„Két dolog tölti el elmémet mindig új s egyre fokozódó csodálattal és hódolattal, minél gyakrabban és hosszabban gondolkodom el róluk: a csillagos ég fölöttem és a morális törvény bennem.” – ezzel a mondattal(1) vezette fel Immanuel Kant A gyakorlati ész kritikája című művéhez írt zárszavát. A „csillagos ég”, pontosabban a horizont, illetve „minden, ami alatta, fölötte, előtte, mögötte és rajta van, vagy úgy látszik, mintha alatta, fölötte, előtte, mögötte és rajta lenne”, alapvetően befolyásolta a P’Art Művésztelep 2017-es tomajmonostorai kivonulásának produktumait. Így célszerűnek tűnik innen kezdenünk azok művészettörténeti felvezetését.
A kivonulás, mint olyan, sajátos jelentőséggel bír a művészet történetében. Jelen kiállítás kapcsán ráadásul kétféle aspektusát is ki kell emelnünk. Egyrészt, idézzük fel, hogy a szó német megfelelője, a secession egy stílustörténeti terminusként él a kulturális köztudatban, és az előző századforduló egyes művészeinek azon törekvését igyekszik lefedni, mely szerint ezek az alkotók szerettek volna kivonulni a klasszikus művészeti intézményrendszer akkorra már kissé nehézkessé váló keretei közül. A századforduló-környéki gyakorlatra pedig a kivonulás másik, konkrétabb, közvetlenebb gesztusa is jellemző: a posztimpresszionista, primitív művészek közül többen igyekeztek a nagyvárosi létformából kiszakadva, távoli vidéken, adott esetben egy másik földrészen (ld. a Haitire utazó Gauguin) meglelni a művészi inspirációs forrást.
Úgy gondolom, a P’Art Művésztelep tomajmonostorai akciója és annak eredménye a művészi kivonulás e kettősségét hordozza magában. A posztmodern művészet intézményesült kereteinek folyamatos tágítása az egyes művek mellett elsősorban a tóban elhelyezett installáció, valamint a szürkemarhákat ábrázoló, 2 x 1 méteres vaslemezből kivágott, egyéni faktúrák képében öltött testet. Ezen a ponton idézzük fel a Joseph Beuys által kidolgozott „kibővített művészetfogalom” elméletét,(2) amely arra szólítja fel az embert, mindenkit külön-külön, hogy szabadítsa ki a művészetet, a művészi képességeket a szokványos művészeti élet zárt világából, az egész élet alapjává téve azt. A Beuys által említett határok és konvenciók mindenképp feloldódni látszanak az itt kiállított képek esetében.
A kivonulás ugyanakkor a helyszín, az érintetlen környezet szolgáltatta inspiráció miatt is fontosnak bizonyult. Szögezzük le rögtön: az inspiráció természetesen csak az egyik lényeges mozzanata a művészi alkotás folyamatának. Azt szükségképpen az imagináció leképeződése kell kövesse, amely meghatározza az adott alkotó stílusát, formanyelvét, illetve bizonyos szinten jel- és eszközkészletét. E tekintetben kisebb a mozgástér. Az inspirációból fakadó tematikus és emocionális hangsúlyokat viszont az alkotást befolyásoló közeg is elmozdíthatja. Lássunk néhány példát minderre.
A tomajmonostorai miliő talán Botár László, Fábián Zoltán és Mikó F. László művein ütközik ki a legdirektebben, leghangsúlyosabban. Utóbbi kvázi szürkemarha-ikonja a teljes anyag legerőteljesebb konceptuális gesztusát vetíti fel, közvetett szálon visszautalva egyszersmind a 70’-es, ’80-as évek sajátos magyarországi pop art-jára, így a Pinczehelyi Sándor-féle P.F.Z. kompozíciók(3) paprikájának kiemelésére. Botár László jellemző absztrakt expresszionista stílusában sajátos tájvariációkat alkotott, melyekre motivikus szinten is hatást gyakorolt a környezet; az összkép tekintetében érzékeny, ámde koherens egységet alkotva a formanyelv szuggesztivitásával. Fábián Zoltán pedig egy újszerű hordozót képező, a kútház mellvédjeként szolgáló formába transzponálta konkrét-geometrikus faktúráját, amely a harmadik dimenzióba történő tényleges kilépéssel újszerű megvilágításba helyezte átfogó alkotói felfogását.
Egy további, összefüggő csoportot képeznek Fazakas Csaba, Lehel Endre, illetve Uzsák Sándor képei, a lírai archaizmus jegyében. A hol visszafogottabb, hol erőteljesebb földszínek, a lágyabb vonalvezetés, másutt a rétegződés leképezése egytől-egyig olyan általános jelenséget reprodukálnak, amelynek érzékeltetése elképzelhetetlen lenne a természet nyújtotta inspiráció nélkül. Ennek az iránynak az expresszívebb vonulatát képviseli Volker Schwarz, a több tekintetben Anselm Kiefer művészetével rokonítható formanyelvével.
Ráduly Mária Piroska és Ghyczy György művei pedig szinte egybesűrítik és desztillálják mindazt, ami az összes további kép, valamint a kiállított anyag egészének egyik legfőbb mondanivalója. Eszerint a művészi leképezés során az alkotói én – Petrarca(4) és Heidegger(5) nyomán – nem egy külső látványként reprodukálja a természetet, hanem belső viszonyrendszerbe kerül vele, és az erről az állapotról alkotott vízióját tárja elénk, amely ilyen formában, ezzel az intenzitással minden bizonnyal nem valósulhatott volna meg a környezet nyújtotta közvetlen inspiráció nélkül.
Végezetül emeljünk ki még egy hangsúlyos tényezőt. A Tomajmonostorán folytatott alkotói munka eredménye láttán, bár bizonyos szempontból kézenfekvő lenne, az emberben mégsem, egy pillanatra sem merül fel bizonyos narodnik-zapadnik (vö. Gogol, Bakunyin, Turgenyev, Goncharov), vagy népi-urbánus jelzők mentén történő distinkciók megtétele. Ami, véleményem szerint, e kiállítás talán legfőbb erénye. Máshonnan közelítve: Ferdinand Tönnies szerint hagyományos, valamint a modernitáshoz köthető társadalmi formációkat, kulturális megnyilvánulásokat különíthetünk el – azaz, inkább: kell elkülönítenünk – egymástól.
Nos, e kiállítás meglehetősen szignifikáns cáfolatot ad erre a felvetésre, bizonyítva, hogy a két, korántsem szükségszerűen elkülönítendő pólus harmonizálásával komoly kérdéseket szolgáltató, koherens művészi összkép hívható életre.
1 Kant, Immanuel: A gyakorlati ész kritikája. 2. jav. kiadás. Ford. Papp Zoltán. Budapest, 2004. 189.
2 Ehhez ld. Bunge, Matthias: Joseph Beuys. Plasztikai gondolkodás. Hírverés egy antropológiai művészetfogalomnak. 1. rész. In: Balkon, 7. 2000, 10. 4–9; 2. rész. In: Balkon, 7. 2000, 11–12. 4–6. Különös tekintettel: 43. j. > Online.
3 Szőke Annamária: Piros fehér zöld. In: Sub Minervae Nationis Praesidio. Tanulmányok a nemzeti kultúra kérdésköréből Németh Lajos 60. születésnapjára. Budapest, 1989. 333–340.
4 Francesco Petrarca: Út a Mount Ventoux-ra. Levél Dionigi di Borgo San Sepolchróhoz. Malaucéne, 1336. április 26. > Online. Vö. Ritter, Joachim: A táj. Az esztétikum funkciója a modern társadalomban. In: Uő: Szubjektivitás. Válogatott tanulmányok. Ford. Papp Zoltán. Budapest, 2007. 116–120.
5 Heidegger, Martin: A műalkotás eredete. Budapest, 1988; Uő: Lét és idő. 2. jav. kiadás. Budapest, 2007.