címek ugyan orientálnak, de csak némileg.
Legelő tehén a hegyek platóján (Apolló), fején speciális szkafander. De még az sem biztos, hogy az. Ha az, miért, miért van egyedül, hogy kerül oda, e sivár vidékre, lehet törni a fejünket. Tehát valami fura, valami különös, vagy nem oda illő elem adja a pluszt a képhez.
Az Elromlott masinához történetet tálal, ami izgalmas, a gép emlékeket jelenít meg vagy emlékeket gyárt, de a történet nélkül is érdekes a kép, számomra vizuális tartalma az elsődleges, a felhős ég dinamikája, a hegyek távolsága és a gépből kiomló vörös massza, mint valami vértenger, akár a vörös iszap tragédiáját is felidézheti.
A hajótörött egy furcsa alakú alkotmányból – nyilván űrhajóból – lép ki, ami egyébként víztoronyra vagy kilátóra, világítótoronyra hajaz. Képileg jól komponált, két sötét rész között egy világos osztat, függőleges szerkezet, remek színezés, egyszóval igen festői.
Az éhes mocsár című képnél nem tudjuk, elszakad-e éppen a fa, hiszen akár el is repülhet, a fantázia lehetővé teszi ezt is, vagy a mocsár felszippantja az ellenálló, eleven fát… És akkor ott e bizarr környezetben az a kismadár…
A Felvidék vízeséssel a Tátrát idézi, s a mesebeli lény, a sárkány indíthatja bennünk a narrációt.
A Hold, alcíméből kiindulva már lakott, tehát a jövőbe visz. Hibátlan a komponálás, a sötét és a világos ellentéte, feleselése. Maga a forma is megragadó, s ahogyan ábrázolja, hiába láttunk már sok hasonló asztrológiai képet, mégis egyedi, sajátos.
Érdemes elkalandozni ebben a Szénási Bence által festett, izgalmas világban.