Ostrom

lőnek kőzápor törmelék beton
főfalak állnak a házak helyén
köztük hiányok fekete lyukak
e sártekének véres szegletén
mert síkos vér fugázza a követ
a csont sajog és minden seb nyitott
a véres sárból szörnyű massza lett
csúszkálva tátott szájjal imbolyog
kendőben fut tudom tudom hogy élsz
masallah szíved forrón kalapál
de karjaid fagyott élettelen
faágak már és szomjas a halál
kortyért nyüszít mocskos tükrök fölött
a szájpadlás tócsavizet kíván
aleppo sárba s vérbe öltözött
újabb rést lőnek alkonyok falán
és eltalálnak mindent ami nincs
lőnek és hull csak hull a törmelék
egy faldarabtól érzéketlenül
elájul már nem szomjas mint elébb
a bazársor arany fényeivel
aláhull s mint porfelhő él tovább
fent leeresztett szárnnyal figyeli
a sötétség angyala – városát
holdtalan éj aleppo szendereg
nincs fény se hang az élet vak süket
de ropognak dörögnek távolabb
tűzfegyverek és üszkös kis tüzek
kivérezve csonkán féléberen
halottait szólítja istenét
nincs kegyelem lőnek s lába alá
azrael terít szőnyeget ha lép

De nem szonett

A tél előszelét érzem a szélben
betoncellámnak nyirkos melegében,
az utolsó levelek hulltak nemrég,
az ablak alatt álló fán csak emlék
a zöld, a rozsda fáradt orgiája –
a tél előszelét érzem, hiába.
Arany, Babits, Weöres után galádul
le mertem írni, és ahogy aláhull
tollamról ez a két szó a papírra,
párrímmé válik újra sírva-ríva –
gyermek, kamasz és ifjú voltam nemrég,
tízezer éve ugyanez az emlék,
és ugyanaz a pályabér, az érdem:
a tél előszelét érzem a szélben.

Geo

Haász István festőművésznek

Szemből a sík s a tér illúziója,
a négyzetes pályákat egyre rója
a fény, vagy jön, és húz egy vonalat,
de sík a sík, a tér meg tér marad.
És árnyalná a képet finom árnyék,
amit a tárgy mellett-mögött találnék,
ha Tamásként, lapulva falfehéren,
kezem vájkálna a fény mély sebében.
Napsárgák és gyöngyöző, sűrű mézek,
a tojásmélyi, lipokróm tenyészet,
a kadmium, beteg narancsba hajló,
az esőre kitett, fonott szakajtó,
a nárcisz és a kankalin virága,
mikor az est ráborul a világra,
gumiguttiba mártott napraforgó…
egy rendszer tagja mind, külön mi torzó;
számítva a másik dőlésszögére
a mozaiklapok a tágas térbe
kitörnek, mint a gyökér – át a földön,
de rendszer ez, bármily alakot öltsön.
A fény, az árny, az anomáliák is,
lejtő, vonal átrendeződik máris,
s az eltéréseknek káprázatában
szinte vakít, hogy rend van a világban.

Haász István: Structura Solida VII

Haász István: Structura Solida VII