Egy pillanatra hátranézett. Csak annyi időre, hogy ne veszítsen az így is egyre lassuló tempójából. Igen, még mindig a nyomában vannak. Érezte, ereje fogytával a távolság egyre csökken. Arcát eltorzította a félelem. Az alagút egyre sötétebb és sötétebb volt. A bűzös, sűrű kátyúban egyre nehezebben tudta emelni a lábát. Már fájt a vádlija, a térde, a combja. Többet kellene edzenie – villant át az agyán, talán ez volt hosszú idő után az első épkézláb gondolata. Még ha nem is egy egetverő, nem is valami bölcs, de legalább újra képes volt gondolkodni. A szürke betonfal egyre közelebb jött hozzá, már majdnem hozzáért a testéhez. A francba… a francba… itt vannak…, hallotta őket, a szuszogásukat, érezte leheletük kénköves szagát, orgazmikus hörgésüket…, a bénító vakrémület már átjárta egész testét…, hiába, itt már a mágikus ráolvasás, a feloldozás, már csak pár pillanat, pár sárban átgázolt pillanat, és a testetlen szellemlények, élete démonai magukévá teszik. Szőrös, karmos karjukat felé nyújtották…, már csak húsz centi, talán harminc…, és elérik, keresztre feszítik – vagy azok nem a démonok? – megkorbácsolják, szétszaggatják…, feladta…, összeomlott. A végítélet hideg, kék fénye ráborult a lelkére, az alagútra és az egész világra. Fájdalmasan hunyorította össze szemét. Majd egyre erősebben és erősebben szorította, hátha lepereg előtte az életfilmje, de hiába várta, hiába remélte. Semmi. Térdelt a sárban, nem tudta mióta, mintha csak felsőbb utasításra várt volna: na, szedd már össze magad, tedd a dolgod, és ne nyafogj itt.
De sehol egy hang, egy emberi hang. Csak végtelen csend. Mocskos kezével megtörölte arcát, nem érdekelte a sminkje. Talán nem is volt rajta.
Biztosan volt. Vakolatnyi.
A szürke betonfalnak támaszkodva lassan kibotorkált a fényre. A fenébe…, felhorzsolta a tenyerét. Be kellene ragasztani. Talán a táskájában van egy ragtapasz. Mickey egeres? Vagy talán Micimackós? Végül is mindegy.
Megpihent. Érezte, erre most nagy szüksége van. Semmit se tenni, csak lenni, benne a pillanatban. Apró kortyot ivott a kávéból. Meleg volt. Nem forró. Pont jó. Olyan, amilyennek szerette. Elmosolyodott. Az újabb kortyot kicsit megforgatta a szájában, hogy az összes ízlelőbimbójához elérjen. Uh, mint az újjászületés – sóhajtott fel elégedetten. A vastag papírpoharat a korlátra tette. Lenézett a folyóra. Szürkészöld felülete kéjesen hullámzott. Szeretett volna ujjaival végigzongorázni a habok hátán, érezni fagyos lüktetésüket a forró tenyerében. A békés perc azonban hirtelen múlttá vált, feledhetővé, mint az élet legtöbb mozzanata, amikor megjelent a horizont közepén egy fehér hajó. A hullámok egymás hegyén-hátán próbáltak menekülni, de hiába, nem volt hová, a kemény sziklameder fogva tartotta őket. Összetörve, darabokra hullva csapódtak neki a hajó büszke testének. A víz gyászosan kavargott, a kovaalgák, sárgamoszatok rémülten kapaszkodtak egy úszó farönkbe, kitartás, biztatták egymást.
Felhörpintette a maradék kávéját. Sokáig tartotta még az üres poharat a szájánál, remélve, nyelvével eléri az édes, sűrű kávéhabot. Ennyi ideje még van. Ideje volt. De türelme nem. Macskaként nyalogatta le nyelvével a pohár papírfaláról a ragacsos kis kávémolekulákat, majd egy gyors mozdulattal összegyűrte a poharat. Fázósan húzta össze magán a kabátját. Elég a pihenésből. Tovább kell menni. A poharat egy gyors mozdulattal összegyűrte. És a folyóba dobta. Végül is szerves anyagból van – gondolta grimaszolva.
A híd hosszú volt és szürke. Lassan, elcsigázottan baktatott végig rajta. Szíve szerint felnézett volna, hogy a tegnapi, múlt heti – a fenébe, egybefolytak a napok – szóval a múltkori gerlepár most is ott gubbaszt-e egymást melegítve, békésen, turbékolva. Jó nekik. Ketten vannak. Vajon léteznek szingli galambok? Esetleg elvált galambok? Társkereső galamboknak? „Bocs, de én inkább egy bögyösebbet, vagy inkább egy színesebb egyéniséget szeretnék a fészkemben. Hogy akkor az nem tojó lesz? Üsse kavics, elvégre nem vagyunk katolikusok.” – A francba, már megint elkalandoztam. Szóval, híd, szürkeség, elgyötört tekintet. Megvan. Legalábbis remélem.
Ahogy beért az üres kis utcába, végre nem érezte, ahogy a csontig hatoló északi szél átfúj a kabátján. A szeme sarkából látta, ahogy a járdaszegélyen parkoló autó elindul. Egy lépés, két lépés…, húsz lépés…, a szíve hevesebben vert…, érezte, követi, már teljesen a sarkában van. Amikor vele egy vonalba ért, lelassított. Vagy talán megállt? Igen. Megállt. Az ajtó hirtelen kinyílt. És meglátta Őt. Elvihetlek? Mit is kell most mondania? A francba…, ez nem lehet igaz…., teljesen megkukultam…, igen, megvan. „Romantikus pillanat. Neki, a főhősnek fogalma sincs róla, hogy veszélyben…, én jópofizok, miközben belül tele vagyok rémülettel. Hátranézek. A hátsó ülésről Mefisto a képembe röhög.” De hová lettek a mondataim?! Elvesztettem őket…, na ne…, vagy magamat…, csak ne lenne ennyire…, a fenébe is…
Hihetetlen. Ez nem lehet…, miért pont ő…, miért?! Félek. Haza akarok menni. Maradni akarok. Fázok. Izzok… Mi a fene ez?! Ja, ez most egy romantikus pillanat?! Vagy mégsem?!
Kiszállok. Boldog vagyok. Tudom, sejtjeimbe örökre belevésődött a pillanatemlék, még ha csak játék is, még ha nem is a valóság, még ha nem is az én életem. Hiába. Mégsem nézek vissza. Menekülök. Ismét menekülök. De már nem a démonok elől. Önmagam elől. Besötétedik. Fáradt vagyok. Mára ennyi elég.
– Nem lehet igaz. Ez akkora, de akkora szar. Tudjátok mi lesz ebből?! Bukás! Nagybetűs bukás! Én megmondtam, hogy ez a forgatókönyv egy nagy rakás szar! Démonok meg romantika?! Quentin egy évig fog rajtunk röhögni! Felmondok…, lelépek…
– Istenem, ne dühöngj már, inkább kerítsd elő Bruce Willist. Vele még ez is eladható lesz…, remélem – próbálom megnyugtatni, majd szedem a sátorfámat, és elindulok vissza a tegnapba, a félbehagyott mondataimba.
