Előadás a kőfejtőben
„…a nem emberi világ szenvedélytelen és roppant hatalma.”
B. Russel
Összefutottam egyik régi színész társammal. Több mint ötven éve ismerjük egymást. Egy időben jártunk a főiskolára, évekig egy színházban játszottunk, tájelőadások idején sokszor egy szobában laktunk. Még az is lehet, hogy barátok voltunk. Nagycsontú, szélesarcú fiú volt. Nem jósoltak neki nagy jövőt a pályán. Aztán fölfigyelt rá néhány rendező, egyre jobb szerepeket kapott színpadon is, filmekben is. Ezzel együtt megjött a siker. Amióta én egy másik színházhoz szerződtem, körülbelül negyven éve, alig-alig találkoztunk. Akkor is véletlenül, abban a kisvárosban ahol élt családjával együtt.
Megint összefutottunk. Örültünk egymásnak. Ugyanaz a nagycsontú, szélesarcú ember, ugyanazokkal az örökké tágra nyitott, furcsán csillogó szemekkel, még testesebben, szakállasan, kopaszon, korunknak megfelelően: gyűrött arccal. Izgatott volt, sietett.
– Jössz te is?
– Hova?
– Előadás lesz…
– Hol?
– Itt, a kőfejtőben…
– Én több mint tíz éve nem voltam színházban…, még nézőként sem…
– Hogy-hogy? – nézett rám értetlenül, de közben szinte rohant. Én meg próbáltam követni.
– Ez most nem érdekes… Látom, hallom: sokat dolgozol… Örülök a sikereidnek…
– Én is örülök, hogy látlak, testvér… Azt tudod, hogy annak idején nagy hatással voltál rám…, a te ested után én is összeállítottam egy önálló estet… Akkor kezdtek odafigyelni rám… És veled mi van?
– Úgy alakult, hogy már egyáltalán nem játszom…, mint színész…, dolgozom…, de nem színházban…
– Színházban már én se nagyon… Félek… Inkább csak filmezek… De ez más…, ez kivétel…, ilyen – talán – csak egyszer van az életben… – észre sem vettem: elhagytuk a várost. Egyre sivárabb tájon száguldottunk keresztül. Lassan sötétedett. Az elfeketült mohafoltok és az alkonyi fényben izzó fakósárgán fölfénylő gazcsomók közül vakító fehéren bukkantak elő a kövek, durva csákánynyomokat őrző kőfalak…
…aztán különböző irányból érkező, ugyanabban a lázas tempóban haladó, meredten előre néző alakok tűntek fel… Csupa ismerős… Volt, akit a testtartásáról, volt, akit a járásáról, volt, akit az üstökéről ismertem föl… Kerülgették a köveket…, fekete árnyak a vörös égbolt vagy a krétafehér kőfalak előtt… Egyre közelebb kerültünk egymáshoz… Kijelölt út nem volt, de mintha mindenki egy irányba tartott volna… Nem tudtam ellenállni. Sodródtam velük… Enyhén lejtett a nyílegyenes út. Talpunk alatt egyre apróbb kövek csikorogtak, két oldalt nőttek a falak, és a falak közötti tér egyre szűkebb, egyre keskenyebb lett, mintha befelé haladtunk volna a hegy gyomrába… Kintről már semmi nesz nem hallatszott, csak a talpak csikorogtak a kőzúzalékon…
…aztán téglalap alakú kitéresedés következett. Túlvilágított árnyéktalan tér. Itt szabályosra faragott kövek voltak, geometrikus formák, kockák, gömbök, hasábok…, óriás gyöngyök, dísztelen kőládák: szarkofágok… középen és kétoldalt elhelyezve…, akár le is lehetett volna ülni, de nem ült le senki. Szemben velünk: hatalmas, sötét kapu…, fémlemezekből, deszkákból, reteszekkel, lakatokkal lezárva… mindenki előre nézett, a kapu felé… Senki nem mondta, hogy hallgassunk, de mindenki hallgatott… Kínosan hosszú, feszült csend következett. Színész társam, akivel érkeztem, kissé előre hajló testtel állt, mozdulatlanul, mint a hosszútávfutók rajt előtt, és a kapura meredt… Eddig nem vettem észre: fekete ruhában van, fején kötés…
Hirtelen őrült zene indult, láthatatlan karmester által váratlanul jelzett felütésre… Már-már elviselhetetlenül hangos dobpergés…, sok dob összehangolt produkciója. Fekete ruhába öltözött színésztársam robusztus teste megfeszült, láttam a nyakán kidülledő ereket, homlokán a fénylő bőrt, arckifejezése megváltozott, szeme a megszokottnál is eszelősebben villogott, aztán vállal, teljes erőből nekilódult a bevehetetlennek látszó kapunak, két öklével a zene ritmusára verte az itt-ott rozsdás, másutt vakítóan villogó, horpadozó vörös, kék és ezüst fényeket szikráztató, tükröztető fémlemezeket, a szálkás, durva deszkákat, tépte, cibálta a lakatokat, reteszeket, miközben két bakancsos lábával virtuóz táncot járt…
Aztán a többiek is… Egyre többen csatlakoztak eszeveszett táncához, kapudöngető ökölcsapásaihoz, zárakat leverő, kallantyúkat föltépő, reteszeket cibáló, vaspántokat lefeszítő gesztusaihoz… Volt, aki kelléket is hozott magával, kalapácsfejek csattantak, szikráztak a lakatokon, balták, fejszék acélpofája hasított a durva deszkákba… Csikorgott, csattogott a fém, repedt, szakadt, recsegve hasadt a fa, ritmusra dobogtak a bakancsos lábak, felfokozva a dobok tomboló dübörgését, kopogó ritmusát…, aztán, amikor ez már-már kibírhatatlan volt, hirtelen kinyílt…, hörögve kettészakadt az utunkat lezáró otromba tákolmány, és végtelennek tetsző tér nyílt meg, enyhén emelkedő, koromsötét horizontba vesző deszkaépítménnyel, és az ostromló, feketeruhás sereg beözönlött…, szinte bezuhant erre a megnyíló ferde térre, és ott folytatta extatikus táncát: dam-da-dam, da-da-da, dam-da-dam, da-dam, da-da-da-da…, volt, aki még egészen elől toporzékolt, lábait ritmusra emelve és lecsapva, karjaival szélesen gesztikulálva, kiérlelt, pontos mozdulatokkal, vakító tenyerek, csontos kezek, fegyverek, késpengék, fejsze- és baltafejek villantak föl egy-egy pillanatra a koromszín háttér előtt, voltak, akik homályba vesztek, és voltak, akik már eltűntek a bolyhos feketeségben…
…aztán a láthatatlan karmester újra intett, és egy szempillantás alatt elhallgattak a dobok, a táncosok még tettek egy artisztikus, erotikusan hatásos mozdulatot a csípőjükkel, a bal lábukkal és bal karjukkal, és egyszerre mindannyian hátranéztek, és ahogy elhallgatott a zene, ők is mozdulatlanná váltak… Fehérre festett arcok fordultak felém, riadt, figyelő tekintetek meredtek rám, maszkok… Néhány másodpercig tartott a sokkoló csend és mozdulatlanság…, aztán ugyanolyan hirtelen és pontosan, mintegy vezényszóra vagy intésre, folytatódott a dobolás: pam-pa-ram, pa-pa-ra, pam-pa-ram… ugyanabban a pillanatban visszafordultak a fejek, megmozdultak a karok és a lábak, és a tomboló tánckar haladt fölfelé, közeledtek a fekete horizonthoz, előbb elhomályosultak, aztán sorra eltűntek mind, már csak bekötött fejű színésztársamat láttam, amint otromba testét meghazudtoló könnyed mozdulatokkal ropja őrült táncát, aztán ő is láthatatlanná vált…
Ahogy eltűnt az utolsó csontos, fehér kéz, az utolsó dobbantó láb, az utolsó mozdulat, elhallgatott a zene. Kibírhatatlan csend lett, és élettelen üresség. Nem jöttek vissza a „szereplők”, nem hajolt meg senki, nem volt tapsrend, és nem volt taps… Nem fedte fel magát a „karmester”, nem jelentek meg a dobosok, és a „nézőtéren” is csak én voltam egyedül… Meredten néztem előre. Nem tudom mennyi ideig. Aztán hirtelen megfordultam, és az ég felé emeltem a tekintetemet… Úgy hittem: az ég felé… De ott is, arrafelé is csak a feketeség, az üresség, a semmi…
Felüvöltöttem:
– Mi van!? Mi ez?! Hol vannak a nézők?! Világosító! Kapcsolja be a reflektorokat! Mikor kezdődik az előadás?… Vagy már vége?…
Ébredeztem: én vagyok…, én vagyok az egyetlen valóság…, a világ nincs sehol…
Az egyetlen bázis: a semmi. Az egyetlen szilárd pont: a nemlétező.
Fájdalom és gyönyör…, mázsás súlyok és megkönnyebbülés…, megszabadulás…
A nemlét tisztasága.
De ez az útnak csak a fele. Mégpedig a könnyebbik fele…
Most el kell indulni visszafelé… A világba…
Mert a világ tele van megváltatlan emberekkel.
Induló vonatok háza
„S még egy okom volt, hogy a földi lét
küszöbén – halandó pályánk indóháza
körül – ragadjam meg hősöm fülét…”
(Arany János: Bolond Istók – részlet)
Ki tudja, hogy a jómódú szegedi vendéglős, a 3 királyhoz címzett vendéglő haszonélvezője, az osztrák Steingassner József, feleségével: Ströbl Máriával és öt gyermekével miért költözött át Ceglédre, hogy ott az indóházi vendéglőt, a restit bérelje az osztrák államvasút- társaságtól?
Ki tudhatja? A mai ember nemigen tud válaszolni efféle nagy kérdésekre. Vajon miért?
Azt tudjuk, hogy pereskedett a bérkocsisokkal és a társasági kocsisokkal, mert „a’ vasúton jövő vendégeket kizárólag csak a’ Fekete Sas és 7 választó vendéglőkbe szállítják…” A bepanaszlott omnibusztartók, Burger Antal és Kukovecz György tagadták a vádakat… Pörre pör, viták, beadványok…, az efféle huzavonás hivatalos packázásokba meg a burgerekkel és kukoveczekkel való örökös hadakozásba bizony belefáradhat az ember…, s a vendégek csak nem jönnek…
Azt is tudjuk, hogy rajongásig szeretett hitvese ismét gyereket várt, és első gyermekük, a kis Gyuszi születése óta, aki néhány hét után angyallá változott, minden terhességét nagy félelmekkel, minden szülését nagy fájdalmakkal élte át. De, hát – így gondolkodtak erről –: Isten adta, és hálatelt szívvel kell fogadni minden világra jönni szándékozó kis jövevényt, minden gyermekáldást. Érthető, ha József azt szerette volna, hogy Mariska nyugodtabb körülmények között szülhesse meg hetedik gyermeküket.
*
A kis baromfiudvar lakói éledeztek. Úgy volt itt minden kialakítva, hogy látszott, a házigazdák figyelembe veszik a libai, kacsai és csirkei szempontokat. Kukorékoltak a kakasok, füttyentett a hajnali, Makó felé induló vonat.
Steingassnerné Ströbl Mária az indóház vendéglőjében terített, fölrakta az asztalokra a piros-fehér kockás abroszokat, friss mezei virágokat tett a cserépkorsókba. Volt abban búzavirág, szarkaláb, még pipacs is. Ez volt a kedvence. Azt sem bánta, hogy ezek hamar az asztalterítőre hullajtották nagy, vörös szirmaikat. Szépen elrendezte a virágszálakat, aztán a korsókat az asztalok közepére tette. Lett volna rá ember, de ezeket a munkákat szerette ő elvégezni, hogy valóban úgy érezze minden ide betérő: szívesen látott vendég. A nyolc gyermeket szült, még mindig ragyogó szépségű negyvenes asszony keze munkája garancia volt erre.
Félrehúzta a függönyöket. Az egyik ablaksor mögött csak a fénylő sínpárok, a szürke kőzúzalék, az örökké fújtató, pöfékelő fekete mozdonyok és a vonatkupék, a másik oldalon lovaskocsik, bőröndökkel érkező emberek, és itt, a keréknyomokkal összekarcolt téren még néhány akác is állt. Ezt az oldalt jobban szerette.
Álmodozó tekintetű, szakállas férje, miután elrendezte a konyhán tüsténkedő szakácsok, kukták teendőit, észrevétlenül megállt a konyhaajtóban és csodálattal nézte a gyönyörű, érett asszony minden mozdulatát, ahogy az asztaloktól kicsit hátra lép, lassan körüljárja megfelelő távolságból s minden oldalról megtekinti, fejét gyermeki módon kissé félrehajtva, csípejét akaratlanul is, szépen ringatva, rajzosan ívelt szemöldökét megemeli nagy barna szemei fölött, nézi a terítő és a virágok összhangját, mint a művész készülő műalkotását, figyeli az arányokat, hogy minden a megfelelő helyen legyen, szeretettel nézi, ahogy még egy kicsit igazít a terítőn vagy a virágok állásán.
Furcsa, ellentmondásos érzések kavarognak benne. 1867 június 10-dike van, hétfő. Tegnapelőtt volt a Mátyás templomban a nagy koronázási ünnepség. Örült, amikor Kossuthot Cegléd város díszpolgárává választották, érzi a felé áradó, senki által meg nem fogalmazott követelményt, hogy annak is örülnie kellene: Ferenc József lett Magyarország királya, és Erzsébet a királynő. Legalábbis bizakodnia kellene, hiszen ő is osztrák. De amikor meglátta a képeket az újságokban, mindegyiknek a címlapján Ferenc Józsefet, fején a Szent Koronával, visszás érzések támadtak benne, cseppet sem tudott örülni. Hiába a nagy hajcihő, a harsogó trombiták, az ágyúk ropogása, a Te Deum…, a bandériumok, a koronaőrök, a keresztet hordozó püspökök meg a fehér mén… Mégiscsak ez az ember mondta a szabadságharc leverése után: „Sok fejnek kell hullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol.” Úgy érezte: az ő szabdságharcának is a leverése után…, és hullottak is a fejek… Jókainak bujdosnia kellett. Így kezdte naplóját: „Az óriás elesett, meghalt, porrá lett. A forgószél felkapta hamvait, szétszórta egyik országszéltől a másikig, a poratomok repültek ide-oda, sok kihullott a külső országokba, jutott belőlük a tengeren túlra is, úgy szétszórták őket a viharok.” Ő meg, a Hörersdorfban született osztrák, itt maradt… Vajon miért? Komoly oka lehet ennek… Sokan Magyarországon maradtak akkor a letűnt korszak kezelábiból, mert a szolgálati évek nyomán annyi magyar hangulat, érzés, gondolkodás lopózott a lelkükbe, hogy többé nem kívánták viszontlátni a fatornyos országukat.
Napok óta úgy jár ki-be a vendéglő és a lakás között, mint egy holdkóros, mint akit kettéhasítottak. Hiszen tudna ő boldog is lenni; gyönyörű és hűséges felesége van, akit tizenöt éve szerelemmel szeret, csodálatosak a gyerekek…, szereti a munkáját is, de valahogy nem megy…, valahogy mégsem megy… Egyre gyakrabban töltötte meg pipáját a dohányos-szitából, megtöltötte, s elfeledett rágyújtani, csak a szárát rágta, a lámpába tekintett mereven, kinézett az ablakon, nagy piros selyemkendőjével törülgette a homlokát, Mária meg örökké ezt kérdezgette: Mi lesz? Mi lesz? József meg csak legyintett egyet némán a kezével, s szótalan kiment, hogy újból bejöjjön.
*
Steingassner József részt vett a szabadságharcban, a Don Miguel braganzai hercegről, osztrák ezredesről elnevezett, de a magyarok mellé álló 7. huszárezredben. Azóta mélyen elrejtve őrzi magában ezeket az emlékeket, hallgat róluk, hiszen az önkényuralom korában nem lenne szerencsés azzal dicsekedni, hogy egy osztrák születésű férfiú a magyar szabadságharcban, a magyarok oldalán harcolt.
A szabadságharc leverése után évekig Pesten pincérkedett, aztán Szegedre költözött, és 1851-52-ben többször kérelmet nyújtott be a városházára „lakosításért”, vagyis hogy szegedi polgár lehessen. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy megismerkedett Ströbl Ignác, az Oskola utcai Arany Oroszlán kávéház tulajdonosának legszebb leányával: Máriával. Ahogy megkapta a lakosítást, azonnal feleségül vette, és azóta nézi ugyanazzal az álmodozó tekintettel, ugyanazzal a szeretettel.
*
Szép, napos idő ígérkezik. Ilyenkor szárazak az utak, a terek. József kimegy a házból, és szól a kocsisának, Sándornak: fogjon be. Sándor rettentő hosszú és hegyes, kiviaszkolt bajuszú negyvennyolcas öreg huszár. Néhány forradás mutatta a mellén, annak idején a kozákok dárdáit is megtapasztalta. Örömmel fogja be a két szürkét. Szerette ezeket a kiruccanásokat. Pontosan tudta, hova mennek. Mindig ugyanoda: be a városba, a két templomhoz. Először a római katolikushoz, aztán a reformátushoz.
Poroszkálnak a reggeli fényben. Ilyenkor még friss a levegő. Embert alig látni. Puhán csapódnak a lovak patái a porba, a szürkék fara szépen, egyenletesen mozog, ő meg ül a bakon. Steingassner úr egyenes derékkal ül a szép, sárgára festett, többféle keményfából összerakott homokfutó fekete ökörbőrrel bevont, lószőrrel tömött ülőpárnáján, fejét kissé a halványkék ég felé emelve, fehér ingben, csokornyakkendősen, fekete zsakettben, álmatag tekintetével cirógatva a porban kuksoló, jól ismert csámpás kis szürke és fakósárga házakat, de neki inkább csak József, a régi bajtárs, szinte barát.
Aztán a piactér szélénél megállítja a kocsit. Nagy, vakító fehér sivatag most a tér, ahol 1848. szeptember 24-dikén nem látszott ki a föld, mert minden négyzetcentiméterét emberek töltötték meg, és itt állt Kossuth, és itt mondta el toborzóbeszédét… Szinte most is hallja: „Hozzád jövék el, derék magyar nép. Elárult hazám reménye, vére oszlopa…” Ő itt volt. József csak hallott róla, de mindketten ugyanazzal az áhítattal lépnek rá a poros, murvás-kavicsos térre, erre a szent helyre, akár a templom kövezetére, nem szólnak egy szót sem, de minden alkalommal szertartásosan végigjárják ugyanazt az utat, csak hallgatják lépteik nyikorgását, a kavicsok csikorgását az osztrák félcipő és a magyar csizma talpai alatt.
Aztán fölszállnak a homokfutóra, és átkocsiznak a református nagytemplomhoz, mert ott van beépítve az egyik házba az a Pozsonyból ideszállított kövekből összerakott erkély, amelyen állva Kossuth Lajos bemutatta a pozsonyi népnek Batthyány Lajost, az ország első felelős miniszterelnökét. Nem elég a kocsiból rápillantani. Itt is leszállnak, s csak állnak az erkély alatt, az erkély előtt. Észre sem veszik, hogy összekulcsolt kézzel. Csak állnak, és néznek fölfelé. A nyurga, szakállas osztrák, és a tagbaszakadt, bajszos magyar.
*
Mire visszaérnek, már szállingóznak az első vendégek. Sándor megy a lovaival, a lovai közé, ahol a legjobban érzi magát, és itt, a kocsiszínben meg az istállóban mindig akad tennivaló: csutakolás, itatás, abrakoltatás, szerszámtisztítás; a lőcsök, kerekek átvizsgálása, kocsikenés…
Steingassner József lendületesen nyitja a vendéglő ajtaját, erőt érez magában ahhoz, hogy elkezdje a napot. Odalép a feleségéhez és csókot nyom a homlokára. Ebben a pillanatban, a lakás felől gyereksírás hallatszik. Ahogy a nagyobb gyerekek kelnek, motoszkálnak; Józsi, Emil, Mari és Bélus már készülnek az iskolába, az ötéves Zsiga és a másféléves Etelka is ébredezik, hát a legkisebb is teszi a dolgát: sírni kezd. Tavaly decemberben, amikor megszületett, olyan farkasordító hideg volt, hogy nem vitték be keresztelni a városba, hanem a papot hívták ki az állomásra.
Mária magas homloka ragyog, formás, örökké szomorkás szája és a kedves kis grüberli az állán most mosolygósra vált.
– Istvánka mögéhözött – mondja szelíden, még megsimítja József arcát, aztán elindul a lakás felé.
A dőlttel írt szavakat, mondatokat, mondattöredékeket Tömörkény István novelláiból vettem át. A szerző.
Nincs ajtó
A nagy, város alatti csatornarendszerben él egy hajléktalan házaspár. Nincs itt fény, tele van skorpiókkal, pókokkal és egyéb férgekkel, nagyobb esőzések idején a víz elsodorja mindenüket, és újra föl kell építeni vackukat a város felszínén, lomtalanításkor kirakott kacatokból, ezért „fontosabb” tárgyaikat – néhány könyv, edény, mécses – magasra barkácsolt polcokra rakják. Ajtók egyáltalán nincsenek; a kisebb tereket ponyvákkal, kimustrált terítőkkel, szőnyegekkel választják el.
A fenti világban nincsen békesség, olyan az, mint a lángokban álló ház. Az nem az a hely, ahol sokáig lehet maradásuk. Amikor végképp elvesztették mindenüket, fölajánlották nekik, hogy menjenek hajláktalanszállóba, külön-külön. De ők együtt akartak maradni.
Naponta föl kell ébreszteniük egész testüket a háromszázhatvan csonttal és ínnal, a bőr nyolcvannégyezer pórusával együtt. Kilenc év után már tudják, itt a nyirkos sötétségben sem sokkal nehezebb, mint fönt, a fényes, összkomfortos lakásban.
A férfi mindennap odaszól magának:
– Mester!
– Tessék! – feleli magának.
– Légy éber!
– Igen, uram.
– Ezentúl ne csalódj mások miatt! – szokta figyelmeztetni magát.
– Nem, nem fogok.
Ezek után már könnyebb elindulni. „Öltözhet, ahogy épp kedve tartja, ha mehetnékje van, mehet, ha ülhetnékje van, ülhet…”
Fölmázolta a csatorna betonfalára: „Ha fenn akarod tartani a kaput és az ajtókat, / Meg kell másznod mezítláb a kardokból álló hegyet.”
Az asszonyt néhány nappal ezelőtt skorpió marta meg a térdénél. Behunyt szemmel ült az ágyuk közepén, kinyújtott jobb lába vörös és duzzadt, arcát fájdalom torzította el.
Gyakran mondogatta a feleségének, aki az ágy szélén ülve örökké mécseseket készített gyertyacsonkokból és törmelékből, konzervdobozokba és befőttes üvegekbe, hogy fény legyen: „Akik a helyest és helytelent vitatják, rabjai helyesnek és helytelennek. Az ÚT, nem tudás és nemtudás kérdése. A tudás tévedés, a nemtudás pedig zűrzavar. Ha valóban elérted a helyes Utat, szélesnek és hatalmasnak fogod azt találni, éppúgy, ahogy a külső teret is. Hogyan lehetne erről a helyes és helytelen szintjén beszélni?”
Az asszony színes krétával képkeretet rajzolt a betonfalra, a képkeretbe képet, ragyogó színekkel: virágokat, holdat, szélben hajladozó fákat, behavazott erdőt, és ezt írta alá:
TAVASZI VIRÁGOK, ŐSZI HOLD,
NYÁRI SZELLŐ, TÉLI HÓESÉS.
HA FEJED NEM TÖMÖD KACATOKKAL,
LEGJOBB NAPJAIDAT ÉLED MAJD.
A férfi mindennap fölment a városba. Volt, amikor alkalmi munkákat vállalt: takarítást, kertrendezést…, de volt, amikor egy papírlapra leírt néhány sort, és ezt odadta a kávéház teraszán üldögélő, kávéját iszogató kopasz, szemüveges úrnak, az elolvasta, aztán zakója belső zsebébe nyúlt, elővette fekete bőrtárcáját, kivett, és átadott neki néhány bankjegyet. Ezt szerette jobban, mert hamarabb végzett, és mehetett vissza a feleségéhez, akit nem szeretett hosszabb időre magára hagyni. Féltette. A fiatalkorában több keleti küzdősportot magas szinten művelő ember nem ismerte a félelmet, de a feleségét féltette. Az asszony soha nem hagyta el hajlékát, szorongott amiatt, hogy nincs zárható ajtó, de férje hitt a gyógyulásában, hitt abban, hogy fognak még együtt sétálni a napsütötte erdőben, virágzó fák alatt, és éppen az lesz az az ajtó, amelynek küszöbén egyszer a felesége is átlép, ami nincs.
De nem tudott mindig írni. Pontosabban: nem tudott megfelelőt írni. Az is előfordult, hogy a kopasz, szemüveges úr elolvasta, amit ő a papírra vetett, aztán visszaadta a papírlapot, és nem adott át bankjegyeket. Pedig a pénzre szüksége volt, akármilyen munkáért is kapta. Nem volt hajlandó kukázni. Mindig friss árut vett a boltban: kenyeret, sajtot, rizstejet, és főként zöldségeket, gyümölcsöket… Ha kapott, narancsot mindenképpen, mert azt szerette legjobban a felesége. De ha nem vette át írását a kávéházi úr, volt úgy, hogy csak estére ért haza, olyan munkát vállalt. Ilyenkor távolról kellett vigyáznia az asszonyra. Volt olyan, hogy egész nap kapált. Amikor elfáradt, leült az útszéli hársfa tövébe, fejét a fa törzséhez támaszotta. A fénylő levelek közül hangot hallott:
– Magasztalnak téged az istenek az ürességről szóló fejtegetésedért.
– De én nem is beszéltem az ürességről – tiltakozott a férfi.
– Te nem beszéltél az ürességről, és mi nem hallottuk. Ez az igazi üresség – hangzott a válasz, és hullani kezdtek a virágok a fáról, egyre csak hulltak, hulltak a férfi arcára.
A kopasz, szemüveges úr összegyűjtötte a papírlapokat, a rajtuk szereplő néhány soros írásokat kötetbe rendezte, és kiadta A SIDDHI címmel. Szerzőként PADMA-VAJRÁt jelölte meg. Könyvsiker lett. Újabb és újabb szériákat kellett kinyomtatni. Több tízezer példányban jelent meg, tizenhat nyelvre lefordították.
Egyik nap izgatott fiatalember jelent meg a kiadóban, és aziránt érdeklődött: Hol lehetne találkozni Padma-Vajrával. Úgy hallotta, itt él, ebben a városban, egy kolostorban.
A kopasz, szemüveges úr enyhén elmosolyodott.
– Miért szeretne vele találkozni? – kérdezte a fiatalembertől, miközben mutatóujjával följebb tolta orrnyergén a szemüveget.
– A tanítványa szeretnék lenni.
A kiadó volt az egyetlen ember, aki tudta, hogy a csatorna bejáratához kellene vezetnie ezt a fiatalembert: ott van a „kolostor”, amit keres…, de nem árulta el. Azt mondta: nem lehet pontosan tudni, hol él a mester; számítógépen juttatja el hozzá írásait.
A férfi mindezt tudta, de nem foglalkozott vele. Elég volt néhány koncentrációs gyakorlat, koncentráció a tudatra, a fényre… Tudott a könyvről, annak sikeréről, a kiadó meggazdagodásáról, arról, hogy távolról jött idegenek szeretnék fölkeresni, és tanítványául szegődni…, de nem akarta, hogy megzavarják ezek a dolgok…
Felesége felhúzott lábakkal ült az ágy végében; már egyik sem volt vörös és dagadt. Arcán – fájdalom helyett – meglepett, gyermeki mosoly. Örült a narancsnak. Mintha virágszirmok lennének, úgy bontotta le róluk a héjat, és a szétnyílt gyümölcsöket tányérra tette. Égtek a mécsesek. A férfinek néhány csokor levendulát is sikerült vásárolnia a piacon. Sok mindennel próbálkoztak, de ez volt a leghatásosabb módszer a skorpiók távoltartására. Most a kis, lila csokrokkal körberakta az ágyat…
Késhal
Nem lehet örökké keseregni, örökké fájdalmak, feszültségek között élni, még akkor sem, ha tudod, hogy csak a rendíthetetlen kétségbeesés szilárd alapzatán lehet biztonságos lakhelyet építeni a lélek számára; de miután áthatoltál a sötétség barlangján, melynek padlózata elvetélt remények sírköveivel van kirakva, szeretnél eljutni abba a templomba, ahol a szépség fénylik és ragyog, távol a bánat minden érintésétől, távol a változás félelmétől, távol a tények világának kudarcaitól és kiábrándulásaitól… Nem lehet örökké összeráncolt homlokkal, ökölbe szorított kézzel, görbe, görcsös testtartással, lehajtott fejjel járni; örökké csak az éppen előtted látható egy négyzetméternyi felületet – padlót, flasztert vagy murvát – bámulva, nehogy találkozzon tekinteted a szembejövőével, és meg kelljen állnod, és látni kelljen annak gyanakvó, kételkedő, álszent vagy éppen gyűlölködő tekintetét, esetleg még beszélgetni is kelljen vele…, hiába tudod, vallod, hogy: ha egy emberrel beszélsz, akivel nem kéne beszélned, az időt vesztegetted…, mégis megteszed újra és újra…, vesztegeted az időt…, igaz, Kung mester azt is mondja: ha egy emberrel nem beszélsz, akivel kellene beszélned, egy embert elvesztettél; a bölcs sem időt nem veszteget, sem embert el nem veszít…, de – valahogy – már kételkedsz abban, hogy ilyen emberrel találkozhatsz, és inkább csak magad elé nézel…
Kivéve az erdőt. Itt egyszerre kiegyenesedhetsz, akár a fák, fölnézhetsz, föl a lombkoronákra, föl, akár a lombok között fölfénylő égig. Kioldódik belőled a feszültség, teli tüdővel szívod a friss levegőt…
Már amikor bekanyarodtok az erdő felé vezető kavicsos úton, kutyád a kerekek surrogásából, a buckák és gödrök ritmusából felismeri, hogy merre jártok, felugrik a hátsó ülésre, izgatottan nyüszög, szinte énekel; ha résnyire nyitva a kocsi ablaka, kidugja nedves, fekete orrát, és beleszimatol a levegőbe…
Aztán, ahogy kiszálltok a kocsiból, előre rohan, föl a domboldalon, sorra meglátogatja az ismerős fákat, bokrokat, fűcsomókat…; rengeteg dolga van…, száguldozik szabadon, önfeledten, fák gyökereit szaglássza, váratlanul kaparni, ásni kezdi a földet, majd beleszagol a félkész gödörbe, tappancsainak hangját messziről hallod a lehullott, roppanó, apró gallyak között, az előző években összegyűlt ezer illatú, csörgő, barna avarban…
Te meg áhítattal nézed a fákat, a cserjéket, a zöld ezer árnyalatával megfestett tájképet. Közelről látod, hogy bükk, tölgy, juhar, nyír vagy kőris, hogy az egyiknek a levelei tojásdad alakúak, szélei enyhén hullámosak; a másiknak rombusz, vagy mondhatnád: szív alakúak, a harmadiknak tenyeresen szeldeltek, szélük fűrészes; az egyik üde fűzöld, nád- vagy opál-, a másik gyík- vagy bogárzöld, sötétbe hajló, komor, vagy ezüstösen fénylő…; de így, amint közeledsz feléjük, még itt a parkosított részen át, a tó mellett haladva, és távolabbról látod őket, olyan, mint egyetlen hatalmas tájkép, egy zseniális pointillista piktor alkotása, vagy egy virtuóz gobelin, néhol finom szövésű szövet, másutt fénylő selyem…, almazöld damaszt, króm-oxid-tüzes posztó, áthálózva nefrit és arany szálakkal…, szomorú bükkfák sötét tömbje feketésvörös árnyalatokkal, másutt nyírfák csoportja késztet mosolyra tündöklésével, fényben táncoló leveleivel, törzsük fehér kérge csíkokban hámlik; oszlopszerű, hematitszürke törzsükön gyertyánok magasodnak a többi fölé, ágaik gótikus ívben hajlanak egymás felé, lombkoronájuk összeér, egymásra borulnak, szinte ölelkeznek, hogy az alattuk sétáló azt érezze: oltalmuk alatt áll, itt semmi baja nem lehet…, itt nem történhet veled semmi rossz, védett vagy…, orfikus szőttes, méhek dünnyögésébe, madarak csivitelésébe burkolva… Ahol nem állnak egymás mellett szorosan a fák és ritkábbak az ágak, a lombok között utat talál magának a naplemente közeledtével, nyugat felől egyre élesebben bezúduló fény, tündöklő ezüsttel bevonva a szőttes egyes részeit, vagy arannyal átizzítva a zöldeket, a sárgákat…
Kutyád, miután keresztül-kasul száguldozta az erdőt, föl-le, a dombtetőre, aztán vissza az alacsonyabban fekvő fövenyre, néha-néha útba ejtve gazdáját egy-egy paskolásra, mintha futtában közölni akarná: jól vagyok, boldog vagyok, és a gazda is közölni akarná: milyen jó itt, örülök, hogy velem vagy…; lerohan a tóhoz, és ott, ahol alacsonyabb a part, iszik néhány kortyot, lefetyel, aztán óvatosan belép a vízbe, úszik…
És ebben a pillanatban valami olyasmi történik, amit nem értesz, ami egyszerre kioltja a fényeket, fakóvá teszi a színeket: belereccsen a levegőbe, a dünnyögő csendbe, egy rekedtes, nemtelen hang:
– Ne engedje bele a kutyát a tóba, mert elkergeti a halakat!
Egy pillanatra minden megdermed, minden elhallgat… Körülötted és benned. Nem érted.
Mi van? Mi ez? Ki ez? Honnan jön? Aztán felocsúdsz… A hang irányába fordulsz, és látod, hogy a túlsó parton ül egy alak, hosszú bottal a kezében, simléderes sapkával a fején…, aztán azt is látod, hogy nem csak az ő oldalán, de itt, ahol te sétálsz a kutyáddal, botok vannak letámasztva, és hosszú damilszálak lógnak a vízbe… Orsók, bólyák, vagy mik, mindenféle kacat, amit baromi drágán meg lehet vásárolni ehhez a számodra érthetetlen időtöltéshez… Semmi kedved megszólalni, de érzed, hogy ezt nem hagyhatod szó nélkül:
– Én a halak pártján vagyok! – kiáltod át a túlsó partra.
– Ha nem teszi pórázra a kutyát, telefonálok a rendőrségre!
Emelkedik a vérnyomásod. Mi van? Hova? Hol vagyok? Miféle korban?
– Ávéhásnak tetszik lenni!? Vagy munkásőrnek!? – csattan a hangod.
A túlsó parton felpattan a sapkás figura… Tanácstalanul, sietve lépked, toporog, elindul, morog, aztán visszafordul, annyit lehet látni, hogy térdnadrág van rajta, és kövér.
– Átmegyek! – üvölti – …és beledöntelek a vízbe!
– Jöjjön csak! De miért olyan biztos abban, hogy maga dönt bele engem, és nem én magát?! – Megint tesz néhány ingerült, tétova lépést, és megint üvölt valamit, de mivel ideges, rekedt és rosszul artikulál, csak annyit hallasz, hogy megint azzal fenyeget, átjön, és kvartyogása végén a kutyádat emlegeti. Ez már végképp tűrhetetlen:
– Ne fenyegesse a kutyámat, maga barom! – ezt már egészen zengő, erőteljes hangon mondod. Érzed, hogy a mondat süvít, mint egy nyílvessző, jól irányzott, és célba ér.
A túlsó parton még hallod a morgást, a káromkodásfoszlányokat, látod a toporgó kövér alakot, de már elfordítod a tekinteted, hívod a kutyádat…, mentek tovább az erdő mélyére, de érzed: ez a séta már nem lehet olyan, mint a többi, és tudod: ez a hely sem lesz többé olyan, mint eddig. A legjobban az dühít, hogy akaratod ellenére belerángattak egy ilyen ócska, alpári szóváltásba, de aztán azzal nyugtatod magad: ha belerántanak a sárba, persze hogy te is sáros leszel…, nem lehet kikerülni.
Csörtettek egyre beljebb a fák közé, elszántan, hátha feledhető az egész, és bár egyre sötétebb és hidegebb lesz, továbbra is érzed, hogy a gyertyánok, tölgyek és fenyők oltalmában álltok, de látod, hogy egyre nagyobbra nőnek az árnyak, hallod, hogy a madarak elváltozott hangon káricsálnak, szél borzolja a lombokat, és az ezüst és arany helyett vörös fény szivárog a levelek és ágak között…
…aztán egyszerre furcsa hangokat hallasz, semmihez nem hasonlítható csobbanást, csattanást, tompa puffanást, és kutyád rémülten, hátracsapott fülekkel rohan hozzád a nádas felöl, lelapul melléd, vinnyog, nyüszít, mint amikor idióta szilveszterezők petárdákat durrogtatnak, vagy több milliárdos tűzijátékokkal szentségtelenítenek meg szent ünnepeket, a mindenkori hivatalosok, a mindenkori nép igényeinek kiszolgálására, és nem érted, de te is érzed, hogy itt és most valami elromlott, démoni erők próbálják uralmuk alá vonni a szelíd tájat, azt a templomot, ahol eszményeid előtt hódolhatnál…
Leguggolok Bogi, a kutyám mellé, és próbálom megnyugtatni, simogatom rigófekete fejét, lapogatom az oldalát…, nyugodj meg, nincs semmi baj…, mondogatom, miközben próbálom magamat is megnyugtatni, de közben állandóan tekergetem a fejem, lesek, figyelek, körbe-körbe, mint aki nem tudhatja, honnan éri valami támadás orvul, amivel szemben már nekem kell helyt állnom, amikor már nem számíthatok a fák védelmére…
…de csend van, nem mozdul semmi, és Bogi is megnyugszik lassan, csak néha nyüszög alig hallhatóan. A biztonság kedvéért azért ráteszem a pórázt, lassan fölállok, de közben, ahol egy parányi mozgást észlelek, tekintetemmel rögtön rácsapok. Szinte teljesen besötétedett. Bogit szorosan magam mellett tartva elindulunk visszafelé. Mindketten figyelünk, de nem történik semmi. Ahogy kiérünk az erdőből, és közeledünk a ritkás, a szürkén fénylő föveny, a homályló tó felé, úgy tűnik, egyre világosabb van. A Nap még éppen visszanéz, egy-két rózsaszín felhőfoszlány is látszik az égen.
Óhatatlanul átnézek a túlsó partra. És akkor meg kell állnom. Bogi leül mellém, és ugyanabba az irányba néz, mint én, fejét félrehajtja, fülét kissé megemeli. Szemben, a sivárrá taposott agyagos parton egy felborult kisszék, nem messze tőle elterülve két térdnadrágos, vaskos láb érthetetlen, kifacsart pózban, fölötte fakópiros pólóba préselt kövér test, görcsbe rándult karokkal, és a hátrahanyatlott kopasz lila fej… A simléderes sapka és a bot néhány méterrel arrébb, ellentétes irányban… A tó zöldesbarna vízén lassan elmúló koncentrikus körök…
* * *
Másnap a városi ingyenes reklámújságban rövid cikk jelent meg ezzel a címmel: „Rejtélyes eset”. Nemigen szoktam ezt a sajtóterméket olvasgatni; többnyire csak arra használom, hogy amikor enni adok Boginak, a tányérja alá teszem. Most is így történt, de megakadt a szemem a címen. Alatta ez állt:
„Tegnap este a Bereki tó partján megtalálták B.J. nyugdíjas rendőr holttestét. Rendőrségi jelentés szerint: horgászás közben érte a halál. A kirendelt orvosszakértő megállapítása szerint a halál oka: áramütés. Tanácstalanul állnak az eset előtt, mert sehol a közelben, több száz méteres körzetben nem található semmiféle elektromos forrás. Az idegenkezűség kizárható. A nyomozás folyik.”
Bogi ott ült mellettem, fölfelé nézett, látszott rajta, nem érti, hogy miért állt meg a kezemben a nyeles edény, amiből a langyos vizet szoktam a tányérjában elhelyezett eledelre önteni. Szereti, ha az efféle szertartások, séta, etetés, labdázás… mindig ugyanakkor, ugyanúgy zajlanak le, de én most mozdulatlanná dermedtem a hír olvastán. Aztán automatikus mozdulatokkal elkevertem az ételt a vízzel, letettem a tányért Bogi elé, de közben egyfolytában egy régi beszélgetés járt a fejemben.
Évekkel ezelőtt történt. Amikor még a belvárosban laktam, gyakran betértem a „Zátony” nevű kiskocsmába. Szinte mindig ott volt Ede, a halbiológus, mindig ugyanabban a kopott öltönyben. Soha nem volt józan, de bántóan részeg sem. A vezetéknevét soha nem hallottam, mindig csak így szólították: Ede, vagy így: halbiológus úr. „Ede, kellene egy negyedik…, nem szállsz be?” Vagy: „Halbiológus úr, kihívhatom egy sakkpartira?” Kérdezgették. Jellegét tekintve nehezen körülírható, családias hangulatú hely volt a „Zátony”. Idejártak a környék magányosai, szelídebb alkoholistái. Itt csak játszottak és ittak, néha beszélgettek.
Egyszer a „Vörös bohóc” nevű ósdi játékgépen pörgettem el a zsebemben felgyülemlett fémpénzeket, amikor odaállt mögém Ede, kezében az elmaradhatatlan nagyfröccsével. Eleinte csendben figyelte a játékomat, kisebb tanácsokat adott, fölszisszent, ha valami nem sikerült, és elégedetten csettintett, ha bejött valami. Aztán, amikor szépen beállt egymás mellé a három vörössipkás joker, és alul kis fémtálcába csörömpölve hullani kezdtek a pénzérmék, úgy örült, mintha ő nyert volna, tompa tekintetében fény gyúlt és átszellemült arccal azt mondta: „Akár csak a pisztrángok!…”, és egy hajtásra kiitta maradék italát.
Ekkor néztem először a szemébe: különös láz égett benne. Meghívtam egy nagyfröccsre, én meg kértem egy felest a házi pálinkából. Ott könyököltünk a pultnál, és ő mesélni kezdett. Nem ismertük egymást, mindig csak ott találkoztunk a „Zátony”-ban, azóta sem láttam, de akkor megeredt a nyelve. Sokszor tapasztaltam, hogy az efféle helyeken, meg vonaton, váratlanul megnyílnak előttem az emberek, soha nem látott bizalom ébred bennük, elmondják legrejtettebb titkaikat, szabadabban és őszintébben, mint a gyóntatófülkében. Eleinte csak szavakat mormolt maga elé, összefüggéstelenül, aztán mégis csak kikerekedett a történet: „…szivárványos pisztrángok…, a pisztrángok tánca…, minden ezüst…, angyalhalak…, azoknak meg világító arany pikkelyük van…, mint apró aranytallérok…, nem, nem is…, inkább mint apró ékszerek a korallzátonyok között…, a tenger tündöklő titkai…– mondta, egyre jobban belehevülve, már-már fellengzősen, vagy mintha versimádó szavalná kedvenc költeményének legkedvesebb sorait – …áttetsző gébek, világító szűzhalak, csíkos-pöttyös korallsügérek, császárhalak…, ezeknek meg, tudja, sötétkék testük van, és rajtuk elképesztő sárga vonalak, mintha valaki kifestette volna őket…, aztán ott van a vörösfarkú macskahal, ez meg tulajdonképpen olyan, mint egy nagyra nőtt ebihal…, nílusi sügérek, naphalak…, és igen: a szivárványos pisztrángok a napfényben…, mintha minden ezüstből volna… – itt ivott egy kortyot, és kissé józanabbul folytatta – …tudja, évekig Dél-Amerikában éltem és dolgoztam, az Amazonas meg az Orinoco partján…, vagy inkább benne…, nagyon jó ajánlatot kaptam, nem lehetett kihagyni…, aztán, amikor lejárt a szerződésem, és tudtam, hogy haza kell jönnöm, hoztam ezekből a halakból… Nem tudtam elképzelni az életemet nélkülük. Akkor még kertes házban laktam, volt családom, és jól kerestem… Halastavat csináltam a saját kertünkből…, de azon kívül is tele volt a ház óriási akváriumokkal…, szinte az egész ház egy nagy akvárium lett… Sokféle szenvedélybetegség van, nekem ez jutott: halfüggő lettem…, és amióta ez nincs, csak azóta a pia… Persze, nem bírta a családom…, főként a feleségem…, meg én sem bírtam már anyagilag… Nem tudtam, mit csináljak. A helyzet egyre kibírhatatlanabbá vált, már nem tudtam fenntartani az akváriumokat, de a halakat képtelen lettem volna bántani… Éjszakánként elkezdtem őket kiköltöztetni…, vagy inkább beköltöztetni a környező tavakba… Tudja, ezek tájidegen halak, nem lett volna szabad…, de azt akartam, hogy éljenek, ez mindennél fontosabb volt számomra…, arra gondoltam, ha én nem is láthatom őket, legalább ők érezzék jól magukat… Nagy marhaság volt, de ma sem tennék másként. Arra persze ügyeltem, hogy az egymásra veszélyes fajtákat ne ugyanabba a tóba vigyem… Akik otthon egy akváriumban voltak, azok ugyanabba a tóba kerültek… Ahogy fogytak a halaim, úgy piáltam egyre többet. Betemettem a halastavat, eladtam az üres akváriumokat… Aztán a feleségemmel elváltunk, a gyerekek megnőttek, az egyik Angliában él, a másik Pesten, én meg egy kis lyukba költöztem… – kiitta maradék italát, forgatta maga előtt az üres poharat, aztán letette a pultra, karon fogott, kissé félrehúzott, egészen a játékgép falához szorított, lázas teste felfokozta az évek óta mosatlan ruhájából áradó halszagot, tegezni kezdett, és eszelős tekintettel, suttogva folytatta – …tudod, volt egy késhalam is…, egy villamos angolna…, electrophorus electricus…, ez az állat csupa izom, a fél teste egyetlen hatalmas akkumulátor…, ha felbosszantják 6-700 voltos impulzust tud kibocsátani…, ha akar…, úgy használja az áramütést, mint a rendőrök a sokkolót: a gerinc és az izmok közötti idegeket veszi célba…, nagyfrekvenciás elektromos sortüzet is le tud adni…, de engem nem bántott…, én ráfeküdtem a hátára, és együtt úszkáltam vele…, alacsony feszültségű impulzusoknál olyan érzésed van, mintha alaposan megmasszíroznának…, figyelj…, lehet, hogy nem hiszed el, de értette minden szavamat…, akár egy kutya…”
Arra lettem figyelmes, hogy Bogi az orrával bökdösi a könyökömet. Pofájában a labdája, szemében a kérés: Gyere, játsszunk!
