Arról beszélnek, hogy nagy. Nem látni át a túlsó oldalára. A hajók a víz alól jönnek fel, lassan emelkednek ki, s a horizonton, amikor előbukkannak, először a tetejük látható. A színe más, az állaga más, továbbá az a világ növényestől, állatostól, víz alatti domborzatostól másféle. Eltérő. Nem az, amely őket itt – ha kedvük kerekedne hozzá és belépnének a vízbe, s beljebb úsznának, hogy lássák, mit is hagytak maguk után a parton, a bevégzett idejüket – magukba foglalná. Mint apró, villogó kövét a gyűrű. Mint énekének okát a rigó. Mint finom érintést az érintéselkövető, elővigyázatos kéz. Az óvatosan tett kijelentésekben morzsányi magabiztosság sincs. Hiányzik az élmény, a benyomás, fogalmazzák meg külön-külön, s éppen a ki nem mondott mondatok hatására kedvelik egymást. Majd, amikor észreveszik, mitől is vonzódnak egymáshoz, lesz nagy riadalom. Senki sem vágyik önmagára, de még olyanra se, aki részletében önmaga.

– Van-e? – néz madárszemmel a lány.

– Hogyan? Mi? – a fiú pedig értetlenül.

– Hát íze!

– Tessék?!

– Van-e íze?

Nem érti a kérdést. Pontosabban, érti, de nem ismeri a jelentését. Vagy bizonytalanul. Az utóbbi időben több olyan mondattal találkozik, amelyhez, úgy érzi, nincs köze. Idegenek, ha formájukra ismerősek is.

– Nem tudom – válaszolja. Kellemes a hangja, mint aki fiúkórusban énekel.

– Talán, ha ellenőriznéd?

– Én? Magam?

– Hiszen egyedül neked van hozzáférésed.

– De hiszen te olyasmiről kérdezel, amiről csakis a múlt tapasztalata alapján lehet szólnom.

Ezen a lánynak kell elgondolkoznia. Tizenötnek látszik, de valójában tizenhárom. A fiú bölcsessége őt is, aki idősebb, meglepi. Némelykor többet lehet mondani a jövő idő használatával, mint a jelennel, morfondíroz a fiú a maga egyszerű módján, ő, aki egyelőre a múlttal foglalatoskodik, azért, hogy helye legyen a jelenben.

Egymás mellett vannak, de eszükbe sem jut egymáshoz érni. A parton ülnek, bámulják a vizet. Ebben a korban mindenki ilyesmit tesz, vagy nagyjából ilyeneket. A tavat nézve szegeződik egymásra a tekintetük. Fák – fiatal égerek, nyírek füzek és egy-két ismeretlen –, széltől torzult alakú bokrok megnevezetlenül, és a szegélynövényzet, kákával, szittyóval, sárga nőszirommal. Nád azonban semmi. A víztől a növények tenyérnyi területet sem vesznek el. A fiú a csapongó szitakötő szárnyába beleképzeli a lány szemét, a lány, komoly és nagyon határozott, mint aki rendelkezik élettapasztalattal. Fűszálat rág, ízlelgeti, annak sós a nedve, határozottan.

A lány járatos a szavakkal zsonglőrködésben. Továbbá szép a melle. A jobbik csöppet szebb, mint a balra került, hiszen szabálytalanabb. Van súlya. A fiú korrigálja magában magát. Tömege. A tó ugyanúgy tökéletes szépségű. Egy-két ponton szorul kizárólag arra, hogy a tér hiányosságait, mert akadtak benne valaha üres foltok, korrigálják a partra vetett sziklák, és ezeket a pontokat a gyakorlott szem mindig, minden időben észreveszi. A fiú tekintete ilyen szemből való.

A lány régebbről tudja, ha a szavakat igazmondóaknak gondolja az ember, könnyen csalatkozik. Túl volt azon a rövidke életszakaszon, amikor az ember lányát a szavak önmagukért izgatják. És az is körvonalazódik újabban benne, hogy a szavak, bárha csodálatos életet élnek, nem arra valók, hogy iránytűként megjelöljék a gondolatok áramlatát, amelyet követve a vándor eléri, hm, hogyan mondható, a végcélját. A szavak között el nem mondott, többnyire el nem mondható szavak találhatóak, amelyek mibenlétére, alakjára, színére, súlyára egyes-egyedül a szívvel lehet következtetni, s kizárólag e kétféle csoport által közösen elmondott beszéd az, ami felkínálja az értelmet.

– Elmondod majd, milyen az íze? – s ezt inkább kérdezi, mint korábban. De lehet, a jövő idő felé kinyitott mondat miatt érzi ekként a szerző, és ugyancsak így, a szövege olvasója.

A tó időtlen. Kék víz, finom fodrok, a sekélyebb részen buborékok a vízfelszínen, a hínárok termelte oxigén az, fehér habzás. A levegő hűvösebb, mint az emberi test hőmérséklete, ezért könnyű, langyos és nem terheli meg a tüdőt. A táj, amely a tó mögé látható, számos zöldből formálódott egyetlen tömbbé, sok lankával és nagyon sok madárhanggal, ami pedig a tóparton ülő gyerekek mögött van – Alföld, falu, iparos, illetve parasztcsalád, egy nővér itt, egy nővér ott, nyaranként iskolai üdülés, felügyelő nagyszülők, lopott magány –, most, néhány szón túl, nem fontos.

A hős, miként a hőst elmondó beszélő sem rendelkezik azzal a képességgel, hogy az univerzum valamennyi egységének, avagy csak a cselekvési tér központi alakja összes meghatározójának az ismerője lenne. A história mondatai arra utalnak, hogy az élharcos szöveglény és a daliát képviselő mondatok, miként az elbeszélő s egyéb, rejtetten tevékenykedő szövegszervezési eljárások révén merre haladunk az olvasásban, de ezt nem nevezném enciklopédikus tudásnak, a történet ereje máshol keresendő. Tehát a tó a két, a gyermekek felől tekintve felnőtt, a felnőttek oldaláról nézve gyermek, összesítetten: gyermekfelnőtt számára időtelen s a környezettől megszínezett, növényi zöldeskék, alkalmas helyszín a titok elrejtésére, s annyiban a megismerésére is, hogy a talány környezete egyben elvezet a rébusz értéséig.

A tó fölött fehér madarak repülnek. Zagyva az értelmük, gondolja a lány, de az elgondolását nem mondja ki, mivel szemzugából látja, hogy a fiú is éppen ezt gondolja most, a röpképek alapján. Hát csak kölcsönösen bólintanak egymás azonos elképzelésére. Sirályok, a fiú tudja, a lánynak csupán hófehér, sárga-piros lábú madarak, amelyek képesek a vízfelszínen ringatózni. S vannak köztük azonos formájú, de nem fehér, hanem szürke jószágok, azok csőre puhának tűnik, és a fejük kölykösnek. Lehet egy madárnak kölyökfeje?

– Miért kell tudnod?

– Miért? Azt, látod, nem tudom.

– Mi az, amit igen?

– Hát, hogy a nők, mármint a felnőtt nők tudják.

– Hm.

– És ha megkérdeznéd valamelyiket?

– Abban túl sok a kockázat.

– Mármint azért, mert nem mondják meg az igazat? Vagy, mert nem is tudják, és mégis úgy tesznek?

– Jobb attól, akinek nem érdeke a hazudozás.

– Mi az, amit tudnod is kell?

– Hát, hogy mi a bizonyság.

– Megszégyenítenének?

– Talán.

– Szégyellni való, azért?

– Nem tudom. Még nem tudom.

A fiú számára derengeni kezd a tárgya a lány érdeklődésének. Ettől zavarba jön és el is pirul, csak éppen nem látható, hiszen a fehér bőrét gyorsan megkapja a napfény. Amúgy ő még gyerek mindehhez. Még ha bátor is annak a kimondására.

– Majd. Ha nagyobb leszek.

– Jó, akkor mondod meg, milyen. – Aztán lassan hozzáteszi: – Az ízed.

Persze, idővel elfeledkeznek minderről. Hogy egyszer van, amikor rejtjelesen is és szabályosan is kezd beszélni az ember, együttesen beszéli a két nyelvét, ki ebben a szezonban, ki abban, hol itt, hol amott, többnyire egy parton, nyáron, a meleg elől félárnyékba húzódva, tiszta kék időben és a korábbi éveihez képest szokatlanul békés körülmények között, de az biztos, hogy valahogyan, a másik szempontjából sosem alkalmas időpontban. S minderről utóbb mindenféle história kerekedik, amelynek aztán annyi az életideje, amennyi a hősöké.

A lánynak őrült látomása van. A sirályok röpte okozza, úgy hiszi, mivel számára mindenre szükséges magyarázat. Van, amikor az ember akkor pillant bele egy tükörként viselkedő felületbe, mondjuk az ablak üvegébe, amikor az elfordul, mivel éppen kinyitják vagy becsukják, s az elmozduló nyílászáró magával viszi az előző pillanatban megragadott képet. A lány egymás után szabadul meg azoktól a látványoktól, amelyeket éppen csak érzékelt, de az azonosításuk várat magára. Ettől tétovává töpped, szétporlad benne az a tartóállvány, amelyre testét függőlegesen felakasztották, és máris rongybábuként hever a parton, a gömbölyűre csiszolódott kövek között maga is fényes és nedves kavics. A lány a látomásáról tud is, akar is beszélni az elkövetkező ötven évben, de sosem annak, aki hozzákötődne, hanem azoknak, akikről ő csüngene alá, mint szépen megmunkált, ezüst ékszer.

A fiú nem látja se a káprázatban hunyorgó lányt, se a káprázatot, mindössze azt, hogy együtt bámulják a hatalmas csapatban gomolygó, szüntelen mozgásban lévő madártömeget, amelyben minden egyes pehelykönnyű madárnak van egy, a többiekétől különböző fehér útja. Ugyan nem tudja, de megérti, hogy éppen ez a tónézés az, amely ideje alatt nem történik semmi sem a makrokozmoszban, sem pedig a saját test mikrokozmoszában, s amikor, annak ellenére, hogy az igyekezete, és a lány akarata ellenére, bár a legkülönbözőbb időkből és terekből kíván érzékelni jeleket, és reméli, a leány is kívánja ezt, várja a magyarázatokat, az értelmet önmagára, önmagukra és a jelenlevő, mindig magánosnak maradó másikra, mégis olyan intenzitással van, vannak jelen a jelenben, mint eddig még sosem. A múlt és a jövőnélküliség töménnyé sűríti a jelent, mint a méz az, sárgává és édessé is, a belemártott ujjat lágyan körbevevőé és langymeleggé, és a fiú, évek múlásával kizárólag erre a mindenét elöntő érzés-gyűjteményre, a létezése megérzésének a kollekciójára fog emlékezni, amelyet bátor volt észrevenni, s amelyről az érzésben fürdéskor nem tudja, metaforává változtatja, amelyet életben többször is a boldogsága megjelenítésére használ.

– Múlt időben minden hosszabb, mint jelenben elmondva. Mintha mindez nem csak azon a néhány, a különbséget okozó betűn múlna.

A fiú annyi mindenre gondol! Legelőször arra, hogy olyan ember szeretne lenni, aki a vízpart szikláin, amelyek hol a vízből, hol a talajból emelkednek ki, úgy tud száraz lábbal, a talaj porától érintetlenül hagyva haladni, hogy a szeszélyesen kanyargó, de a tópartot hűen követő útvonalán hol a némelykor hegyes, hol a némelykor letört sziklacsúcsokra, hol pedig bizonytalan útját leíró szavak ormaira lép. Ennyiben, ha már segít a beszéd, határozott akar maradni. Majd eszébe jutok én is, aki kettős terhét viseli a sorsnak, amennyiben a szerzőnek vagyok nevezhető, kinek megteremtője a betűről betűre manifesztálódó novellaszöveg, egyben pedig olyan olvashatóvá válok, olyasféle olvasható szöveggé leszek, aki a saját története könyvét akként alakítja, hogy a mindensége még beleférjen a műfaj takarékosan és egyben ésszerűen létrehozott formájába. És hogy ez sokkal inkább jobb, mint a némaság, amely abban a jelenben mutatkozna meg, amelyet nem borzol a szél, nem jár át se a meleg, se a hideg, s nem is sejthető, hogy némelykor van kiterjedése.