A sütkérező kaszáspókot a zuglói ház kert felőli falán fedeztem fel a vadszőlőlevelek között, s a legszembeszökőbb tulajdonságával mutatkozott be mindjárt, ahogy közeledésemre, kusza hálójának a közepén vadul rángatózni kezdett. Az egész testét megmozgató jelenés volt a potrohától a hosszú, csápszerű lábak utolsó ízéig. Olyasféle, amikor a mosógép a végső fázisban centrifugázni kezd. Hogy miért e nyolclábú maradt meg első állat-élményemnek, míg lakásunk a Kálvária-hegyen az erdőben többet kínált volna, ahol anyám tyúkot tartott, ketrecben nyulat, és ismerhettem az eltévedt őzek hangjelzéseit, a róka nyüszítését, mikor csapdába lép, s az első kényszerű hurcolkodásunk után, nagyanyámék kutya őrizte kertjében a gyermeksírást hallató macskák vinnyogását is? A pók az idegenséget jelölte, az ismeretlent, a háziállataink, a vadak, a mindennapok társutasaiként hangjukkal már a pólyától testvéreim lettek. Hogy ne legyen annyira tökéletes az idill, kétéves koromban egy farkaskutya kiharapott az arcomból egy darabot, ami ott leffegett a fülem és az orrom között, ahogy ordítok s anya pánikba esve rohangál le-föl, mígnem aztán fölkap és a karjában tartva rohan velem Ferke doktorhoz, aki visszaforrasztotta. Így magyarázták el később, e szóval illetve a kis műtétet, amikor a tükörben nézegetve magam érdeklődni kezdtem a forradás eredetéről. S azt is megtudtam, ez, a kutya részéről csak amolyan legyintés volt, kis pofon, hogy no-no, nem huzigálhatod a farkamat, kisöreg. Ha tényleg haragudott volna, magyarázták a kutya-szakértők, tudván a méreteket, nevezetesen, hogy az állat és az én fejem nem volt egy magasságban a kutya javára – szétmarcangolta volna a testem. Újvárosban, az emeletes háznak csak a pincéjében volt póktanya, ami után öt-hat évesen kezdtem érdeklődni, s az is inkább a tűzifa felhasogatásához volt köthető. Ily korai bevonódásomat a kétkezi munkába a kor főideológusa sem nézhette volna rossz szemmel, és a lépcsőházban sem kérdezősködött senki, miért hasogat a hatéves gyerek reggelente a gurigaszerű ölfák tuskóiból – amit klecninek hív a világ – ujjnyi szálakat a karácsonyra kapott kisbaltájával. Valószínűbb, nem karácsonyi ajándék volt. Szúró, vágó eszköz ajándékozása tabunak számított a családban. Egyszer megkérdeztem erről a nagyit. Azért, fiacskám, mert akkor szétvágódik az a kapcsolat. Sérül. Anyámnál csak ő volt babonásabb. Még a tükörrel is voltak apróbb sértődések, porcelánokkal. Képzeld, Manyikám, volt képe ezt a két ökörrel szántó parasztot adni nekem a névnapomra, méltatlankodott Pircsó néném anyámnak, valamelyik ifjabb kolléganője porcelánszobrocskáját szorongatva a kezében, amit – látszott rajta – legszívesebben a földhöz vágna. Nem ilyen alkat volt. Kerülte a zajt, volt elég baja három nevelt fiával, akik szétkaszabolták az ónémet állótükröt, célba lőttek rá az utcán talált pisztolyokkal, míg ő dolgozott, s apjuk, Pircsó férje, a Váci fegyház cellájában faragta barackmag szobrocskáit. Nem a paraszttal volt a baj, a célzást magára nézve az ökrök jelentették. A tükröt a következő ünnepkor rendre visszaajándékozta mindenki annak, akitől kapta, pléhpofával. Még hogy én lennék öreg és ráncos?

Átláthatatlan vastag cigarettafüstben vezetett az út nagynéném hivatali birodalmának íróasztalai között, az írógépek s a terem zajától szeparált, a padlószinttől alig észrevehetően megemelt magaslat üvegkalickájában iratai fölé görnyedő direktor színe elé. – Rónai – biccentett nagynéném párszavas bemutató mondata közben, épp csak egy másodpercre pihentetve meg szemét a gyermeken, ahogy álltam előtte, vállamon néném súlyos kezeivel, mindenkinél szerencsétlenebbnek érezve magam. Olyasféle ember benyomását keltette, akik közül csak néhányat ismertem látásból, ha elvitt anyám nagyritkán magával a rendőrségre, akik hosszú bőrkabátban jártak a mi városunkban. Inkább félelmetes volt, mint tiszteletet parancsoló. Abban, hogy átlát rajtam, látja a bűneimet, amit elkövettem, és amit elkövetni fogok – nem kételkedtem. Csupán egy pillanatig tartott, mint valami látomás, mellyel csak a legritkább esetben ajándékoz meg a sors. Pircsó nénémnek kicsit meg kellett löknie, hogy magamhoz térjek. Rosszul vagy? – kérdezte, de csak ingattam a fejem. Hangtalan vonultunk vissza az írógépek megnyugtató zajába, ahol a jelentések, számoszlopok és kimutatások születtek indigóval a papírlapok között, a meggypiros ajkú, feltornyozott hajukban tűt és csatokat rejtő gépíró lányok közé. Asztalaikon stemplik sorakoztak, a derengésen is áthatoló fényű nikkelezett tűzőgépek, gemkapcsok férgecskéi. Ha elkapták tekintetem, mely mélyen a blúzaik dekoltázsába fúródott, elmosolyodtak. Egyszer láttam később még Rónait, újságok hasábjain a fényképét, valami összeesküvésről harsogott a rádió, melynek ő lett volna a feje, és Pircsó néném perről, börtönről is mesélt, de inkább csak suttogtak róla.

Ez alatt a Békás rétjén a bombatölcsérek vizeiben hajkurásztam a vízipókot. Meg nem tudtam fogni sosem, inkább csibort, tarajos gőtét vittem haza a befőttes üvegben, levelibékát, de se anyám, se a nagyi nem tartott rá igényt. Jó lesz időjósnak – erősködtem, faragok kis létrát neki. Jó, jó, ügyes vagy, mondták, csak szépen vidd vissza őket a tóba. A zöld hasú gyík is így járt, hoztam-vittem, de az eleresztés pillanatában – jó lenne még egy kicsit játszani vele – a farka a kezemben maradt. Erős, hosszú farka volt. De megnyugtattak, hogy ez védekező reflex nála veszély esetén, ledobja a farkát, és majd újranöveszti. Ezen sokat gondolkoztam, kételkedőn, míg a letört farok darab önálló életet élve tovább rángatózott a porban. Voltak félkarú emberek, zsebükbe gyűrt kabátujjal, s láttam Pesten, a pályaudvarok környékén kéregető, kis kerekes kocsijukkal egybenőtt bábuszerű lényeket, akik a törpéknél is kisebbek, nyeles bőrlabdákat markolva taszítják előre magukat, és mindkét lábuk tőből hiányzik. Háborús veteránok, mondta nagymama olyan arckifejezéssel, mely szánalommal vegyes idegenkedést sugallt. Vidd oda neki – nyomott a kezembe egy egyforintost, ami jó pénz volt akkor, egy nagygombócos fagyi ára. – Adjunk hálát az Égnek, hogy nagyapádék megúszták. Ez a többes szám apámat takarta még, mindketten megjárták a poklot, nagyi mondta így, ki az elsőt, ki az utóbbit. A gallai üzletében éveken át minden pénteken adott apám egy forintot az arra járó koldusnak. Üst Lajos a Doktor kocsma felé tartott az üzletsoron, s volt egy Betérő nevű italmérés útközben is, míg a Felsőgalla állomás Utasellátó büféjéig elért. Jól nézd meg magadnak, fiam, hívta fel rá a figyelmemet, egy igazi entellektüel. Bolondnak tartották. A poharakat szedegette össze a kocsmában, összeöntögette a maradékot. Egy pohár sör, nagyfröccs, mindig kitelt. Sörre bor, mindenkor! A pincérek eltűrték. Finom, választékos modorú férfi volt, valaha jobb időket megélt szakadt ruhákban. A háborút orosz, német tolmácsként élte túl – Légnyomást kapott, azért olyan zavaros a beszéde – védte meg apám, mert több mindenért is tisztelte. Üst Lajos az újévben egyszer azzal hozakodott elő: – Ha januárban előre odaadná nekem, Haas úr, amivel hetente szíveskedik támogatni, azt az ötvenkét forintot, akkor csak egyszer zavarnám egy évben. Jót nevetett apám. – Jöjjön csak Üst úr továbbra is péntekenként. Szeretett társalogni vele, végre valakivel németül beszélhet, s megjavítgatta közben a gönceit. Sok olyan szót használt apám, amit csak tőle hallottam. Ez a gönc is ilyen volt. Magyarul beszéltünk otthon, de tőle gyakorta hallottam idegen szót. Testvéreivel, egy-két barátjával is néha németül társalgott. – Diskurálunk kicsit! – kacsintott rám. Stelázsi, hokedli, spájz, sparhelt, hózentráger, dűzni, gurtni, vinkli, ródli, röpködtek, s mind a szótáram részévé vált.

A gyík olyan, mint a dinoszaurusz kicsiben Legóból. De akkor nem volt szó róluk, csak sárkányokról. Kellett, hogy az ősember lássa. Oly élénken él a mesékben. A mamuttól is félhettek, de gödröket ástak, tőrbe csalták, lenyilazták, megették. A vadászösztön engem sem kímélt. Erre is kaptam egy tanítást, amikor csúzlira váltottam az íjat. Az ágas kiválasztásában nagyapa segített, somfából kéne, s mutatta az erdőben, mely bokorról vágjam le az ágat. Volt a városnak több olyan tere, amit senkiföldjének hívtunk. Az állomás fölötti kis pusztaság – ahová a strand épül majd később, amikor homok-, kő- és kavicskupacok között csak egy kis cukrászda lapult az akácok alatt, odébb kis bolt, amit konzumnak hívtunk, és néhány betonlap a piacozóknak – volt ilyen. Ide jártunk vadászni. Soha nem sikerült eltalálnom a csúzlimmal a kiszemelt madarat, de egyszer felcsillant a remény, több galamb is lőtávolba került. Lődöztem sűrűn feléjük a köveket, de nagy zajt csapva elrepültek. Egy maradt csak ott a legalsó ágon, egy ágrólszakadt, na, most, csillant a szemem, oly közel volt a madár, mint az előszoba hátsó falán az ajtó fölött lógó Balatoni-emlék ovális plakettje a tavon hasító vitorlással, annak a közepe volt a célpont, amire a bejárati ajtón át a lépcsőház csarnokába hátrálva – a nyilakat lőttem. Annyira görcsösen akartam, olyan erős volt a vágy, hogy az átélés pillanatában remegni kezdett mindenem, mint a kaszáspók teste, röpültek a kavicsok, egy már súrolta a szárnyát, de a madár megadó türelemmel ült tovább az ágon, szinte szuggerált, mi van, lőj csak, itt vagyok, ne remegjen a kezed! Egy lövés sem talált, ekkor szégyenemben hazaódalogtam, s csak nyáron a Ligetben vadásztam, légpuskával a céllövölde pléhfiguráira lődözve az ólmot. Miért nem mesél nagyapám soha a háborúról, hiába faggatom nap mint nap, és apám is csak azt a történetet, s azt is mindig már kapatosan, amikor Horthy Miklós neve napját kellett megünnepelniük az ütközet előtti éjszakán.

A kaszáspók azért is emlékezetes, mert az egyik lába, ahogy kapkodtam utána, az ujjam alatt maradt, a falon. Menekülés közben biztosabbnak látta lemondani róla. Figyeltem, míg el nem tűnt, ugyanolyan vehemenciával rohant a falon hét lábbal, mint nyolccal, de ez sem nyugtatott meg, s meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg újranövesztheti. Amikor hivatalossá vált a bogárgyilkolás, hetekig halogattam a gyűjtemény leadását. A vadászatot, lepkehálóval befogni őket, élveztem, s nagyapa a budai hegyekben szerzett tapasztalatait hasznosítva tárta fel lelőhelyeiket a Vértesszőlős közeli tölgyesben. Csak úgy zúgtak a kiterjesztett szárnyú tenyérnyi szarvasbogarak, kapkodni kellett a fejünket. Szarvasbogár, hőscincér, orrszarvúbogár, tücsök került a papírdobozba, leveleket, füvet, virágot hoztam nekik eledelül. Anyám attól kapott frászt, ha elindultak a szobában, az új bútorát féltette, a fotelek arany-zöld huzatát, néha úgy zúgtak a lakásban, mint az erdőben, nekiütődve a tükörnek, a vitrin üvegének, a szekrény tetejére mentett ólomkristály vázának, amit télen rúgtam le a Pircsó nénémtől karácsonyra kapott a Glóbuszt mintázó strandlabdával, a kontinensek, szigetek, óceánok rajzaival és cirill betűs neveivel az oldalán. Mint az ürgét, pockot, úgy csalogattuk ki a tücsköt a mezőn, vizet csurgatva a lyuk szájába. Megölni nem szerettem volna, legkevésbé gombostűre tűzni, a kitinszárnyak között középen átszúrva a tűt, miután a spirituszba fullasztom őket. Így a leghumánusabb, magyarázta a biológia-szertár kitömött állatai közt az élettan tanára, hogy aztán celofánnal borított papírdobozokban, kis cédulákon a nevükkel porosodjanak a szertár asztalán, míg a takarítónő a nyári szünetben ki nem hajigálja őket.

A cukrászda udvarán – amelyet drótháló kerített – pirosra mázolt vasasztalok álltak székekkel a léptek súlyától recsegő-ropogó kohósalakon. Messziről hallotta már az érkezők lépteit a főkötős, matt-fekete ruháján kikeményített patyolatköténykét viselő felszolgálónő, aki legtöbbször az ajtófélfának dőlve bámulta az eget. Kockás abroszt terített az asztalra, s a piros-fehér négyzetrács közepére nagydarab, kerek üveghamutartó került. Amikor megkérdezte tőle apám kedveskedve, ismerhették egymást korábbról, kire gondol, amikor a füstkarikákat eregeti, csak legyintett egyet, kiment Amerikába, válaszolta szomorkás mosollyal összeszorítva a száját. Ezután rendelhettük meg a vasárnapi ebéd utáni krémest. Ez olyankorra esett, ha nagyanyámat valami baleset érte.

A cukrászda háta mögött, mint valami őrbódé, deszkából ácsolt budi állt. A vendégek ritkán, az állomás felől a piacra siető árusok használták. Szégyelltem magam mindig, azon röhögni a többiekkel, ahogy a ráncos nagyszoknyáik alatt millió alsószoknyát viselő parasztasszonyok, mint a farmotoros Ikarusz, betuszkolják magukat a szűk térbe. Egy-két, bicskával fúrt apró lyuk volt az oldalán. Minket, apróbbakat nem vonzott ez a látványosság. Inkább a nagyfiúk közül azokat, akik verekedősek voltak, mindig kócosak, és akikről azt beszélték, előbb-utóbb javítóintézetben végzik. Ezt a statisztikát akkor magam készítettem, bár bekukucskáltam egyszer én is a lyukon. Az is megragadt emlékeimben, s ez is a statisztika része, hogy ezek a fiúk közül egy sem került haza többé. A javítóintézetet olyannak képzeltem, mint a hittanórán elmesélt Poklot. A templom bal traktusának legelső padjaiban ültünk mi, fiúk, néhány méterre a Pokol lángjait szító ördögök és a lángok között a forró vizes kondérokba zuhanó bűnösök látványától. A szentély jobb felén a lányok ültek, ahol a Mennyei Jeruzsálem fénylett, trombitáló angyalok, szentek kórusával. Sok gyereket fenyegettek a Javítóintézetbe kerülsz, mint a Gulácsi Jancsi, ha nem javulsz meg szöveggel, és sok mindent meg is tettünk érte. Az állomás és a cukrászda közötti nyolc-tíz méteres szintkülönbséget meredek kaptató kötötte össze. A tetejére érve itt fújják ki magukat a kofák. Térdig érő mély gödröt ástunk a homokos földbe, keresztben ágakkal hidaltuk át, erre több réteg újságpapír került, s rászórtuk vékonyan a földet, olyanra simogatva, mint a kitaposott ösvény. Szuszognak már a vén banyák – suttogta Jancsi. Aztán hallottuk az ágak reccsenését, az iszonytató káromkodást. Leszaladtunk a dombról, s tettetve, mintha magunk is vonattal érkezők volnánk, karunkat nyújtva segítettünk kikászálódni a ziháló öregasszonynak, míg a többiek az elgurult almát, szilvát szedegették. Hálálkodva mentek tovább. Jut is, marad is, kiáltotta Jancsi, s mindenkinek szilvát nyomott a kezébe. A városban csak a Ferke doktornak volt autója, s a rendőröknek, inkább a megyei tanács épülete körül fordult meg néhány kocsi. Jönnek a nagykutyák, mondta Jancsi, és a szürkületben a közeli elhagyott felvonulási épület felé vezetett minket. Darazsak tanyája, felveri a gaz, de igazi kincsek, forrasztóón, ólomcső, hegesztőpálcaszár, törött szerszám darabok még rejtőztek a pókhálók alatt. Negyedórát, félórát is várnunk kellett, míg feltűnt egy fénycsóva. – Ezt aztán senkinek! – tette a szájára a mutatóujját és a szerszámfiókból előhúzott egy tenyérnyi falapot, a közepéből kiálló jókora szeggel. Mikor a Szár felé mutató táblánál, ahol tavaly a szovjet tankok kanyarodtak el Pest irányába – feltűntek a fények, kiszaladt és a keréknyomra tette a deszkát. Néhány perc múlva hatalmas durranás rázta meg a levegőt. Egy hét is eltelt már, amikor, kopogtatás nélkül, Hollós igazgató úr két civil ruhás nyomozót kísért az osztálytermünkbe.

Pókot nem bántunk – mondta a szentenciát nagyanyám – szerencsét hoz!

A szentenciát a szentek szavainak képzeltem, s olyannak, mint a szentbeszéd a szószékről vasárnap, ahogy József atya korholja a templomban ájtatoskodó, a Deo gratias! után, már a templomkapuban megnyálazott ujjukkal a pruszlik gombját simogató asszonyokat, akik átellenben a kocsmából kijövő kéményseprőt lesik. Kéményseprőt láttam, szerencsét kívántam. Az iskolában is tanultunk a babonáról, elítélőleg beszéltek róla, de ott a Bibliát és a papokat is belekeverték. Arról, ami a családunkban is megesett, apai nagyszüleim idejekorán bekövetkezett halála a varázsfőzeteket kotyvasztó javasasszony gyomorpanaszra javallt cseppjei jóvoltából, Krúdy is ír az Álmoskönyvében. Évek múlva akarták perre vinni, s volt ügyvéd, aki biztatta apámat, jó eséllyel megnyerhetőnek ítélve az ügyet, de az exhumálás, a szemrevételezés várható megrázkódtatásai megosztották a családot. A másik énje Krúdynak, az ábrándos, nyughatatlan szívű, nem ítélkező, nem tör pálcát a babona fölött. Sorolja szebbnél-szebb történeteit, a régi Magyarországon megesett csodákat.

Anyám orvosnak készült. Dacosan vonul ki a konyhából, magunkra hagyva minket nagyanyámmal, amikor a szilveszteri ólomöntéshez készülődve sorjában szedtem elő a rítus kellékeit. Nem kéne, anyuka, a gyerek fejét ilyen zavaros hókuszpókuszokkal teletömni! – vágta oda, mielőtt ránk csapta volna az ajtót. Semmi közösséget nem vállalt ezzel a karácsony áhítatát megszakító pogánysággal. Nálunk a karácsony egész vízkeresztig tartott – manapság húsvétig –, mégsem parancsolt el tőle. Látta, már az esős évszakot megelőzően, csapatosan járva a fiúkkal, mily lázasan kutatom a város elhagyott épületeiben, a pincemélyeken az ólmot. Nagyanyám ártatlan jóslatokat, intelmeket mondott, miután kikaptam a pontban éjfélkor, Szilveszter éjjelén a hideg vízbe löttyintett olvadék megdermedt szörnyecskéit. Kezébe kapva, forgatva óvott a veszedelmektől, a villámcsapástól. – Ne sétálgass, kisfiam, a réten viharban, kaszával, kapával, akárcsak bottal is a válladon, és a fa alá se álljatok, ha zuhog is, mert odacsap a villám. Válaszd meg jól a barátod! Kerüld az irigy embert! Sorolta a gyerekkorában Csákváron hallott rémmeséket, a kukoricadarálóban ledarált ujjú kislányról. Sokáig, még iskolás koromban is tartott ez az áhítatos játék nagyanyámmal, s azóta figyelem különös kíváncsisággal a lányok ujjait. Másodikos, harmadikos lehettem, amikor egyedül indított útnak az iskolába anyám, először. Pár percre rá fordultam vissza, gyanúsan könnyűnek ítélve a táska súlyát a hátamon. Megszeppentem aggodalmas tekintetén, ahogy hallgatta az otthon maradt, alaposan átforgatott könyveim sorát. – Első nap nem lesz rá szükséged – mondta, de azt a kettőt, amitől nem tágítottam, végül kihozta. Fütyörészve indultam el, mikor szinte ugyanazon a helyen, ahol az imént is gondolkodóba estem – ahonnan a H és a J épület között a rendőrség tetején álló ötágú csillagot látni, és az új járda aszfaltján három buborékforma kitüremkedés növekedését szemléltük nap mint nap –, eszembe ötlött, hogy ceruza s papír sincs nálam. Újra visszaszaladtam, s hogy meggyorsítsam az események menetét, a villámhárító huzalába kapaszkodtam, s a ház lábazatszelemenének széléről nyújtózkodva zörgettem be az ablakon. Anyám falfehér volt a rémülettől, míg levegő után kapkodva sorolom a hiányzó dolgokat, máris fordult és nyomta a kezembe a papírt, ceruzát ingerülten: – Kisfiam, jegyezd meg jól, ha elindultál az úton, ne fordulj vissza többé! Ígérd meg! Megígértem, s már futottam is, bár a radír is eszembe jutott utóbb. Jó negyven év múltán mesélte e történetet anyám, magát igazolandó. – Biztos nem emlékszel, de az volt az az év, amit végigbetegeskedtél.

A fekete macskára vonatkozó intelmeket már nem tudom, melyikük ültette belém. A legritkább esetben gondoltam rá eleinte, nem lévén macska a környéken. Kutya sem volt. Egyáltalán nem volt semmi. Verebek is csak évek múltán lettek, galambok, ahogy terebélyesedni kezdtek a fák. Egyre emlékszem, egy disznóra. A farkát kellett fognom, négy férfi fogta a lábát, erősen sivalkodott, oldalára rántották, rátérdelt a böllér és nyakon szúrta, de előtte még az első kísérletnél kiugrott a kézből és elszaladt, a vasútnál érték utol, a síneken, vigyázni kellett, el ne gázolja a vonat. A kispriccelő vért egy nagy vájdlingba fogta föl egy asszony, siettek vele a konyhába, sütötték gyorsan a hagymás vért. Nem ettem belőle. Földszinten laktunk, az ablakon adták ki-be az apróbb dolgokat, a nagyobbakat a lépcsőházon át vitték. Ez a költözés utáni télen történt. Többé soha. Anyám mosta a fürdőszobában a belet, nagyi főzte a konyhában, kavargatta órákig a lobogó sósvízben. Büdös volt. Aztán kitisztult. A férfiak vágták, darálták, fűszerezték a húst, ujjukat bele-bele dugva a masszába, kóstolgatták, töltötték a hurkát, a kolbászt a hurkatöltőből a belekbe. S vitték Bánhidára füstölni, a már készen álló füstölőbe, ami olyan volt, mint a szauna. Összedörzsölték kezüket, amikor felszállt a jó illatú fehér füst. A pörzsölőt, amire a leölés után volt szükség, nagyapám készítette, egy henger alakú vasdob, végén kónuszosan csökkenő szájjal, oldalán kis ajtóval. Lábai voltak, mint a disznónak, és a tetején egy fogantyú. A legfontosabb szerve az oldalán egy tekerőkarral ellátott áttétes kerék, melynek a pörzsölő belsejébe nyúló tengelye a tűztér mögötti, hatosztatú széllapátot forgatta. A hasában tüzet raktunk rőzséből, bükkfából, s ha megtekerte az ember a kart, mint egy lángszóró perzselte le az állat testéről a szőrt. Azután kezdték forró vízzel locsolni és fakéssel vakargatni a bőrét. Világháborús híradófilmeken láttam tíz-húsz méteres lángot okádó lángszórókkal előrenyomuló katonákat.

A házak közein, lépcsőházakban, pincében rablópandúroztunk, az iskolából ellopott krétával az aszfaltra rajzolt pályán lábteniszeztünk. Nem járt autó. Nagyobb vonulás akkor volt, mikor tankok csörömpöltek Pest felé, s mikor a cipőjével az ENSZ-ben a pulpitust csapkodó Nyikita Szergejevics söpört át a városon. Konvojban siklottak a fekete Csajkák. Hiába lengettük a piros papírzászlóinkat és sikongott az összes óvodás. Ahogy eltűnt a kocsisor, megfordult a fejemben: ha egy fekete macska fut át előttük, vajon megállt volna-e a menet? Én megálltam. Balatonbogláron, az állomás előtt. Egy pillanatra. Aztán meggyorsítottam a léptem, a végén már futottam, az út mentén várakozó macskát akartam volna megelőzni. Pár méter volt hátra, amikor átslisszolt előttem. Kövér, fekete dög. Elértem a vonatot, de jegy híján a kalauz leszállított, de amikor sípjába fújt a forgalmista, és a kerek tárcsáját a mozdonyvezető felé le-föl mozgatva szabad jelzést adott, visszaléptem, mindig a másik kupéba, Budapestig. Rendőrségi ügy lett, mint a viráglopásból, s akkor már a bliccelésért priuszom is, hiába magyaráztam, csak egy szálat téptem le, egy pirosat. Ami a legközönségesebb virágnak számított, azokkal volt tele az ország. Igen ám, de azt egy száz négyzetméteres sárga tulipántenger közepéből halásztam ki, virágokon átgázolva. Szakadt az eső, egy lélek nem volt az utcán, látni se lehetett, mégis kifigyelt az ablakából egy önkéntes rendőr. Velük is tele volt az ország, mint a piros virággal. Ha ezt a szót hallom, önkéntes, megborzongok. Telefonálhatott is, mert bár sietősre vettem a léptem, loholt utánam, s a lánykollégium sarkán ért be, ahol már várt a rendőrjárőr. – Nem szégyelli magát, tanár úr? – kérdezte a hadnagy, a személyi igazolványomat fürkészve. – Lánynak viszem – feleltem. – Kicsit drága virágot választott, nyomta kezembe a 200 Ft-ról szóló csekket. Ez akkori bérem egyhatoda volt – mai átlagfizetésnél cca. harminc-negyvenezer forint – kinek volt akkor ennyi pénz a zsebében, a lánytól kértem kölcsön, akinek a virágot vittem.

Ha belezúgtam valakibe, s komolyra fordult – kerülgetem a forró kását –, kézen fogtam a lányt, kivittem a Keletibe, és hazavonatoztunk. Húsz éves voltam, s ameddig az utolsót megtaláltam, hat év telt el. – Szívecském – fordult nagyanyám Erzsó felé, s belékarolt. – Gyere! –Túlestünk már az ismerkedés ceremóniáin, túl az ebéden, s félrevonulva, a szobájában – nagyapám már nem élt – magához vonta, s bizalmasan, a családba fogadás minden apró gesztusának kinyilvánítása közben – mindezt tőle tudom – megkérdezte: Kislányom, nem lenne sikkesebb egy kis körömcipő a lábadon? Magas szárú, negyvenkettes katonai bakancsban járt, amit, feltehetőleg, leendő apósom – az alkóv magas polcain porosodó amerikai és vöröskeresztes csomagokból kiválogatott – lábbeli-gyűjteményéből guberált.

Anyámnak is tetszett a lány, ő hűvösebb alkat, s itt fiatalabb még, s már tudom, a legtöbb ember csak az évei számának nőttével egyre elfogadóbb. Apám nem kommentálta a bemutatkozásokat. Hat éven át hallgatott. Egyedül akkor szólt, amikor egy szakítás után az együttérzéséről akart biztosítani, sután, nem emlékszem pontosan a szavaira, de valami biztatásféle lehetett, talán valami bölcsesség vagy közhely, lehet, hogy tréfával akarta elütni a bánatom. Durván letromfoltam, hogy Berger Éva nevét ne ejtse ki többé a jelenlétemben a száján. Emelt hangon mindezt. A száján, már sértés számba ment, ha elhangzott. Elgondolkodtató, hogy mennyire nem emlékszem arra az emberre, aki akkortájt voltam. Ha lehet mondani, egyfajta ellenszenvvel viseltetek iránta. Már-már gyűlölöm. Meg kéne szeretni, mondta a „pszichológusom”, a hatvan felé járó bencés szerzetes. Milyen tiltásokat, törlő műveleteket hajtott végre a rendszer. Kuka, mondják a gyerekek. S aztán évtizedek múlva őrülten keresgélni kezdesz. Fiókok mélyén túrva, széttépett, ki nem dobott levelek, fényképek roncsait illesztgeted, ragasztod, telefon után kapkodsz, bújva a régi regisztereket, s a még élő tanúk mozaikos emlékeiből, digitális zajszűrőkön áteresztett mágnesszalagok sistergő hangfelvételeiből próbálod kihallgatni a múltad.