Faluhelyen azt tartják, hogy a jó szomszéd áldás. Meg kell becsülni. A kedvében kell járni. Szívességeit illik mihamarább viszonozni. Ilonának nem volt része ebben az áldásban. Házsártos szomszédasszonya sok bosszúságot okozott neki. Nem telt el egy nap az Isten ege alatt, hogy meg ne botránkoztatta volna.

A két éles nyelvű özvegyasszony sosem volt kebelbéli jó barátnő. Az évek hosszú során valahogy csak megtűrték egymást. A helyzet akkor kezdett elmérgesedni köztük, amikor magukra maradtak. Jolán nehezen viselte a magányt. Kötekedő természete még inkább megmutatkozott. Nap mint nap borsot tört Ilona orra alá.

Ha kis kapájával a kezében kilépett a kertbe, máris utána sunnyogott.

– Mit gyuggatsz abba a csipolyagos fődbe, Ilony? Körmödre égett mán a veteményezés, nem igaz? – kiáltott át a kerítésen.

Ilona nem hagyta magát.

– Tágujj innét, Jolány, mert úgy hozzád vágom a kapát, hogy arró kódúsz!

– Majd ippen te fogod megmondani nekem, hogy hová mennyek? Gyüttment tirpák!

– Ostoba paraszt! – visította Ilona vérig sértődve. Művelt nőnek tartotta magát. Nyolc osztályt végzett annak idején. Szerette a verseket meg a komolyzenét. Magyarul és szlovákul is folyékonyan beszélt. Mélyen lenézte retkeslábú szomszédját.

– Eriggy a tisztaszobába, úriasszony! Úgy áll a szerszám a kezedbe, hogy nézni is rossz! – vihogott rosszmájúan Jolán, és nagy sebbel-lobbal bevágta maga után a nyárikonyha ajtaját.

Ilona döbbenten állt a frissen ültetett virágágy romjai felett. A százszorszépek, selyemszekfűk megtépázott leveleit bámulta. Jolán libái lelegelték az összes virágát.

– Ezt még megemlegeted! – jajgatott elkeseredetten kárba veszett keze munkáját siratva.

Szinte látta, ahogy Jolán a fal alatt hegyezi a fülét és kárörvendően vigyorog. A telhetetlen bögyű madarak hosszú nyakukat nyújtogatták át a kerítésen, hátha lecsíphetnek még egy friss hajtást.

– Hess innét! – támadt rájuk, és botjával a palánkra csapott. A fehér gúnár dühösen sziszegett feléje.

– Mér bántod a libámot, Ilony? Vétett ellened valamit? – szólalt meg Jolán alattomosan a trágyadomb mögül.

– Igenis, vétett! Csomót kötök a nyakára, csak kapjam a kezeim közé! – vágott vissza neki.

– Akkor javíttasd meg a kerítést! Nem látod, hogy foghíjjas? A girhes macskád napirenden átjár a kislibákot abajgatni, oszt még neked áll föjjebb?

Ilona sarkon fordult, hogy bemenjen kisírni magát, de hirtelen megmerevedett. Szobapapucsa valami bűzös dologba süppedt, aminek semmi keresnivalója nem volt az ő telkén.

– Nohát ez mán mindennek a teteje! Még a rühes kutyádot sem vagy képpes a saját portádon tartani? – rikácsolta magából kikelve. – Lesz még ennek bőttye, meglásd!

Másnap egy zacskó jancsiszöget vásárolt. Ez a portéka a legveszélyesebb fajtából származik. Az a tulajdonsága, hogy mindig a szúrós vége mered az égnek. Apró húspogácsákat gyúrt, és mindegyikbe dugott egy darabot. Sötétedés után kióvakodott az udvarra, és a csalit átdobálta a kerítésen. Majd nézkélhet a Jolány, ha a Blöki reggelre fölfordul!

De Jolán görbe lábú kutyája csodálatos módon élt és virult. Mérgesen csaholva kergette Ilona cirmos kandúrját a gondosan elgereblyézett kertben.

,,Mit képzel magárul ez a gyalázatos?!?” – dohogott a szomszédasszony, aki résen volt, és az összes gombócot időben összeszedte. ,,No várjál csak, te híres! Majd megkapod a magadét, ami jár! Gyün még a kutyára dér!”

Ilona szívdobogva leste a postást. Levelet várt a lányától, amelyben a várva-várt kis unoka születéséről tudósítja. Jolán megelőzte. Óvatosan körbekémlelt a kihalt utcán, majd benyúlt a szomszédja ládájába, és kilopta az értesítőt.

,,Nohát! Egy kisjány!” – böngészte a szöveget hályogos szemével, aztán a lapot apró darabkákra tépve a kályhába szórta.

Tavasszal valami betegség pusztította a házinyulakat. Jolán egy reggel felfordulva találta ketrecében a vén bakot. Nem sokat teketóriázott, hanem fülön ragadta a dögöt, és átlódította Ilonához.

,,Most osztán törheted azt a nagy eszedet, hogy miféle ződség termett a csipolyagos kertedbe‘!”

Ilona elégedetten nézegette a virágzó gyümölcsfákat. A sok légy keltette fel a figyelmét, amint egy kis kupacon rajzottak hangos zümmögéssel.

– Jolány! Hé, Jolány! Tudom, hogy odahaza vagy! Gyere elő vagy megtépem a kontyod! Máma lessz a napja, hogy tisztességessen ellátom a bajodot, Isten engem úgy segéjjen! Miféle ocsmányság ez itten?

– Mi bajod, Ilony? Mér kajdászol? Gyötör a nehesség?

Ilona háza előtt autó fékelt. Fiatal nő szállt ki belőle, karján csecsemővel. Ági jött haza, bemutatni a kicsit.

– Ejnye, anyuka, mi ez a hangzavar?

– Te csak ne szójj bele, édes lelkem!

– De hát maguk állandóan marakodnak! Kígyót-békát kiabálnak egymásra! Nem röstellik magukat? Visszhangzik a környék a nagy pöröléstől. Mire való ez az ellenségeskedés?

Jolán a kerítés mögött ólálkodott. Irigyen figyelte, ahogy Ilona mosolyogva veszi ölbe a rózsás arcú kislányt. Az ő menye négy alkalommal vetélt el, aztán egészségügyi okokra hivatkozva feladta a próbálkozást. Bezzeg ez a cafka már fiatalon megesett, alig bírta befejezni az iskolát…

– Hát nem ád nékem a Jóisten kis onokát? – faggatta Editkét könnyes szemmel Jolán.

– Szüljon egyet magának, ha annyira vágyik rá! – válaszolta a menyecske ingerülten. Az utóbbi időben a gyerekek házassága is megromlott, látogatásaik megritkultak. Jolán sivár életében az egyetlen szórakozást a szomszédasszony bosszantása jelentette.

Ági gyakran elhozta a kis Mónikát a nagyanyjához. Jolán szeme előtt cseperedett, nagy szívfájdalmat okozva neki. Ilona észrevette. Nem is igen engedte a gyereket a kertbe játszani. Egyszer rajtakapta Jolánt, amint cukorkát kínál Mónikának a palánkon keresztül.

– Azt ajállom, irhújj innét, amíg jókedvembe vagyok! – förmedt rá. – Az én onokám nincsen ilyen silány bódi nyalánkságokra szoktatva!

,,Még meg talájja verni a szemivel ez a vén boszorkány!”– ijedezett, és a biztonság kedvéért leköpködte a kislány hátát.

Ősszel Jolán tűzifát vett. Ilona az ablakból leste, ahogy a fuvarosok behordják a hatalmas rönköket. ,,Na evvel osztán jól bevásárolt ez a szerencsétlen – gondolta. – Nincs az Istennek embere, aki ezt fölhasigattya neki! Még tavaszra is ott fog kallódni a nyakán világ csúfjára.”

Másnap Janko zörgött be a szomszéd kapun, és szemügyre vette a fát. A falubéli fiatalember állás nélkül maradt, szívesen vállalt ház körüli munkákat. Mindenki dicsérte ügyes kezét.

,,Nocsak! Ez a szakatt Jolány még azt is megengedheti magának, hogy napszámost fogaggyon? Hogy rázza a rongyot a szégyentelen!” – álmélkodott a függöny mögött lapulva.

Felcsavarta a rádiót, és egy teáscsészével a kezében kiült a kerti padra. Innen kitűnő belátása nyílt Jolán egész udvarába.

„No hadd lám, hogyan gebed meg a legény a kisbaltával!” – dörzsölgette a tenyerét kíváncsian.

Jankónak azonban esze ágában sem volt meggebedni. Egy kerekeken guruló körfűrészt tolt maga előtt. A cirkulár nagyteljesítményű motorja éktelen zajjal indult be. A rádióból áradó szép muzsika rögtön beleveszett a ricsajba. Ment a munka, mint a karikacsapás. A szél Janko felől fújt, a friss fűrészpor hamarosan belepte Ilonát. Szeme-szája tele lett vele, még a bögrébe is jutott.

– Teccik a műsor? – szólt rá váratlanul Jolán, aki az orgonabokrok alatt állt csípőre tett kézzel.

Ilona kilöttyintette az ihatatlan teát, és megszégyenülten elkotródott.

– Itt hagyhatom Mónikát, mama? Csak néhány óráról lenne szó, amíg a hivatalos ügyeimet elintézem.

Ági biztos volt benne, hogy az anyjára mindig számíthat. Ilona bajban volt. A házban eldugult a lefolyó. A bűzös lé felfelé jött ahelyett, hogy lefelé csorgott volna. Erre most még a gyerek is itt marad púpnak a hátára!

A kapuban topogott és Jankót várta. Az nagyon ért az ilyesmihez. Hadd lássa Jolán, hogy neki is telik munkásra! A panelházban nevelkedett kislány ezalatt a lába alatt csetlett-botlott, vagy az ólak környékén nézelődött. A moslékot habzsoló hízót bámulta. Egy csöpp zsíros dara fehér harisnyás lábára fröccsent. Mónikának azonnal lefelé görbült a szájacskája széle, és a nagyanyja után futott panaszkodni.

– Mi lelt, te kis kényes? – mordult rá Ilona, aki egyre csak Jankót leste. – Ollyan vagy, mint a nebáncsvirág!

Janko alaposan átnézte a csöveket. Mindent rendben talált.

– Hol van az emésztőgödör, Icuka néni? – kérdezte.

– A kert hátojjába, édes fijam…

– Akkor gyerünk. Ott lesz a galiba bizonyosan.

Janko erős karján kidagadtak az izmok, ahogy a nehéz fedelet leemelte. Ilona a kezét tördelve sopánkodott körülötte.

– Tiszta betony az, még boldogútt uram öntötte. Kőmívesmester vót, Isten nyugosztajja szeginyt!

Időnként átpillantott a szomszédba, vajon Jolán látja-e? De az nem mutatkozott.

Janko a szennyvizes gödör fölé hajolt, aztán bólintott.

– Ez bizony megtelt, Icuka néni. Mihamarább ki kell szippantani. Majd intézek egy tartálykocsit.

Ilona nagy hálálkodással kikísérte. A ház előtt akadt össze Jolánnal, aki rozoga kerékpárján a boltba indult.

– Hallom, micsoda csúfság ért! Kiöntött a szar, Ilony? Kiöntött, mind az ürgét, ugyi?

– Nem a te dógod! Reméllem, kitöröd a fonnyatt nyakadot azonn a tragacson!

– Nohiszen, arra oszt várhatsz ítíletnapig!

Az ítélet napja ugyan nem jött, de az ítéletidő már mutatkozott. Salló felől csúnyán borult az ég alja.

,,Ez már az esső szele lessz. Tán még jeget is hoz. Jolány bőrig ázik, akár a pocik!” – örvendezett magában Ilona a felhőket kémlelve. Akkor jutott eszébe az unokája.

Mónika a könnyeit törölgetve botladozott a frissen felszántott kertben. Rövidke lába térdig süppedt a hantok közé. Észrevette a félrehúzott betonfedelet, és az alatta tátongó kútba kukucskált. Nagyon büdös víz volt benne. Fintorogva kikerülte, és tovább totyogott. A rozoga kerítésen egy nyílást talált. Épphogy kifért rajta. A patak partján színes vadvirágok nőttek. Letépett belőlük néhányat, és átbukdácsolt a vasúti síneken. Az országútra jutott. Még soha nem járt erre. Egy hatalmas tartálykocsi robogott el mellette. Ijedtében elsírta magát.

Jolán a bicikli kormányára akasztotta a telipakolt szatyrot. Homlokát ráncolva nézett fel a sötét égre. ,,Jobb, ha csipkedem magamot! Idő gyün!” – állapította meg.

Ilona ész nélkül futkosott a házban. Az udvart is átnézte, de Mónikának nyoma veszett. Hangos kiáltozására senki sem válaszolt. Kendőt kötött a fejére, és kiszaladt a kertbe. Biztosan ott bóklászik az a kis haszontlan. A szél egyre jobban feltámadt, száraz leveleket sodort a szemébe a palánk túloldaláról. Hallatlan! Ez a tróger Jolán még a saját háza táját sem képes kitakarítani!

Futtában megbotlott valamiben, és majdnem beleszédült a nyitott pöcegödörbe. Villámként csapott belé a felismerés. Lába megrogyott alatta, térdre borult, és megmarkolta a nyílás peremét. Iszonyodva nézte az odalent kavargó sűrű mocskot. A szíve dobogása is kihagyott egy pillanatra.

– Krisztusom… Irgalmas Isten… Kegyelmezz! Engemet büntess, ne az ártatlant!

Ebben a pillanatban megdördült az ég. Az első jégdarabok kendős fejét érték. Ilona keresztet vetett. A ház előtt a tartálykocsi vezetője dudált. Nem törődött vele. Azt sem tudta, hogyan támolygott be a lakásba. Sírni se bírt, csak a levegőt kapkodta. A telefonra bámult. Kit hívjon? Mihez kezdjen? Hogyan mondja el az anyjának? Ági ebbe belerokkan!

Jolán kifulladva taposta a pedált. A heves zivatar az út kellős közepén érte. Pillanatok alatt rásötétedett, az orra hegyéig is alig látott. Biciklijével kishíján átkarikázott az útszélen összekuporodva zokogó gyereken.

Ilona hangos kopogásra riadt. Ez nem a vihar zaja volt. Az ajtóban egy sötét alak állt, és patakokban folyt róla a víz. Meglepetten kapta fel a fejét.

– Jolány?

– Ilony?

– No, má csak te hiányoztál nekem nagy bánatomra, mint az istenverése…

– Meghiszem azt! – lépett be a hívatlan vendég, és körülkémlelt a konyhában, ahol még sohasem járt. Nagy levegőt vett, majd elfújta az asztalon pislákoló mécsest. – Nem köll ez ide! – jelentette ki.

Vézna teste furcsán formátlannak tűnt a félhomályban, ahogy a karját maga köré fonta. A két asszony egymás szemébe nézett. Aztán Jolán a berlinerkendő alá nyúlt, és nagy gonddal egy ázott batyut bontogatott ki belőle.

– Csillapoggyál, Ilonkám! Itt hozom az onokádot.