Kedves Gábor!
2017.01.01. Az új év esztendőnyitó dátumát most írom le először. Az Újesztendő első napján szépen süt a nap. Szépen indul ez az év. Ilyenkor, vasárnap délután szoktalak felhívni telefonon, leginkább azért, ha valami Téged érdeklő riportot hallottam a rádió természetvédő műsorában. Levelet írok Neked. S akár a közelséget, akár a távolságot kell felöltenie e pár sornak, meggyőződésem, hogy szellemed a saját dolga iránt tör, neki kell tehát címeznem a levelemet. Talán az utolsót, mert a 2016.09.04. dátummal elküldött levelemre, melyben tájékoztattalak arról, hogy a mellékelt címen találtam egy fényképet, ezen Fekete István a feleségével látható,(1) „biztosan érdekel” tárgymegjelöléssel – azt is megírtam, remélem, hogy minden rendben van –, személyes válaszod helyett feleséged, Tünde az alábbi tudósítást küldte: DR. SÁNTA GÁBOR irodalomtörténész, főiskolai docens 49 éves korában váratlanul elhunyt. Búcsúztatása 2016. szeptember 9-én 13 órakor lesz az alsóvárosi templomban, ezt követően szűk családi, baráti körben helyezzük örök nyugalomra. Kérjük, egy szál virággal búcsúzzon! Gyászoló család.
Istenem, mekkora döbbenet lett úrrá rajtam! Ráadásul még egy-két adattal is adósod maradtam a készülő, azóta legalább posztumusz megjelent Fekete István – ki kicsoda kötetedhez. Tizenhét évnyi kutatásod terméke négy kötet Fekete István 1.2.3.4. Az ötödik könyv, Fekete István nyomában címmel 2014-ben jelent meg. Három tanulmánykötet szerkesztése Fekete Istvánról. A szegedi Lazi Kiadó által megjelentetett életműsorozat újrarendezése, melynek Búcsúzás című utolsó kötetében így írtál „A körültekintő sajtó alá rendezés és az alapos szöveggondozás következetes szem előtt tartása révén az igényes kiadású – bibliográfiával együtt – huszonhét kötet bizonyosan a majdani editiók megkerülhetetlen forrása lesz. A szegedi sorozat 2011 kora őszén lezárult, mivel ekkor Fekete István örökösei az egész életmű közlését a Móra Kiadónak engedték át.”
Pedig az általad szerkesztett kötetek mindegyikéhez, jó tanár módjára, értékelő elemző utószót írtál, rávilágítva az írásművek keletkezésének körülményeire. Tetted ezt annak a hatalmas tudásnak a birtokában, amit Fekete István naplóinak, feljegyzéseinek és több száz levelének és az ezekre adott válaszoknak átolvasása révén szereztél. Miközben élénk levelezést folytattál a levelekből megismert személyekkel, vagy azok leszármazottaival, családtagjaikkal.
Vajon lesz-e valaki, aki majd összeszámolja, hogy hány levelet olvastál el? Hány oldalnyi írást szedtél össze és olvastál át az életműsorozat szerkesztéséhez? Hány címre írtál levelet és hány levelet kaptál vissza Fekete Istvánnal kapcsolatban? Tudom, ez még nem minősíti egy irodalomtörténész tehetségét. De a tény, hogy felfigyeltél arra, van egy magyar író, Fekete István, akit az olvasóközönség számon tart, hisz Jókai után talán az ő könyveit adták ki legtöbb példányban, viszont az irodalmi kánon alig fordítja felé az érdeklődését. Talán azért, mert egy irodalomtörténész (egyetemi oktatás keretében) azt mondta róla: ő nem író? Vagy azért, mert körülötte hamis legendák szövődtek? Halála után az üldöztetés és a kirekesztés mítosza terjedt el. Te nem sejtelmekkel foglalkoztál, hanem irodalomtörténészi alapossággal fogtál hozzá az életmű részletes elemzéséhez az író születésének századik évfordulója előtt egy évvel, 1999-ben. Feltűnt neked, hogy a centenárium alkalmából sem kapta meg azt az érdeklődést a szakmától, ami megillette volna.
Ezért kezdted el szisztematikusan felgöngyölni az életművet, elfogulatlan tárgyilagossággal a fellelt dokumentumok tükrében. Említésre méltó, hogy ennek jegyében megírtad − talán nem is Neked kellett volna – a Fekete István „családfája”című fejezetet az íróról szóló Fekete István 2. című köteted elején, a 14–52. oldalakon. Ahogy elmélyedtél az életmű kutatásában, egymás után dőltek meg a toposzok: nem az ávósok verték ki fél szemét. Igaz, hogy 1945 után el kellett hagynia a minisztériumot, ahol dolgozott, még a családját is, hogy Kunszentmártonban halászati ismereteket tanítson. Ennek terméke az 1955-ben kiadott Halászat című könyv. 1956-után pedig egyre másra jelentek meg regényei, igaz „csak” az Ifjúsági Kiadónál. Ezért skatulyázták be ifjúsági írónak. Holott számtalan helyen leírtad– például a Képírásban(2) –, hogy regényei a felnőtteknek is íródtak, és nem kamaszolvasmányok, ahogy ezt Te nevezted. Még a Tüskevárról is egy tanulmányban bebizonyítottad, hogy az a szabadság regénye. Az olvasóközönség nem, csak a hivatalos körök fanyalogtak elismerni munkásságát. Erre bizonyítékként elemezted a róla szóló írásokat és az irodalmi lexikon szócikkeit is. Ez ügyben Takáts Gyulát is idézted mondván: még a „Spenótban sincs benn a neve”.
Egyik, szerkesztett tanulmánykötetedben neves természettudósokat nyilatkoztattál meg arról, hogy helyesek voltak-e megállapításai az állatregényeiben. Egytől egyig elismerően nyilatkoztak meglátásairól. A műveinek irodalmi értékét pedig magad elemezted, félretéve elfogultságodat, amit az ember iránt éreztél, és akivel a kutatásaid során egyre inkább azonosultál. Ezért jártad az országot feleségeddel, aki szívesen fuvarozott azokra a helyekre, ahol Fekete István megfordult. Így jutottál el Göllébe, de bejártátok Tolnát, Baranyát, azokba a településekbe kocsikáztatok el, ahol ő vagy ősei megfordultak. Azt vettem észre, hogy ennek okán szinte második hazádnak tekintetted Somogyországot. Utolsó látogatásod során, kis kerülővel Veszprémből, egy előadásról hazatérőben még beugrottatok Törökkoppányba, a helytörténeti múzeumba a Koppányi aga testamentuma című könyv okán. Emlékszem, lelkendezve írtad, hogy nagyszerű érzés volt, hogy a helytörténeti gyűjteményben őrzött turbános sírkő darabját megérinthetted. De megemlíthetném a göllei esetet is, amikor feljöttél a helyi templom tornyába, életveszélyes mutatvánnyal bukdácsolva a rozoga falépcsőkön, hogy azt a panorámát lásd, amit a gyermek Fekete István is látott.
Nem durva kritikával, hanem tapintattal szóltál arról a szépíróról, akinek bölcsész végzettsége nem lévén, regényei hullámzó teljesítményt mutattak. Soha nem a tehetségét vontad kétségbe, hanem inkább a kiadót, vagy egyes könyvei lektorait róttad meg, hogy miért nem hívták fel a figyelmét pl. egy rossz cím megválasztására.
Azt vettem észre, ahogy egyre beljebb hatoltál az életmű kutatásába, egyre közelebb kerültél Fekete István személyiségéhez. Leveleiből, naplórészleteiből a sokoldalú, mindenre figyelő embernek ismerted meg, aki nem csak a szakcikkek, regények írása területén volt termékeny, de drámákat és filmforgatókönyveket is írt. Legutolsó 2016.04.16. 11:10:05 dátummal jött SMS üzenetedet őrzi még a telefonom: „Kedves Robi, pár perc múlva az Aranypáva kezdődik a Duna World-ön! Üdvözlettel: Gábor”. Sokat foglalkoztál Kittenberger Kálmán és Fekete István barátságával. Az az érzésem, ahogy Fekete István viszonyult atyai jó barátjához, Kittihez, te ugyanúgy tisztelted, sőt szeretted meg Fekete Istvánt. Szeretted a madarakat. Tanítóképzői szobád ablaka előtt madáretetőt állítottál. Szünetekben ott gyönyörködtél madaraidban. Gábor, a madaraidat most is etetik! Kinyomoztad, hogy „az 1953-ban kiadott Erdő mező madarai című kötet nagyobbik hányadának Fekete István a szerzője”. Nagy horgász voltál, csakúgy, mint Fekete István. Sorozatban küldtem Neked a fényképes beszámolót a sajtóban megjelent balatoni és Deseda-tavi kapitális halfogásokról. Ezeket természetesen dátum és méret szerint katalogizáltad. Könyvtárosokat megszégyenítő alapossággal tárgyszavaztál minden dokumentumot, ami a kezed ügyébe került. Ezért tudtál olyan gyorsan és hatékonyan dolgozni. Ifjú korodban kitűnő kosárlabda-játékos voltál, biológusnak készültél, magyar művelődéstörténet szakot végeztél. Tanár lettél.
Így írtak Rólad tanítványaid az intézet honlapján: „Az előadásokra és azok hangulatára még 10 év távlatából is emlékszem! Épp egy haikut olvastam ma és eszembe jutott. Elmosolyodtam. /Annyi magyar „gyermek-irodalmat” olvastam el a hatására, mint előtte összesen nem. / Jól magyaráz, érdekes órái vannak, kedves személy. /Nála szakdolgoztam, folyamatosan követte a munkám. Az előadásai szórakoztatóak, élmény volt az óráira járni.”
Aztán nemcsak vázlatokat írtál, hanem irodalmi tanulmányokat is. Első könyved 2001-ben jelent meg „Minden nemzetnek van egy szent városa” címmel. Alcíme: Fejezetek a dualizmus korának Budapest-irodalmából (Pannonia Könyvek). 2002-ben a Por-téka Irodalmi tanulmányok köteted, Tündének dedikálva jelent meg, szintén a Pannonia Könyvek sorozatban. Ebben már felfedezhettük a „Tüske vár” és a „Téli berek” tanulmányodat. Aztán jöttek a már említett Fekete István-tanulmányok. 2005-ben a Pálya kezdőknek Irodalmi bírálatok című könyved jelent meg Szegeden a Lazi Könyvkiadónál. 2008-ban Irodalomtári kalandozások kötetedet adta ki a Lazi. Természetesen minden írásod nem jelent meg könyv alakban.
A helyszűke nem engedi cikkeid, bírálataid felsorolását. Miközben azt szeretném, hogy munkásságodat minél többen ismerjék meg, nem csak Fekete István objektív megítélése érdekében, hanem azért is, hogy fiatalemberként bár, de milyen hatalmas irodalmi hagyatékot hagytál örökül. Ezért egy címet másolok ide. Elektronikus lap lévén egyszerű kattintással elérhető itt(3) tartalmas-hatalmas életműved. Ha csak a bibliográfiai tételek címét olvassa el az érdeklődő, vagy tanítványaid közül valaki, talán kedvet kap, és nekifog irodalmi munkásságod feldolgozásának.
Kedves Gábor!
Be kell fejeznem az írást, mert egyszer mindennek vége van. Jó volt Veled lenni ezekben az órákban, itt a szobánkban, amikor felidéztem munkásságod „tojáshéj-darabkáit”. Ahogy az életműsorozat egyik novelláskötetére címül írtad. Itt voltál velünk, Tündével együtt, és meséltétek az élményeiteket, melyeket az irodalmi kirándulásotok gyümölcseiként éltetek meg. Most is látom a terített asztalt, ott ülsz az asztalfőn és lelkendezve mondod, hogy megtaláltad a göllei temetőben Fekete István kőbe vésett fiatalkori sírversét. Most sajnálom csak igazán, hogy nem jutottunk el együtt Zsibóra, Fekete István kedvenc vadászhelyére, meg Cséplő Józsi bácsi telekhegyi pincéjébe, aki levelezett Fekete Istvánnal. De hát Te már úgy is találkoztál vele. Biztosan Neked is elmondta, hogy Fekete István megkérdezte tőle, amikor a Hú-t írta, hogy mit lehet írni egy bagolyról? Lelki szemeimmel látom, hogy ott paroláztok és társalogtok azokkal az ismeretlen ismerőseiddel, akik munkásságuk során találkoztak Fekete Istvánnal, és akiknek rövid életrajzát Fekete István – ki kicsoda kötetedben publikáltad. Megszámoltam, 480-an vannak. Többségük fényképpel. Most már azt is tudod, hogy mi volt a „homályos” oka, hogy az író édesapjának, Fekete Árpád tanító- és jeles gazdásznak oly sebesen kellett távoznia Gölléből. Mindegy is, most már együtt van a csapat, és folytatjátok a történetet. Mi itt pedig kötelességünknek érezzük, hogy munkásságod elfoglalja méltó helyét a magyar irodalomban. Ezért idemásolom a kötetből a 481-dik utolsó szócikket, ami Rólad szól:
Sánta Gábor (Szeged, 1967. okt. 26. – Szeged, 2016. szept. 2.) irodalomtörténész, főiskolai docens. A szegedi tudományegyetem magyar-művelődéstörténet szakán diplomázik. A PhD-fokozatot 2005-ben szerzi meg. Korábban a szegedi tanárképző főiskola, később a SZTE tanító- és óvóképző intézetének oktatója.* Fekete Istvánnal 1999 őszétől foglalkozik. Az író életrajzát a budapesti Móra, az életműsorozatot a szegedi Lazi, Sánta Gábor tanulmányköteteit pedig a pécsi Pro Pannonia Könyvkiadó jelenteti meg.
Gyászjelentésed mottójával búcsúzom: „Negyvenkilenc éves kölök: végtelennel szöszmötölök, és időtlen tűkön ülök; kövem alatt tündökölök.”
Barátsággal: Varga Robi
1 Kádár-kori tündérkert: 8264 Szigliget, Kossuth Lajos u. 17.
2 Sánta Gábor: Fekete István kultuszának csapdái (Képírás, 2009/2. szám)
3 Sánta Gábor adatlapja a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar honlapján