„határlétünk kelet és nyugat közötti természetünkben – lehet, hogy feladatunkban – is benne volt és benne van” (részlet Makovecz Imre 1977-es kaposvári előadásából)

„Szeretném azt hinni, hogy az Úrnak van humora, megbocsátása ehhez az élethez, melyet én éltem. Erőt adott hozzá.” (Makovecz Imre)

Makovecz Imre munkássága, munkáinak mennyisége a maga nemében egyedülálló. Korai munkáiban az expresszív formálás, a beton mint élő anyag mind azt a belsőből jövő erőt mutatják be, amely már előrevetíti Makovecz épületeinek tektonikai értelmezését. A belső terek kialakításában szerepet kaptak az euritmiai mozgások leképezése és a „mozgáskísérletek” első térbeli eredményei. Az alul nehezebb és monolitikusabb anyagok használata felfelé az ég felé egyre könnyebbé válik, és egyre inkább hasonlít a növényvilág struktúrájára.

A sárospataki művelődési ház (1972) volt Makovecz Imre alkotói pályafutásának egyik legkiemelkedőbb épülete, mely mintegy a korábbi munkáiban látható tektonikai rendszerek összefoglalása is. A monolitikus alsó szint és a fölé boruló egytömegű tetőszerkezet, illetve az ezt a két részt markánsan elválasztó visszahúzott ablaksáv kompromisszum nélkül mutatja be az épületszerkezetek egymásra épülő rendszerét.

Makovecz Imre következő korszakát a visegrádi évek és a faluház-mozgalom idejére tehetjük. Fontos megemlíteni, hogy itt tudott az állami tervező intézetek számára elfogadhatatlan világából kiszabadulni. És itt kezdte kiépíteni azt a fiatal építészekből álló társaságot, mely a visegrádi táborokon keresztül vezetett a MAKONA Kisszövetkezet megalakulásáig, majd később a Kós Károly Egyesülés és a Vándoriskola létrejöttéig.

Építészetében új minőséget a visegrádi kiránduló központ épületei (1978) hoznak. A visegrádi korszakának méltó lezárása az Erdei Művelődési Ház (1984).

A tokaji közösségi házzal (1977) kezdődött az a közösségi építési folyamat, mely egyre nagyobb szerepet játszott Makovecz Imre életében, aki az építést drámaként, olyan hosszan tartó folyamatként írja le, amelyben az építés és az azt megelőző tervezés során a döntéshozók, a helyi lakosság és a szakértők együtt keresik az adott feladat optimális megoldását.

Ez az időszak a közösségi széthullás korszaka volt Magyarországon. A falvak lassú elnéptelenedésének korszakában épültek meg az első faluházak. A zalaszentlászlói faluház (1981) azért is jelentős Makovecz műveinek a sorában, mert bár itt volt leginkább kiszolgáltatva a külső körülményeknek, továbbá számos más művéhez viszonyítva ez „minimalista” mű, építészeti szempontból mégis az egyik legjelentősebb, mert egyszerűségében is rendkívüli kifejezőerővel bír.

Ettől az időtől kezdve Makovecz tervezési módszerében egyre nagyobb jelentőséggel bír az emlékezés, a személyes emlékezet megléte, szemben a hivatalos történelemmel. Épületeinek története van, amely történetek aztán építészeti elemekben, formákban meg is jelennek a házain. A faluházak között ennek kiemelkedő példája a kakasdi faluház (1986). A faluban élő székely és sváb nemzetiségek történelmének állít emléket az épület.

A rendszerváltozást megelőző években egyszerre két templom megtervezésére kap megbízást: a siófoki evangélikus templomra (1986) és a paksi római katolikus templomra (1987). Ez a két terv jól példázza Makovecz Imre ökumenikus alapon nyugvó vallásos hitét. A siófoki templom építészeti gyökere a szigorúan szerkesztett hatszög alaprajzú házaiban keresendő. Evvel szemben a paksi templom a népművészeti jelekből levezetett S-rúnákból építkezik.

A nemzetközi elismerést Makovecz Imre számára a sevillai pavilon (Spanyolország) hozza meg. Az épület kommunikációs és szimbolikus erejénél fogva is egyedülálló példa arra, hogyan tud egy építész saját benső világáról és egyidejűleg hazájáról is önarcképet felmutatni egy kiállítási pavilonban.

A sevillai pavilon egyszerre összegzi a farkasréti ravatalozó, a siófoki és paksi templom és a kakasdi faluház építészetét, s előrevetíti a lendvai színházat (1991) és a piliscsabai Stephaneumot (1995). Piliscsabán ismét az idő és tér együttese jut főszerephez. Az építészet itt „a megtörtént és a megtörténhetett volna” lehetőségeit vázolja fel.

Makovecz olyan tökélyre fejlesztette a szabadkézi rajzolás művészetét, hogy minden egyes vázlata, skicce egy-egy önálló képzőművészeti alkotás. A rajzaiban alkotta meg a múlt és jövő építészetét. Előre és hátra közlekedett az időben és a tájban, a „lehetett volna” világában.

2005-től haláláig a budapesti felső-krisztinavárosi templom terve és jövője foglalkoztatta. Makovecz többször is átdolgozta legelső vázlatát. Adódik a párhuzam a katalán építész, Antoni Gaudí és Makovecz között. Életük fő művét nem tudták befejezni. Gaudí az építés közben hagyta magára katalán nemzetét, míg Makovecz már a tervkészítés fázisában átlépett a magyarok égi otthonába. De ahogy a Sagrada Familia el fog készülni, úgy a budapesti felső-krisztinavárosi Szent-Mihály templomban is megszólalnak majd a harangok.


Videó > Sulcz Roland filmje a Makovecz Imre emlékkiállításról