Ő sem látja
Ad notam Háy János: Kozmetikai költemény
A nyárnak idénre lőttek,
s mit érlelő, hamvas ősznek
festenénk: vacogó semmi.
Nézzél vissza, jót üzenni
terítsd szét most hangod selymét,
takarjon, ha innen elmégy.
Jön „a test egykedvű őre”,
múltat jelenít jövőre;
itt hagyja, mit senki másnak
nem mutat meg.
Ő sem látja.
Ahogyan átsuhan
Ahogyan átsuhan kegyes fényű égen,
míg szájban szegfűszeg, szívben őszi pára,
gomolyogni készül téli messzeségben,
elfulladni minden nyomott éjszakába.
Mert csak szó a tett, zord, élőhalott téma.
Bírni azt, ami majdnem elmondhatatlan.
Életünk oson egy kényszerű mondatban,
vért nem, indulatot görget csak a véna.
Leírni sem kéne, pereljen a távol,
mártózzon ezerszer kába, dühödt csendbe,
fűzze fel a hangot, ha úgy dönt, hogy átszól,
szívvel, aggyal hitesse el: így van rendben.
Nyitva minden ablak a rebbenő őszben.
A kapumon semmiféle zár, ajtómon
fából a kilincs – hát rakjam magam össze,
találjam ki újra. Hűlő csapás, friss nyom.