Láttam, ahogy Rezniková néni a kapuhoz ér. Mindkét kezében súlyos bevásárlószatyor. Kiléptem, és már messziről hangos „Kezit csókolom, Katarina néni”-t eresztettem el az irányába, elsősorban üdvözlésképp, másodsorban, hogy jelenlétemre felhívjam a figyelmét, és a lépteim tempójával egyetemben jelezzem neki, tessék várni, máris nyitom önnek az ajtót.

Katarina néni zavartan felém fordult, és mivel már közelebb értem, megismételtem a köszönést, és a kulcsomért nyúltam. A néni végre felismert, és láthatólag megnyugodott. Amíg a kulccsal vacakoltam a sötétben, megkérdezte, hogy van a család otthon, Tomáš?, mire én válaszoltam, hogy nagyon jól, de Tomáš a bátyám neve volt, én Martin vagyok. Katarina néni közbeszólt, hogy mondjam már hangosabban, mert ő bizony megsüketült vénségére. Megismételtem, ahogy végre kinyílt az ajtó, és a néni becsoszogott előttem.

Elkértem a szatyrait, mert mégsem helyénvaló, ha neki kell felcipelnie a másodikra. A belső udvar egyetlen fája tövében egy mozdulatlan árnyék feküdt. Kováč kellett, hogy legyen, a vén csöves, akit valaki valamiért minden este beenged.

Felfele menet Rezniková néni mesélt valamit a megboldogult Reznik papáról, hogy őszinte legyek, nem nagyon figyeltem rá, már úgyis hallottam az összes történetet. Testsúlyomat az egyik lábamról a másikra helyezve vártam a nehéz szatyrokkal, amíg az öreglány megtalálta a kulcsát, és kinyitotta az ajtót. A lakása öregnéni szagú volt. Lepakoltam a csomagokat és szerettem volna menni, de Rezniková néni ragaszkodott hozzá, hogy egyek egy sütit mielőtt megyek. Úgy gondoltam, egyszerűbb túlesni rajta, mint nekiállni vitatkozni róla, úgyhogy rábólintottam. Amíg a sütit ettem, a néni megkérdezte, hogy „Tomáš, nem-e tud jövő hét után megint menni a sógornak segíteni a disznóölésben vidéken”. Azt mondtam, szívesen, és tényleg így is gondoltam, mert szeretem a disznóöléseket, meg a kolbászt is, amit kapni szoktam a segítségért.

A süti után elköszöntem Rezniková nénitől, és a saját lakásom felé vettem az irányt. A lépcsőfordulóban összeütköztem Adam Martinekkel. Elnézést kértem tőle, pedig valójában ő futott nekem. Martinek nem válaszolt, csak zavart tekintettel bámult rám egy pillanatig, majd továbbment. Lehet, rossz napja volt, gondoltam és folytattam utamat hazafelé.

Otthon levettem a cipőmet, és a fürdőbe mentem, hogy lemossam a kezemről az öregnéni szagot, mert tudtam, ha nem teszem, zavarni fog egész este. Ahogy megnyitottam a vízcsapot és felnéztem a tükörre, megláttam magam – a szürke zakóm bal vállán egy hatalmas sötétvörös folt éktelenkedett. Nem értettem, mi lehet vagy hogy került oda. Levettem a zakót. Az ingem is foltos volt. A dolog még ragadt. Megszagoltam az ujjam, miután hozzáértem. Mint a vas. Fene tudja… Vér? Lehet, hogy én vérzek? Levettem az ingemet is, és egy ideig a tükör előtt forgolódtam. Csak feltűnt volna, ha elkezdek vérezni. Nem találtam magamon sérülést. Beletúrtam a hajamba, hátha a fejemet vertem be, és onnan folyt le a vállamra. Semmi. Lehet, hogy mégsem vér? Az orromhoz emeltem az ingemet. De, ez igenis vér.

Megnyitottam a mosdó csapját, és teleengedtem forró vízzel. Belenyomtam az ingemet. A vér pirosra festette, ahogy elkezdett oldódni. Mindenképp friss, másképp már megszáradt volna. Leengedtem a vizet, és megnyitottam a csapot újra, aztán szappannal dörzsöltem a foltot, amíg ki nem jött teljesen. Tudtam, hogy az öreg zakót nem túl célszerű így tisztítani, de nem volt jobb ötletem.

Egy óra alatt kész voltam. Nem volt már kedvem vacsorát csinálni. Ellenőriztem, bezártam-e az ajtót, majd a kanapéra feküdtem. Holnap munkába kell mennem… Nem… Péntek van. Nem. Csütörtök.