Amikor a kiállítás előkészítése során a kilenc meghívott művésztől megérkeztek kiállítandó munkáikról a reprodukciók, egyre inkább késztetést éreztem arra, hogy ne csak megrendezzem, hanem meg is nyissam a kiállítást. Mindezt azért, hogy legalább a megnyitón jelenlevő közönségnek elmondhassam, miért lett a kiállítás címe Sziget, és még előbb miért a Sziget szerepelt hívószóként a kiállításon való részvételre felkérésben. Annak ellenére nem lokális, földrajzi volt az indíttatás, hogy Szigetszentmiklós, amelynek Városi Galériájában láthatók a művek, valóságos sziget, vízzel körülvéve és elválasztva a szárazföld többi részétől, annak megfelelően, ahogy az antikvitás, a görög kultúra óta többnyire elképzeljük. Azt nem tudom, hogy lehet-e véletlen egybeesésről beszélni, vagy inkább szakmai ártalomként a szimbólumok iránti túlzottan erős vonzalmam is benne van, de a tudásom szerint nem az igen esztétikus nevű Szigetszentmiklós a mi kiállításunk ihletője, hanem – és emiatt éreztem egyre inkább a késztetést – az az elmúlt két egyetemi félév során szerzett tapasztalatom, hogy a művészettörténet és művészetkommunikáció félévközi dolgozatokban kiemelkedően gyakran fordult elő a legkülönbözőbb összefüggésekben a „sziget” kifejezés, szó. Mintegy húsz évvel ezelőtt figyeltem fel először arra, hogy időnként a hallgatóknál megjelennek „erős kifejezések” – jobb híján így neveztem el a vissza-visszatérő, feltűnően sűrűn ismétlődő szavakat, fogalmakat. A „sziget” megjelenése kapcsán szembesültem, hogy a hallgatók a „sziget” szinte valamennyi jelentését használják dolgozataikban, az adott témától függetlenül. Néhány olyan értelmezést emelek ki, amely az itt kiállító, különböző nemű, életkorú, műveltségű, vizuális szemléletű képzőművész műveiben is megjelenik.
A sziget kezdetektől fogva fontos mint helyszín – az Odüsszeiától a reneszánszon át máig. Az „ideális állam” szigete Platóntól Swift Gulliverjén, Morus Utópiáján át a mai scifi-irodalomig utópiák színhelye. A 18. századtól mint meghódítandó terület válik népszerűvé (lásd Defoe Robinsona). A 20. században az összezártság válik lényegessé, a sziget az, ahol minden másképp van (Golding: A legyek ura). Vagyis egyrészt biztonság és menedék, az elérhetetlen boldogság, maga a paradicsom – így függ össze a kerttel, a kert szimbolikájával is. Összefonódik az aranykor mítoszával, az elíziumi mezőkkel, a nirvánai megnyugvással, a Grál keresésével. Másrészt a bűbáj, a varázslás helye, pl. a Niebelung-énekben, a Trisztán-mondában. A keltáknál a tudás, az őseredeti szellemi központ, ami a kozmosz képét tükrözi. Harmadrészt a magány, az emberi közösségtől való elszakadás, a társadalmakból való kivonulás, az önálló világ teremtése utáni vágy, az elveszett otthon helyetti otthon. És végül a halottak lakhelye, mint pl. Avalon szigete, vagy az a sziget, ahova a trójai hősök kerülnek haláluk után az istenek jóvoltából. Az európai művészetben sokféle szimbolikája, tartalma van a szigetnek. Csak egyetlen jellegzetes példa: Shakespeare Viharjában egyszerre jelenti a kiűzetést és a Paradicsomot.
A sziget nemcsak irodalmi toposz, lélektani archetoposz, társadalmi utópiák megtestesítője. A képzőművészetben is megjelennek általa ugyanazok az identitásproblémák, mint a sziget bőséges filozófiai és pszichológiai értelmezésében. Mindössze három klasszikus példát, három, a művészettörténetben kimagasló festményt emelek ki, amelyek saját idejükben korszakalkotónak számítottak: Watteau 1717-ben készült Útrakelés Cythère szigetére c. művét, Arnold Böcklin Halottak szigetét 1880-ból és George Seurat-nak a Vasárnap délután a Grande Jatte-szigeten c. nagyszabású, 1886-ban festett művét, mely nagy lépés az impresszionizmustól a 20. századi modernizmus felé. A kultúratörténetből pedig példa Pátmosz szigete, ahol a Biblia szerint János evangelista írta meg apokaliptikus látomásait. És csak utalásként megemlíthetők további valóságos szigetek is, melyek máig meghatározzák világlátásunkat, pl. Kréta, Velence vagy a párizsi Il de la Cité.
Látszólag elkanyarodtunk a választott témánktól, pedig dehogy! Hiszen mindaz, amiről eddig szó volt, kifejezhető volna a kilenc kiállító itt bemutatásra került műveiből: ezerszínű motívum a sziget. Itt a kiállításon szinte minden fellelhető: a kivonulás esztétikája, a szigetlakók saját szabályai, a sziget mint sorsforduló, mint akadály, mint kényszerlakhely, ahonnan nincs menekvés, mint kincses sziget, titokzatos sziget, lakatlan sziget, mint külön világ, ahol létre jöhet az újrateremtés, az újjászületés. Sziget-utópiák, képzeletbeli szigetek, mint az álmok, vágyak, titkok, szorongások kivetülései, mágikus varázslatok. És a művészi fantázia teremtette szépségek, fény, víz, ég, föld és persze romantika, idill, irrealitás. Sziget-létünk különféle képi formái. És utoljára: a sziget eredeti jelentése szerint víz által körülhatárolt hely, kezdetektől fontos elem a víz. A víz pedig a létezés alapfeltétele.
Kilenc elkötelezett, jó művész által teremtett látvány felfedezését javaslom, megtalálását annak a kulcsnak, ami a művekben rejtve mindenkinek lehetőséget ad a saját életében létező szigetek értelmezéséhez. S hogy miért éppen ez a kilenc ember? Mert ők az én szigetem lakói.
Elhangzott 2017. március 9-én Szigetszentmiklóson, a Városi Galériában, a Sziget című csoportos kiállítás megnyitójaként | A kiállítás rendezte: S. Nagy Katalin | Kiállítók: Gábos József, Géczi János, Kováts Borbála, Susanna Lakner, Láng Eszter, Lieber Erzsébet, Mózes Katalin, Székelyi Katalin, Zsubori Ervin | Nyitva: 2017. március 30.
