Még csak fél öt. Hajnal. A tetőablakon dobol az eső. Tram-taramm, tram-taramm, tram-taramm. Nyitott szemmel fekszem a hátamon. Visszahúznak az álmok, nem is tudom, hogy ébren vagyok-e egyáltalán, vagy még abban a folyamatosan távolodó világban létezem, amibe bekopogott az eső. A csúcstechnológiás mobil majd hatkor kelt. Van még idő ide-oda lépkedni a valóság és a fikció peremén. Egy ajtó nyílik most, nagy és szürke. Fény jut be rajta, és kávéillat. Csak egy érintés hiányzik még. Esetleg.

Az utcán a járókelők vonulási iránya jól behatárolható: mennek a Ligetbe. Mindenki arra tart. Nem fordul vissza senki, nem gondolja meg magát, mosolygó arcú emberek igyekeznek egy közös cél felé. Virsli és sör lesz, hangszórókból a munkásmozgalom indulói és lelkesítő szavak harsognak, süt a nap, mindenki mosolyog, munkaszüneti nap van, a gondokkal majd holnap, vagy talán csak holnapután foglalkozzunk, ha egyáltalán, hisz úgysem érdemes, megoldás nincs semmire kettő, csak egy, az meg adott, statisztálunk egy filmben, aminek csak a címét tudjuk, a történetét nem. Pedig. Pedig mi alakítjuk azt a történetet is. Nem lehet áttolni másra, behúzódva csigaházunkba, hogy mi nem is vettünk részt, mi csak épp hogy, közben meg itt masírozunk, fogjuk a gyerek kezét, az első sarkon már bedobunk egy korsó sört, a Ligetig még talán kettőt, kellőképpen csillog majd a szemünk, pedig nem kényszeríti csillogásra más, csak az alkohol, és valami távoli hit, hogy lehet másként, lehet majd holnap szebb a valóság, a gyárudvaron igazi zöld fű nő majd, és nem festik át, ha jön a Főnök, aki, meg-megállva, igazi kérdéseket tesz fel igazi dolgozóknak. Most még nem tartunk ott. Ma még nem vagyunk elég fejlettek tudatilag. Még csak igyekszünk a jó irányba, de ez csak az út kezdete. Csak egy ösvény, vékonyka vonal a térképen, két pont között egy görbület, mert nem vezet egyenes út a-tól b-be, csak görbült útjaink vannak most még, de épülnek, már nagyon épülnek az újak, a szép széles utak, melyeken hatos vagy tízes sorokban menetelhetünk, fejünk egy irányba fordul, fújja a hajunkat, zászlóinkat dagasztja a szél, a fényes, fényes szél…

Ennyi!

Leáll a szélgép, a reflektorokat kikapcsolják, a statiszták végigdőlnek a betonút mellett a poros gyepen, cigarettára gyújtanak, nevetgélnek, a férfiak egymást ugratják, a nők ábrándozva néznek a rendező után, amit az operatőr féltékeny mosollyal figyel. Délután három. Még két felvételt írtak ki erre a napra. Elnyomom a csikket a kilométerkövön, betűröm az ingem az övem mögé, elindulok a büfébusz felé. Fütyörészek. Jó a kedvem. Az egyik statisztalány ma elkérte a telefonszámom. Talán felhív. Talán már ma este. Ki tudja, mit hoz még a nap.

A szoba, amibe belépek, sötét és barátságtalan. Rendetlenség, össze-vissza bútorok, lim-lomok mindenütt, koszos ruhák, takarók, étel- és italmaradékok. Behúzom magam mögött az ajtót, ledobok a bőrfotelből pár inget a földre, csak úgy kabátostól leülök, és várok. Nehéz lenne megmondani, mit keresek itt. Nehéz lenne megmondanom. Maga a várakozás, a lehetőség, hogy lehessen más valahogy, az esély arra, hogy történik valami, hogy másként történik majd, már önmagában elég nekem. Most elég. Három óra ötven, ebben az idegen lakásban, ebben az időzónában. A másodpercmutató kíméletlenül fogyasztja a hátralévő éveket, hónapokat, napokat, órákat, perceket. Minden egyes hallhatatlan kattanás egy milliméter út. Út a számlapon, körbe-körbe. Amíg csak le nem merül az elem. Addig. Pontosan addig az utolsó másodpercig. Valaki zörög a zárral, érzi, hogy nyitva, lenyomja a kilincset, lassan, milliméterről-milliméterre, ahogy a másodpercmutató halad az órán, kiszámíthatóan, lassan benyomja az ajtót, megjelenik egy kéz, majd kissé följebb egy mell aztán még följebb egy váll, egy arc, vörös haj, hullámos, a fej, amin a haj van, körbefordul, a szemek, melyek a fejben ülnek, körbenéznek, a tekintet, mely a szemekhez tartozik, összetalálkozik a tekintetemmel.

Nem ismer meg – mondom magamnak.

Nem ismer meg – mondja magának.

Közelebb lép, bemutatkozik. Nem a valódi nevét mondja. Én sem a valódi nevemen mutatkozok be. Nézzük egymást. Az eső veri az ablakokat. A szél ágakat sodor az utcán. A villamos kereke sikolt a kanyarban, a házmester kihúzza a kukát a ház elé, a zöldséges összesöpri a káposztaleveleket a bolt előtt, a sarki kocsmában énekelni kezd valaki. Három óra ötvenhárom. Pontosan. Meg kellene szólalni, mondani bármit, hallani, ahogy a légáram megrezegteti a hangszálakat. Ahogyan újra és újra átsuhan felettük a levegő. De nem. Nincs hang. Csönd viszont van. Meg sötétség. Meg illatok a levegőben. Átható parfüm illata. Dolce Vita. Érzem. Bevésődött jól az évek során, azután később már csak a drogériákban kis próbafújás, hogy el ne felejtsem. Most élővé vált az illat megint. Állítólag fontos, hogy milyen bőrön „használják”. Ez persze, szerintem is fontos. Éppen ez az.

Az életem köre lassan bezárul. Nem, nem úgy értem, hogy vége. Inkább arra gondolok, hogy valamikor, úgy 20-23 évesen álltam valahol ezen a körön, volt már múlt és volt még jövő, amire gondolni lehetett, jól éreztem magam az életben, őszinte voltam, bátor és egyenes, nem térített még el az élet mindenféle irányokba, még azt hittem, amit mondtam, még pontosan értettem, amit mondtak nekem, aztán, néhány év múlva, a véletlen szerencse úgy hozta, hogy megismertem egy embert, neve is van: Csicsa, aki megtanított arra, hogyan lehet magam magamban megtalálni, hogyan lehet saját világképem, filozófiám, saját belső múzeumom, könyvtáram, minden belül, csak legbelül, ami kifelé mutat, az csak a látszat, nem érdekes, csak ami belül van, a gondolatok hálózata, a hosszabb gondolatoké, melyeknek ő mester volt. Szóval ide, ebbe az állapotba érkeztem meg pár hónapja újra. Először csak látni véltem a kiindulópontot, ami mindig is hiányzott az elmúlt évek alatt, bármerre voltam, bármiben boldog és boldogtalan, az a régi magam, az ott futott előttem mindig, utolérhetetlenül, kacagva visszafordult néha, vagy elbújt a ruhásszekrényben, ahogyan én gyerekkoromban, aztán rám ugrott éjszakánként, ahogyan én gyerekkoromban, a ruhásszekrény tetejéről az ágyra, aztán felemelkedett, ahogyan én, a függönykarnisig lebegve egészen, ha egyedül voltam odahaza, és ha féltem egyedül lenni. Szóval, most ott volt karnyújtásnyira a valódi magam, amilyennek meg kellett volna tartanom, amihez se erőm, se tehetségem nem volt, mert mindig ezerfelé rohantam ezerrel, mindig járt az agyam, kerestem és kutattam egész életemben a hogyanok után, persze mindig csak a miértekbe ütköztem, amitől csak kíváncsibbá váltam, egészen mostanáig.

Belenézni a tükörbe bátran. Látni, amit mindig lehetett tudni: önmagának soha nem hazudhat az ember. Lehetnek vágyak, remények, hitek, lehetnek tervek és illúziók, de becsapni magunkat nem lehet, mert mi tudjuk belül – csak mi tudjuk egyébként – mi és hogyan volt velünk. Azt mondják, csak a jövő biztos, a múlt folyamatosan változik. Jelen meg nincs. Az idő ilyen. Nem áll meg, hogy lehessen jelen. Vagy az idő éppen a számtalan jelen egymás után következő pillanata. Csakhogy nincs egysége. Végtelen kicsi része is pont úgy múlik, mint nagyobb szakasza. Csak a film áll kockákból, melyeket az agy folyamatos képpé rak össze. Ahogyan ez a kör alakult, amit most utolértem, az én köröm, az én sorsom, az én utam. Négy óra húsz. Készülnöm kell.

Mögém lépsz, felhúzod az inget a jobb karomon, a könyökhajlatban letörlöd a bőrt, érzem az alkohol illatát, ökölbe szorított kéz, egy szúrás, egy tétova pillanat, kihúzod a tűt, kis gézdarabot teszel a vérpontra, behajlítod a karom, végigsimítasz a vállamon, ellépsz mögülem, végigfut rajtam a melegség, együtt a hálával, amit irántad érzek, a hálával és a szeretettel, miközben Te kilépsz az ajtón, csendben behúzod magad után, hallom lépteid, ahogyan mész le a lépcsőn, a kopogó cipősarkak ütemét.

Csak pár percet még, csak egyetlenegyet, felet legalább, hadd maradjak még ülve, de már nem lehet, már nincs idő, lent vár a taxi, bemondom a címet, robogunk át a városon, az aréna hátsó bejárata mögött fékez a kocsi, fizetek, fejemre húzott kabátban beosonok, mindenki azt hiszi, már egy órája itt vagyok valahol, készülök, koncentrálok, most viszont valóban csak erre gondolok, nem is futná másra az erőmből, nem szeretnék csalódást okozni, főleg a Bikának nem, lassan hatni kezd a drog, normális tempóra gyorsul a mozgásom, pontosan látok mindent, hallok minden zizzenést, amint magamra húzom aranysújtásos ruhám, hangom is támad, ahogy a segítőkért kiáltok, a régi hang ez, mély és határozott, belenézek a tükörbe, ez az egyetlen már csak, ami nem stimmel, nem én nézek vissza, egy idegen van az üveg mögött, ez a kisebbik baj, gondolom, a nagyobb az, hogy nem ebédeltem, kicsit szédülök, az öltözködő tükör fiókjaiban turkálok, legalább valami édesség lenne itt, de nincs, hátam az ajtónak vetem épp, mikor bekopog az első emlék, aztán sorba mind. Négy óra ötvenöt. Villanások az agyban. Lepereg már jó előre az életem, képekben, csak képekben:

– A csokor az asztalon ugyanaz. A tekintet másé. Ahol kezdődött, ott ér majd véget.

– A fiúk nem tudnak kiigazodni az ég szabásmintáján: a csillagképeken.

– Anyám félszeg mosolya mögül nem néz Apámra. Szeretőire gondol, és a garniszállóra, ahol összebújt velük.

– Akácillat terjengett a strandon. Még minden lehettem volna. Még anyámból is lehetett volna minden.

– Minden irányban nyitott a lehetőség, mikor a lélek mérnöke fordít az idő kerekén. Gyógyíthatatlan áttét a szíven.

– A bika felhasította szarvával a jelent. A torrero elköszönt. Én maradtam.

– Apám ki tudja miért akarta, hogy megszülessek, minden esetre, amikor elhagyott minket, telesírtam az Öcsém párnáját is.

– Pontos számításokkal igazoltam, hogy kémiailag megfelelek Önnek. Már csak arra maradt időm, hogy elköszönjek.

– A vízbe mártott testnek először a nadrágja lesz vizes, csak azután veszít a súlyából. Aztán bikaviadalra megy.

– Kínából jöttem, táncosnő leszek. Taxival megyek majd a szállodától a templomig, majd a temetőbe.

– Öt polgárgyerekek, útban hazafelé, letértek az útról és most várják, hogy valaki megsirassa őket.

– Nem vársz haza. Levélszekrény-üres a csönd. A ló meghalt. A hal túl sós lett. Kimegyek eléd az állomásra.

– Nem maradtak az emlékek meg bennünk. Előbb hánytuk ki a jövőt, mint ahogyan befaltuk volna a jelent.

– A Nap belealudt a délutánba. Az angoltanár meglátta magát a némettanárnő szemében. Aztán moziba mentek, vagy mégsem, inkább a parkba, ahol a Nap belealudt a délutánba.

– Már a nászéjszakámat követő hajnalon megkérdeztem magamtól: mit keresek itt. Azóta sem jutottam előbbre. Csak állok itt, hülyén.

– A költő túl öreg volt, a lány túl fiatal. A helyszínen csak évekkel később találták meg a nyomukat.

– Na, jó, majdnem elhittem Neked, hogy mindenre képes vagyok. Na, jó, ha ennyire erőlteted.

– A „Paradicsom” bennünk van. Csak addig érdekes, ameddig kívül vagyunk. És csak addig jó nekünk.

– A nevem Bond. Rázz fel, ne keverj meg. Lefekszem a küszöbödre. Kelts fel, ha már elment a szerelmed.

– Városi indiánok, védjétek magatokat!

Négy óra ötvenhat. Egyetlen perc telt el. A segítők megfogják a vállaim, az aréna felé fordítanak. Megnyitják előttem a sötétvörösre festett lengőajtót. Lépkedek a homokon. Néma csend. Az emberek szája mozog, sokan integetnek felém. A lábnyomaimra gondolok magam mögött. Megfordulok, letérdelek. Már majdnem elestem, de most jó újra, stabil a helyzetem. Várok. Várom, hogy megnyíljon az ajtó, amely mögött már mellső lábaival kapál a fekete halál. Fehér szarvát belevágja az ajtó deszkájába, prüszköl és fúj, fröcsög a nyála. Szétnyílik az ajtó, a Bika nekilendül, vágtat egyenest felém. Délután öt óra van. Pontosan.

Az asztalon megcsörren a telefon, a statisztalány hív biztosan. Elkéstél kicsim, gondolom.

Nyitott szemmel fekszem a hátamon. A fülemben dobol a szívem. Tam-tamm, tam-tamm, tam…