Lipcsey György-dalok
(részlet)
1/1 Kaszanyél és kereszt
1970–1994
Kezdetben volt a
mesebeli bicska,
pengéje, mint az
Isten szeme, nyitva:
vak embert formált,
köztünk fel-le járjon,
s angyalt is vésett,
égből alászálljon
itatni azt, ki
szomjúhozik szegény,
lehessen társa
a szivárvány s a fény.
Gyöngyök és könnyek,
bimbózó szerelem
nyílott az ágon,
ágacska-tengeren,
s ünnepszó, fohász
szenvedelmes-árván
szunnyadt a kőben,
s rejtegette márvány
patakzó hitem
és omlásom jaját:
harangot vájva
hallhassam szavát.
Gyökéríz, kéreg,
veríték és harmat
forgatta vésőm:
sziklakőből sarjadt
vesszeje gyásznak,
gyötrelem indája,
s belőlük támadt
szárnyalásom árja:
parázzsá lett az
istenvirága-szép
asszonyi áldás:
ima és ölelés.
Lóistráng-ínnal
gyürkőztem a fával,
akácfatörzzsel,
diórönk-atyával,
s amiként Isten,
a teremtés s a kör,
fájdalmas voltam,
körbegondolt s tömör:
özönlés, bánat,
verdesés, fény, halál
teremtett meg és
tábláján írva áll:
anyaméh-szülte
kaszanyél és kereszt
ölel át, szorít,
megkötöz, nem ereszt.
1/2 Kővadon tüskéje
1995–2005
Örök változásban
születek egyre,
végtelen alakban
maradván egybe’,
az álmomból ömlő
mennyei dózist
magába issza a
metamorfózis:
rejtelmet cipelve
jeleket írok,
húsevő virágként
csukódom, nyílok.
Férfikar-husángok
átfonnak, védnek,
rügyeket eresztvén
fordulnak fénynek:
gyökérző ablakrács
növeszti szárnyát,
ég vinné, föld húzza
ezeregy ágát.
Göcsörtös, kígyózó,
meztelen suháng
szívemet strázsálja
őrangyal gyanánt:
tömör, zárt és kemény,
akár a sírkő,
s áttört, lágy és nyitott,
épp, mint a bölcső.
Halott és eleven:
kő meg fa beszél,
és vélük peng, suhog
márvány és kötél,
vaskarom-lombsátor
suhog: Itt vagyok!
Kővadon tüskéje
feketén ragyog,
világtengely-póznák
mennyekbe nyílnak,
celőkék, dorongok
Istenért nyúlnak,
s röpülni kész, szúrós
szálfa és fustély
mutatja: az álnok,
tövises itt-lét
enigma csak, mely
piheként elszáll.
Lélek és lélek közt
lúdbőrző harc áll!
Ág-bogak öklelik
bennem a halált,
az ősi formarend
keresztbe, haránt
építget szívemben
teremtés-tervet –
gúlahad, hasábok
életre kelnek:
sárkányölő Szent György
mészkőben, vasban,
utolsó vacsora
sasmadarakban,
bikaszarvú totem,
vajákos, táltos
gránit- s vaserdőben
fel-alá járdos.
Infernóba húznak
göbös ág-kapuk,
vagy rajtuk a lelkem
mennyvilágba jut,
esetleg a mélybe
húz le talánya,
oda, hol a csöndnek
nyílik a zárja!?
Ki tudhatná? Trónok
fényesség alatt
kifosztva, prédaként,
szótlan állanak!
S amodább vashegyű
kúpok merednek –
nyújtózva hófehér,
márvány egeknek!