Torok Sándornak (1936–2006) kitüntetett kapcsolata volt Karcag városával, amelyet elsősorban a Körmendi Lajossal való barátsága alapozott meg, ha leszámítjuk azt a tényt, hogy az ezerhétszázas évek végén, a redemptio idején vándorolt el családja a kunok földjéről a vajdasági Moravicára. Életében is, de halála után is volt már kiállítása Karcagon, legutóbb 2013-ban, a múzeumban. Körmendi és Torok egymást megértő gondolkodása saját művészetük formálásán túl művészetszervező és -közvetítő tevékenységükben is találkozott – a berekfürdői író-, illetve művésztáborokat alapították, szervezték és vezették. Karcagon készült a festő debreceni síremléke is 2008-ban, Györfi Sándor műhelyében.
Torok Sándor: Kikelet I., 1999
Az életműhöz viszonyítva, méretét – 16 kép – és összetételét illetően is kamarajellegű a kiállítás, de mégis képes jellemző benyomást, hiteles karaktert formálni a művész munkásságáról. Egy nagyméretű olajkép (triptichon) és egy nagyméretű tusrajz került a falakra, a többi pasztell. Keletkezésüket számba véve 1968-1999 között készült művek. A 70-es évek darabjai a már kialakult, a Torokra jellemző képi világot reprezentálják a képalkotó elemek és formák tekintetében. A 90-es évek képein a formáknak korábbi, viszonylag konkrét kontúrjai már elvesztik meg-, illetve felfoghatóságukat, feloldódnak a foltszerűség, indázó szálasság felé. Színekben is gazdagodnak, áttetszőbbé válnak a kékek és sárgák dominanciájával, különösen az utóbbiak fénylő, világító, szemet, szívet melengető szövedékeivel.
A múlt század második felének atmoszféráját idézik a 60-as, 70-es évek képei. Azt az időszakot, mikor a technikai, műszaki fejlődés naponta újabb területeket nyitott meg az ember előtt, mikor az ember győztesnek hitte magát a természet felett, folyókat visszafordítónak, mindenre képesnek a teremtésben, mikor hétköznapi eseménnyé vált a világűr kutatása, hódítása. Mindaddig volt ez az érzés, míg a tudósok egy másik része nem kezdett egyre hangosabban figyelmeztetni a beavatkozások, hódítások következményeiért való felelősségre. Torok Sándor hamar megérzi a fenyegetettséget, érzékeny lelke kozmikus viszonylatba emeli az emberi életet, mondanivalójának a közegét képileg úgy teremti meg, hogy az a végtelen tér illúzióját keltse, abba helyezi a képelemeket. A tér és idő kiterjesztése az általánosításnak is kitágítja az igazságtartalmát.
Torok Sándor: Tavaszvárás, 1999
A célirányos, praktikus, konstruáló, vezérlő-irányító, szerkesztő-szerelő, veszélyt nem érző modern ember ridegedő, elidegenedő, felgyorsult világa ez az időszak, amiben az érzelmek, az egymásra figyelés alárendelt szerepet kapnak. A művész azt szeretné, ha nem így lenne, ezért csodálva, ámde nem szeretve figyeli a következményeket, az emberi viszonyok kiüresedésének veszélyét. Ezt érzékeli az íróbarát Körmendi Lajos is a festő képei előtt: „Egymásba mar / a hegyes és gömbölyded, / az organikus és műszaki formák / regimentje. / Élek és szögletek / nyomódnak íves, / lágy alakzatokba. / Íme, / a technikába öltözött / ember. / Félsz.” Azt hiszem, nem a személyes félszt, a félelmet érzékeli, hanem az ember féltését a festő által.
Ugyanakkor tiszteletét nem vonja meg a világegyetemet kutató, megismerő embertől (Cantata cosmica, 1973., Mozgás a térben, 1971.), de a Kiborg (1978.) című kép már a tudomány eredményeinek beláthatatlan jövőjéről is a kérdéseket veti fel. A kiborg a kibernetikus organizmus rövidítése, az élőlény, a szerves és a gép, a mesterséges anyag keveréke. Milyen eszközökkel és meddig tud ura maradni az ember a technikai fejlődésnek úgy, hogy ne kockáztassa az emberiség jövőjét?
Visszatérő motívuma a kor képeinek a villáskulcs. Szögletes és kerek geometrikus formák között jelenik meg jelzés- és jelképszerűen, mintegy figyelmeztetésül. A kulcs, aminek kettős a természete: szorít vagy old, olykor pedig mint fenyegető harapó forma jelenik meg. A művész tárgyilagos címadásai közül egyszer csak kilép higgadt szerepéből és szókimondóan figyelmeztet: Műszaki agresszió I.-II. (1968). De figyelmeztet arra is: az ember, a mindenkor alkotó ember felelőssége, hogy mivé válik kezében a szerszám, a gép, s milyenné lesz általa, körülötte a világ.
Torok Sándor: Pannon triptichon, 1975
A Pannon triptichon (1975) a kiállítás és az életmű egyik főműve. Ez esetben a művész a méretekben is nagyobb szabadságot adva magának teremti meg a képfelületet. A kozmikus hideg térből, energikus lendülettel erőteljes, dinamikus kék forma, benne az élet csírájával zúdul fel és tör a képnek a teljesség kör formájú, hatalmas meleg színekben gomolygó központja felé. A találkozás, az egyesülés pillanata előtt vagyunk, a feszültség a képen folyamatos és nem szűnő. A feloldódás nem is a képen, a nézőben következik be. Lírai és expresszív vallomás ez a kép az életről, a születésről, s mint a cím sugallja, a pannon hazáról.
Az alkotói pályának második felében meghatározó kifejezési eszközévé vált a pasztell. Úgy érzem, hozzá alkatilag is illik. A pasztell barátságos, meleg, finom, merengő, érlelő, kereső. Higgadt, kevésbé indulatosan, sarkosan megfogalmazó kifejezőeszköz, nála legalábbis biztosan nem. A belső szemlélődésének külső, művészi megnyilvánulási formája.
Szinte teljesen eltűnnek a képmezőkből a tárgyiasítható konkrét elemek, amiket búcsúzóul a Búcsú a XX. századtól (1999) képén még láthatunk, helyettük kuszán ritkuló, sűrűsödő, csavarodó, összebogozódó, felfelé törő fonalak, indák mikrokozmosza törekszik az ég felé, elpusztíthatatlan életként, bizakodásként (Kikelet, 1995; Tavaszvárás, 1999).
Torok Sándor: Francia nyár, 1999
Ebben a szakaszban a korábbi kozmikus kitekintő szemlélet mikrokozmikussá vált. A föld felé figyelt, s hagyta magát lebilincseltetni a természet színes tobzódása, kavalkádja által, ami áttételesen az élet, az ember és természet kapcsolatában a kettő harmóniájának, egyensúlyának szükségessége melletti állásfoglalás. Máshol a fényfoltok villódzó, nyüzsgő formái táncolnak a vízen, a napsugár sárgán meleg ölelésében (Francia nyár, 1995.).
Az Árvíz I. (1999) c. kép közepe komoran sodró, fenyegető áramlásának két oldalán formák kavarognak, egymásnak feszülnek, rendeződnek. Fent a sötétebb, darabosabb nagyobb elemek hordaléka, alul világosabb, átszőtt, gazdagabb ágazatú világ, mintegy a víz kettős természete: a pusztító és az áradásával termékenyítő arculat. A Sefűsefa (1993.) csendes, titokzatos, finom kép kis (vagy nagy) túlzással a művész önarcképe is lehetne: a világra érzékeny, ahhoz millió szállal kötődő, attól függő alkotóember idegrendszere, ami figyel és jelez.
Sándorról szólva más alkalommal elmondtam már: „Ha Rá gondolva végigtallózok az emlékeimben, az mindig eszembe jut: kevés ember tudott úgy nézni a másik emberre, mint ő. Figyelmesen, kutatóan, de nem úgy, mint aki azt keresi, ami szétválaszt, hanem bizalommal, barátságot, emberséget ajánlva. Tudott a szemeivel is beszélni, azokkal már előbb, mint a szóval. Volt ebben valami szelíden lefegyverző. Úgy hiszem, ez az expresszív képessége itatódott át színnel, emócióval a képeiben. Így lett azokban is kereső, kutató; nyíltak meg képei és nyitottak kapukat, ablakokat a világra, a világmindenségre, a kozmikus felé úgy, ahogy ő látta azt.”
Torok Sándor karcagi emlékkiállításának részlete
Elhangzott 2017. március 22-én Karcagon, a Györffy István Nagykun Múzeumban, Torok Sándor emlékkiállításának megnyitójaként | Megtekinthető 2017. április 30-áig
