Az éjszaka kellős közepén P. különös zajra ébredt. Morajlásszerű zúgás verte föl. Kitört egy háború, gondolta, még inkább az álom, semmint az ébrenlét világában. Nem feledte azokat az időket, amikor igen gyakran teltek meg az éjjelei efféle, távoli mennydörgéshez hasonló dübörgéssel. Az amerikai gépek pontosan a városa fölött húztak el, hogy bombázzák a széteső Jugoszláviát. Az ifjú P. kiállt az erkélyre, rágyújtott, a város határában húzódó olaj- és gázmezők gázfáklyáit bámulta a hetedik emeleti panel erkélyéről, fújta a füstöt és hallgatta a felhők fölül a fülébe folydogáló, mély, istentelen hangot. Amikor lehunyta a szemét, látta a potyogó bombákat, hallotta a fúrótornyok robbanásait. Nyomban elöntötte a forróság, a fölcsapó lángok nyaldosni kezdték az ábrázatát, akár barátkozni vágyó kutyák. Kinyitotta a szemét, mély levegőt vett. Évtizedek teltek el azóta. És mintha újra az a régi dübörgés ébresztené…

Mire idáig jutott a gondolataival, valóban föl is ébredt.

− Vihar van – mondta Sztella.

P. értetlenül meredt rá.

− Vihar van, ugye? – ismételte a nő.

P. is úgy vélte, annak kell lennie. Ellenben hosszú másodpercekbe telt, míg meg tudta magyarázni magának, mit keres az ágyában ez a Sztella nevű nő, nem mellesleg Endrének, régi-régi cimborájának a felesége.

Előző este ellátogatott az egyik belvárosi kultúrkávéházba, egy slam poetry rendezvényre. Noha abszolút hidegen hagyta ez az új őrület, mégis ott szorongott a közönség soraiban. Endre hívta, aki verseket ír, mégsem nevezi magát költőnek. Pedig jó nevű lapok közlik. P. soha nem értett a költészethez, és alig érdekelte jobban, mint a slam poetry, a barátját ezzel szemben kedvelte, s mivel alapvetően kedves ember volt, ráadásul tudta, hogy Endre házassága válságba jutott, nem bírta visszautasítani. Ez később egy rövid ideig bölcs döntésnek bizonyult, a régi barát ugyanis pillanatok alatt rúgott be, miáltal minősíthetetlenül viselkedett. Ha P. nincs vele, talán meg is verik. Holott normális körülmények között jámbor embernek ismerte mindenki. Ezúttal azonban éppen a normális körülmények hibádztak.

− Te-te-telihold van, m-m-megőrjít – dadogta később Endre alkoholtól elnehezült nyelvvel, a folyóparti hűvös szellőbe mártogatva az arcát.

P. tisztában volt azzal, hogy mellébeszél. Akkor jelent meg Sztella, Endre válófélben lévő felesége. A férjétől kapott sms-ek nyomán talált rájuk. Szó nélkül megmarkolta Endre karját és vonszolni kezdte maga után. P.-t arra kérte, segítsen hazavinni. A házaspár már nem együtt élt, P. barátja egy ismerőse momentán üres lakásában lakott, annak a címet mondták be a kihívott taxi sofőrjének. Föltámogatták a részeget, és lefektették a nagyobbik szoba közepén terpeszkedő matracra, közben Sztella sziszegve szidalmazta:

– Ne handabandázz nekem sms-ekben, ne üzengess marhaságokat, mert szóba se állok veled többet, te lúzer.

P. komoran álldogált a háttérben, egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, igyekezett úgy tenni, mintha nem látna és nem hallana semmit. El sem köszöntek Endrétől, kíméletlenül magára hagyták. Miközben lefelé lépkedtek a lépcsőn, Sztella megkérdezte:

− Nincs kedved dumálni kicsit?

P. (alapvetően kifejezetten kedves ember lévén) ezúttal sem mondott nemet. Nemigen ismerte Sztellát, igen ritkán találkoztak, meg sem fordult a fejében, hogy mást is tervez, mint beszélgetést. Már csak azért sem gondolt semmi egyébre, mint csevegésre, mert a nők sosem kényeztették el, amit csenevész termete, hosszú, hegyes orra és elálló fülei számlájára írt. Ezúttal azonban tévedett. Alighogy beültek egy bárba és rendeltek, Sztella nekiszegezte:

− Utána fölmehetek hozzád?

P. ezúttal is (ahogyan általában mindenre) igennel felelt. Cidert ivott, mint rendesen, a nő meg egy vodka-tonikot kortyolgatott. Alig beszélgettek. Sztella a poharába bámult és az asztal alatt megmarkolta P. combját. P. kényelmetlenül érezte magát, annyira azonban mégse, hogy faképnél hagyja régi barátja válófélben lévő feleségét. Különben is viszolygott az olyan kínos helyzetektől, amilyen egy faképnél hagyás. Így aztán megtörtént, aminek Sztella akarata szerint meg kellett történnie. Mint egy közhelyes regényben, gondolta P. keserűen és tehetetlenül.

− Ugye, nem gyújtasz rá, akár egy rossz filmben? – pihegett a nő P. ágyában.

− Este hat után nem dohányzom – dünnyögte P.

− Igaz, egyszer sem gyújtottál rá az este folyamán – hagyta rá Sztella. – A szád ettől függetlenül nem jóízű…

P. ezt készséggel elismerte. Reggel nyolc és este hat között tizenhat szál cigarettát szívott el minden áldott nap. A fogai megsárgultak, a szája íze kesernyéssé vált. Nem látta értelmét vitatkozni.

− A haverodnak ez már nem megy – sóhajtott Sztella.

− Gondolom, nem a dohányzás – jegyezte meg P. Abban reménykedett, tréfával oldhatja föl a kellemetlen szituációt. Hiába.

− Jól gondolod. A dugás nem megy neki – közölte a nő kíméletlenül.

P. hallgatott.

− Meg se kérdezed, miért?

P. nem szólt. Attól tartott, hamarosan hányingere lesz. Nem tudta eldönteni, a sablonos helyzet vagy az árulás miatt. Mindenesetre félt, hogy kidobja a taccsot.

− Én sem tudom, miért – csattant föl Sztella, azzal kiugrott az ágyból. Körbe-körbe forgott P. előtt: egy mezítelen test, csupa hús, finom, selymes, csillogó bőrrel fedve. Élvetegen megemelte a melleit, kéjsóvár, egyszersmind narcisztikus mozdulatokkal végigsimított a fenekén, a hasán.

− Ronda lennék? Ronda? – kérdezgette.

P. hevesen rázta a fejét.

− Nem állítom, hogy még mindig olyan bombázó vagyok, mint húszévesen voltam, de attól még nagyon is jó nőnek lát minden férfi ma is! Kivéve azt a balfék férjemet… Hát nehéz engem megkívánni?

P. továbbra is a fejét ingatta. Csak lenne már vége, hajtogatta magában. Csak ne lenne ilyen ismerős ez az egész. Sztella visszabújt mellé.

− Hát, ő nem kíván meg – közölte tárgyilagosan, lebiggyesztett ajakkal. − És nője sincs, utánajártam.

− Magánnyomozóval? – képedt el P.

− Nem – nevetett Sztella gúnyosan. – Nem vagyok olyan, mint a gagyi filmekben szereplő ócska tramplik.

Úgy tűnik, nem szereti a vacak filmeket, állapította meg magában P.

− De kétség sem fér hozzá, hogy senkije sincs – bizonygatta Sztella. − Egyszerűen impotens lett. Vagy aszexuális. Mind a kettő abnormális az ő korában. Hisz még alig múlt negyven! Mivel én nagyon is szexuális vagyok, és te már tudod, ezt hogyan értem, szóval mivel én erősen szexuális orientációjú vagyok, ugyanakkor tisztességes, elválok tőle. Ettől a kriplitől.

− Tisztességes alatt azt érted, hogy nem csalod meg a férjed?

− Igen. Komolyan veszem a dolgot. Már a házasságot. Csakhogy beadtuk a válópert. Ez már nem házasság. Ez a házasság agóniájának végső stádiuma.

− Értem – motyogta P. Rendkívül rossz érzése támadt. Sokkal rosszabb az eddigieknél. A következő pillanatban gyűlölni kezdte a nőt, akinek a testébe az imént hatolt be. Szerette volna megkérdezni tőle, hogy tényleg csak ennyi a baj? És vajon beszéltek-e a problémáikról a férjével, vagy egyből a válást választották? Vagyis választotta a feleség, mert az nyilvánvalónak tűnt, ki a kezdeményező fél. Endre világéletében passzív alak volt. Ebben hasonlítunk, gondolta P. Végül aztán nem tett föl kérdéseket. Részint lustaságból, részint gyávaságból, részint az undor okán. De hogy magától undorodott, a nőtől vagy az eset semmitmondásától, nem tudta eldönteni.

− Aludjunk – javasolta inkább és elvackolódott. Jóban és rosszban, ez a két ostoba szó kergetőzött az ostoba fejében, képtelen volt kiűzni őket onnan. Most speciel én is a rosszból kapok egy adaggal, villant át rajta. Utána röstellte magát, amiért megint legyűrték a közhelyek. Úgy tett, mintha máris szundítana. Csak ne kelljen folytatni ezt az egészet. Csak ne kelljen folytatni…

Miután a morajlás fölverte az álmából, nehezen idézte föl az előző estét. Mikor végre sikerült, vadul verni kezdett a szíve.

− Vihar van, ugye? – hallotta Sztella hangját.

− Vagy vihar, vagy repülőgépek – válaszolta.

− Miféle repülőgépek?

− Bombázók, azoknak ilyen a hangja.

− Hülyeség.

Az hát, gondolta P. Hülyeség ez az egész. Elképzelte, ahogy kioldanak egy bombát odafönn, egyetlen egy bombát, s az zuhan lefelé, zuhan, zuhan keresztül a felhőkön, hasítja az éjszakai égboltot, kettészeli a város fölé boruló koromfekete paplant, és pontosan arra a házra esik, amelyikben ők fekszenek egy ágyban, átizzadt ágyneműk között; a bomba áttöri a tető cserepeit, át a léceket, a padlás betonaljzatát, de még nem detonál, még zuhan tovább egyre, mint akinek (mert ez a bomba voltaképpen élőlény, Isten bosszúálló angyala), mint akinek célja van; áthullik a fölöttük lévő két lakáson, pusztán egy-egy lyukat hagy maga után mennyezeten és padlón, s mikor becsapódik közéjük az ágyba, csak akkor pukkan egyet, nem nagyobbat, mint egy petárda, mégis elég nagyot ahhoz, hogy cafatokra szaggassa a testüket, az ő nem túl vonzó porhüvelyét és Sztella kívánatos idomait, s foszlányaikkal beborítsa az egész lakást, hogy amikor megérkeznek a helyszínelők, meg se tudják majd különböztetni, melyik húsdarab kihez tartozott, melyik szolgált építőanyagul egy érzéki, buja nőhöz és melyik egy ronda, üresfejű, nyomorult férfihoz.

− Valóban az – szólt P. – Hülyeség.

A hangja nyugodt volt, ő maga nem. Utálta a szituációt. A kiszámíthatóságát, a semmilyenségét, a végletességét. Utálta magát. A gyámoltalanságát. Szerette volna megkérni Sztellát, hogy menjen el és utána fölhívni Endrét. Egyikre sem volt képes. Halványan sejtette, hogy nem kizárólag azért tartják őt alapvetően kedves embernek, mert nem szokott nemet mondani, de azért is, mert kerüli a kellemetlenségeket. Mert kiszámítható. Abban pedig biztos volt, hogy a nő hamarosan magától is távozik, kár lenne hát veszekedni. Elég visszás ez az egész anélkül is. Azt is tudta, hogy a jövőben kerülni fogja Sztellát. És abban is bizonyos volt, hogy Sztella ezt jó néven veszi majd. Mire idáig jutott magában, újra elszenderedett.

Kilenc óra múlt, amikor fölébredt. Homályos emlékképek gyötörték, intim testtájain érezte Sztella hátrahagyott, megszikkadt testnedveit. Mintha stigmák borítanának, gondolta fellengzősen. A feje is fájt, a szája kiszáradt. Kikászálódott az ágyból, belebújt a köntösébe a fürdőszobában, vizet engedett a kádba, átment a vécébe, hosszan pisált. Lehúzta, aztán körbejárta a lakást. Megkönnyebbülve állapította meg, hogy Sztella már nem tartózkodik ott. Egy cetlit hagyott maga után a konyhaasztalon: „Elmentem. Reggel próbáltam még huncutkodni veled egyet, de Te csak horkoltál.” Egy nagy, legörbült szájú szmájlit is rajzolt a cédula aljára (miért hívják szmájlinak az összes hangulatjelet, tűnődött el pár másodpercig P., azokat is, amik nem a vidámságról szólnak?). Összegyűrte a papírfecnit, kidobta a szemétbe. Mélyeket lélegzett, hogy a hányást visszatartsa. Beletúrt a hajába, ivott egy pohár vizet. Kinézett az ablakon, bekapcsolta a rádiót. Az egyik helyi kereskedelmi adó magukat jópofának tartó műsorvezetői vihogva beszélgettek az éjszakai viharról, amely elkerülte a várost, azonban több környékbeli településen komoly károkat okozott. P. sajnálta, hogy mégis a vihart hallották, és nem bombázók repültek át fölöttük néhány órával korábban. És sajnálta, hogy elkerülte őket az a becsapódás. Szívesen átlépett volna abba a párhuzamos világba, ahol megtörténik, amit vizionált − még ha az életébe kerül, akkor is. Úgy valóban történet lenne ez az egész, ábrándozott. És emiatt is szégyellte magát. Ugyanakkor nagyon jól tudta, hogy ezek az érzések nemsokára elmúlnak. Ahogy az émelygés és a fejfájás. Nem is beszélve egyebekről…