Elvágyódás
A tengert Porecnél:
még egyszer –
a jódillat örömét,
sziklapart köveit
pásztázó hajnalt,
hol a bódult virrasztás
is vigasz –
és reményét a visszatérés
tajtékos hullámainak.
M.-nek
Elvesztett nosztalgia:
a naplementéről
fénykép se maradt,
s ha lenne is –
banális közhely
a múló pillanat,
melybe egykor
kettesben kapaszkodtunk.
Európa és a bika
Vén Zoltán metszetéhez küldöm
Valami mégis megmarad –
egy fatörzs cambium-évei,
hol a koncentrikus leltárt
évgyűrű nyoma jegyzi,
s a márványból vont
üzenet: Iktinosz oszlopa
az Akropoliszon –
és itt maradt Európa,
kit el nem rabolt
évezredek irigy tolvaja.
És így őrzi a napfakult
foghíjas koponya
a pillanat örökét.
S rejti rideg lemezbe
az egyszer volt mítoszt
a lenyomat Zeusz-metszete.
Hic et nunc
Azt hiszem,
boldogság volt:
túlnan az
Adria végtelenje,
s itt
a megérkezés
koccintása.
M. a teraszra
fut s néz le –
felnézek rá.
A mobilon kedvenc
bandám hangjai:
All the time on the world –
örökké e a világon.
Tegnap még szombat,
a társalgás családi etikettje.
S most: a boldogság
sosem gondolt öröme.
Múló gyönyör, tudom.
Carpe diem –
ez talán hát
a pillanat szakítása,
melyet nékem
Horatius üzent.
Impresszió
Csuklóját nézem:
a fehér sávot,
mit nem barnított nap –
épp karkötőjét
viselhette akkor.
A perc ábrándja vonzott,
nem a pillanat heve:
a fel nem fedezett ismeretlen,
a képzelgés röpke fantáziája,
a vágy ősi ösztöne:
halandó lélek
mardosó szorongása.
In flagranti
a bizonytalan közeledésben
sminkjét dicsértem
ahogy szemhéja ívén
a kontúr megtapadt
és ketten hallgattunk –
mint liftben tétova
utasok kerülve
egymás szavát
Kék madár a parkban
Mihez kezdjünk egymással,
itt a parkban, törékeny Kék madár?
Nem mese – ezt tudom:
hisz a gyönyör percnyi óraütése
ott zakatol homlokom mögött.
Így volt.
Mit tagadjam: zene, festmény a vers
s a testi érintés örvényei –
csak bódult, máshoz nem fogható pillanat?
Aligha – a múló kéj
röpke emléket hagy,
s nem lenyomatát a katarzis
megkövült barázdáinak.
egész
kőszirt vagy,
nem múló kaland,
kit képzelgésem
pillanata lépre csábít.
Én-magam lettél,
a múlatlan egész,
kit elért az esendő
múlandó üdvössége.
M.
Más vagy, mint a többi:
lelked töretlen dióhéját
jöttem fölpattintani.
Nem a múló kéj,
csak a biztos öröm csábít:
márvány-torzó lelked
alatt száradó pergamen
minden csontom,
s elporladnak
zsigereim görcsös
vonaglásai.
Negatum
Nem akarjuk,
hogy megtörténjen:
tünékeny pillanat csábít –
s a vissza nem vonható
lenne örök vezeklésem,
az emlékezés folytonos tudata –
rögig mardosó
megbánt penitencia.
Anno Domini
tenger –
ősi kötelék:
hisz ebből vagyok
a Nap fénye,
az igazság
félretett forgácsa,
a valótlan tudata:
s a leglévőbb
pillanat öröke,
az elgondolt káprázat,
amelyből
vétettem egykoron
Veni sancte
Hangtalan gunnyadt
a terasz fakorlátján –
stigma e frissen
borotvált reggelen.
Kamerám részvétlen
kijelzőjén komponáltam
a meg nem fogható
pillanat sziluettjét:
galambszállta üzenet
a madártest egyensúlya
az objektív ujj-nyomat
lencséjén:
esendő madár-izmok és csontok
vonnak a szerda reggelébe.
