NEM VOLT ELÉG EGYSZER, MÁSODSZOR IS LETOLT A BÖLCS NAGYFŐNÖK. ALAPOSAN, A SÁRGA FÖLDIG. HIÁBA, JAVÍTHATATLAN VAGYOK, RÁNCBA KELL SZEDNI. HOLOTT FÖLKÉSZÜLTEM, tudtam, hogy látogatóba kell menni ahhoz a két elemit végzett filozófushoz (kiderült: olvasni tud), mégis meglepett, igen, túltett önmagán, s arra már nem számítottam. Az én hibám. Az történt ugyanis, hogy díszfölvonulást (alias riadót) gyakorlatoztattak velünk. Nem tudom, mitől a riadalom, ez leginkább a nagyfőnök raplijától függ, más magyarázat idétlen. Ilyenkor mindenki bakancsban alszik, vagy gumicsizmában, már amije van, pokróccal sem takarózik, nem tudja, mi vár rá, inkább fázik. Gyakoroljuk a háború kitörését, arra az esetre, ha letámadna az idealizmus, éppen minket, mivel megfájdult a foga jólétünkre, falainkra, szögesdrótunkra, zárt kapuinkra, fene tudja, mi mindenre, ez a legújabb foglalkozásterápia, nagyzási hóbort, katonásdit játszunk. Némileg azért érthetetlen az aggodalom: ugyan mi lenne szebb, ha mit sem sejtve besétálna ide e kelepcébe az a csuda idealizmus, nem kéne félni tőle többé, innen aztán ki nem jutna, erkölcsi és egyéb fölényünkkel semmisítenénk meg könnyedén, ám a nagyfőnökök ezt, nyilván magasabb stratégiai elképzelések (utasítások?) következtében, figyelmen kívül hagyták. Zavaros rohangálás vár tehát ránk föltehetően, kiszámíthatatlan időközökben, jobb lábbal ide, bal lábbal oda, hogy elterüljünk, az ellenséget így könnyebb megtéveszteni. Az egész előadásra, ugyebár, idő van kiszabva, azalatt kell teljesíteni az egész előadást, van egy küszöb ugyanis, miként az némi indiszkréció következtében kiderült, amit nem lehet túllépni. Az időt persze mérik, ha pedig akár egy másodperccel túlléped, következhet a menetrendszerű megtorlás, van, aki arra vár, ott üsse a guta. Ha nem viszik túlzásba, meg lehet szokni, de persze eltúlozzák mindig. Amennyiben pedig rekordot döntesz, azt elkönyvelik, s ha ingeden minden gomb megvan, és be is van csukva, akkor esetleg megengedik, hogy a kerítés közelébe mehess aznap, hogy megihass ott egy sört rummal, mert ez a pláne az egészben, életed ritka csúcspontja. Na de bolond az, aki rekordot akar dönteni, hiába oly vonzó az ital, mert akkor legközelebb a megengedett időküszöböt is lerövidítik, volt már ilyen. Az meg mire jó, nemde. Vagyis mindenki szépen fölöltözködve alszik, volt már, hogy hetekig aludtunk így, mert becsaptak (a meglepetés miatt), higiénia suvix, az amúgy is mostohagyerek, háborús körülményekben spórolni kell a vízzel, úgy teszünk tehát, mintha az volna, ami nincs, például háború és víz, de nem csodálkozik senki, miért legyen éppen ennek értelme. Amikor megszólal a riadósíp, kényelmesen nyújtózkodsz egyet, lomhán lekászálódnak az ipsék a fekvőhelyről, kissé helyrepofozod te is a szalmazsákot, hogy ne legyen túl nagy lavór a közepén, aztán dobbantasz kettőt, mármint annak jeléül, hogy most a bakancsot rángatod magadra, s amikor a folyosón az első lépéseket hallod, odasomfordálsz az ajtóhoz, majd hirtelen kirántod, és eszeveszetten rohanni kezdesz a raktár felé, hogy átvegyed a fölszerelést: a lapátot, amelynek te fabrikáltál nyelet, meg főleg a transzparenseket, mert ideológiai fegyverünk megdönthetetlen s legyőzhetetlen, ugyebár, útközben pedig fennhangon szavalod a rápingált szöveget, hallja meg mindenki, főleg a bölcs nagyfőnök és az ellenség. Az ügyeletes fő nagyfőnök ott áll papírcsákóval a fején, még kakastollat is tűzött rá, méltóbb méltósága ügyében, zsebre tett kézzel, elfelejtett ökör a falu végén, élvezi a tömeghisztériát, amit kiváltott a díszfölvonulásra (alias riadóra) kiadott parancsa, gyanúsan hasonlít a fagyott nyálú nagymenőre a magas lovon, talán éppen ő az, találgathatom, akkor volt-e álruhában, vagy most, bár igazán mindegy, az irányelvek egyformára boronálnak mindenkit. Mielőtt személyesen fújja meg a sípot (micsoda megtiszteltetés!), a szobáknak nevezett földalatti kuckókba elvből nem megy, mivel elvből csak az egész cécó után megy oda, hogy ellenőrizze, vajon egy-két perc alatt nemcsak rendben fölöltöztek-e a legények, de a szalmazsákot is megvetették s rendbe hozták-e előírásszerűen, ami egyéb körülmények között egy délutánt vesz igénybe. Eszébe sem jut, hogy mindez tiszta svindli, katona bácsira játszunk itt, gyerekek, öntudatos, szabad bábukra, milyen fölemelő. Mert előírásszerűen pizsamának kinevezett éjjeli szerelésben kéne aludni, ez itt a kultúra, ne feledjük, szó sincs arról, hogy készenlétben vagyunk, fiúk. Az is előírás, hogy amikor segédszolgálatra neveznek és házat őrzöl, mármint ezt a bunkert, azaz úgy teszel, mintha, és jön a fölöttes kápód vagy bármelyik nagymenő, haptákba vágod magad, mintha csakugyan katona volnál, mert a rend mindig katonás és egyenruhás és fekete-fehér, más nem is lehet, szóval akkor bemutatkozol, hogy iksz-ipszilon, vagyis elhadarod a számot, amit a homlokodra égettek, ezt és ezt a szolgálatot teljesítem, vagyis őrzöm nagyra becsült, legyőzhetetlen, blabla eszménket, szolgálatkészen vakkantasz hozzá, elszavalod az aktuális kongresszus szlogenjét, azután jelentheted, hogy mindenki itt van, csak egy a magánzárkában, ketten betegágyon, hárman szolgálatban, négyen különmunkán, szomszédban vagy kitudjahol, összesen tíz hiányzik a negyvennyolcból, mert abból engedni nem lehet, csak megfelelő ideológia kell hozzá, szóval elszavalod a kötelező mondókát, ez van, vagy amaz nincs, és közben arra gondolsz, pukkadj meg, te fölfuvalkodott léhűtő, állj odébb minél előbb, lehetőleg a nagy fészkes fenébe. Namármost: a szereposztás szerint a cuccot nekem kellett kiadnom. Vagyis előírásszerűen átveszem a házőrző kutya szerepét, szalutálgatunk magunknak, mint az ólomkatonák, bemutatkozunk, mintha nem ismernénk egymást, nehogy holmi ismeretlen kezére játsszuk a hazát, értsd ezt a barlangjáratot, az ellenségnek például, amely fondorlatosan akár közénk férkőzhetett volna, bűz vagy huzat képében például, és álruhában persze, az efféle udvariaskodásra mindig van idő, a haza, mármint ez a katakomba, vagy micsoda, bánya, közben nyugodtan leéghet, ami ugyan nem volna nagy kár, de az előírt ceremóniát kihagyni nem lehet, elhadarunk hát minden előírásszerű sületlenséget, előszedem a lepecsételt kulcsot, kinyitom a lepecsételt raktárt, igaz, a fala eléggé ingatag, arra egyszerűbb volna közlekedni, na de az nem volna előírásos, szóval kinyitom az ajtót, kiadom a használhatatlan kramancot, a sok zászlót és lobogót, alig van valamelyiknek nyele, s amit már végképp nem lopna el senki: a jelmondatos táblákat, magnószalagra fölvett üdvrivalgást, no meg a csákányt és lapátot, ami fő fegyverünk, mert építünk, az ám, irigykedik is az ellenség. Mindez, mellesleg, minden alkalommal másként történik, mert valami írás vagy egyéb bizonyíték azért kell, hogy bárki bármit átvett, különben, azt hiszik, képesek volnának elinni a bitangok, esetleg elássák, kizárólag azért, hogy ne legyenek, erre volt már példa, csakhogy arra még az évek során megannyi ismétlés után sem jöttek rá, miképpen lehetne ezt a kellékosztogatást gyorsan, gördülékenyen lebonyolítani, pláne ilyen spontán díszfölvonulás esetében, arról nem is beszélve, hogy nyugodtan el is lehetne hagyni az egészet minden utólagos káros következmény nélkül. Szóval kiadom, ami kell, bezárom az üres raktárt, nehogy azt a semmit ellopják belőle, visszaballagok előírásszerű helyemre a pince végén, ahova a legutóbb a nagyobb biztonság érdekében, ahogy mondták, átköltözködtünk, igaz, a barakkok, ahol eredetileg voltunk, úgy hírlik, már azóta nincsenek, a bölcs fő nagyfőnök meg árgus szemmel lesi, bár nem világos, hogyan, mert szeme helyén űr tátong, hol talál bármi elégtelenséget, amit aztán kritizálni s szemünkre vetni lehetne, holott mindegy az neki, letoláshoz nem kell konkrét ok, még száj sem kell hozzá, mert szája sincs neki, hangszóró van a helyén. Előírásszerűen elébe állok és jelentést teszek, elszavalom az aktuális kongresszus napi szlogenjét, majd elmondom, ki vagyok, mi vagyok, tehát a számot, ugye, meg hogy mit csináltam, mintha nem látta volna. Erre elkezd egy marsall pózusában tetszelegni, sőt szalutál is, igaz, bal kézzel, mert jobbját a zsebében felejtette, na de fátylat rá, semmiség ez, szóval amíg szalutál (ez az egyetlen, ami a jólneveltségből az előírások szerint rá ragadt) arra gondolok, dadogjon bármit az orra alatt, teljesen mindegy, de lehetőleg gyorsan, akkor fog végre odébbállni, a kakastoll csákóján büszkén lengedez.

No, ezen túlestünk, fújtam egy nagyot, micsoda siker, ebből biztosan duplázás lesz, mert ezúttal a stopperóráját elfelejtette leállítani a marsallisszimusz, amiért elébe álltam. Csakhogy a jó közérzetnek errefelé tévedés az alapja. Háromnapi abszolút csönd után jöttem rá, mekkora. Akkor jött a közvetlen nagyfőnök, olyan volt, mint egy paprikajancsi, vérben forgott a szeme, akár a toledói bikának az utolsó tőrdöfés előtt, apró sátánkölykök szurkálták, tompa békanyúzóval nyilván, azért dühöngött annyira, szóval üvöltözött és lehordott, sőt külön kegyként leharapta a fülemet. Nem értettem, mi történt, vállamra csöpögött vérem, miközben, meglehet, kissé bárgyún tekintettem rá, ez bizonyára végképp felbőszítette, átmenetileg abbahagyta az üvöltözéssel végrehajtott letolást, és a véletlenül arra oldalgó Köpinek, nyilván szintén protekcióból, amiért annak idején olyan értetlen volt, leharapta mindkét fülét, majd véres szájjal újra üvöltözni kezdett, ott folytatta az ordibálást, ahol az előbb abbahagyta, ezúttal arról, mi a fenét nézek én rá, ha beszél velem, ki vagyok én, mit képzelek, honnan a picsából jöttem, és hogyan képzelem, satöbbi, ha ő beszél, hogyhogy én bármit csinálok, okosabban tenném, ha inkább kiszúrnám a szememet, engedelmeskedni úgyis vakon kell. Ilyenkor jobb a faliújságot tanulmányozni, a petróleumlámpát bámulni, esetleg e helyiség sarkát kémlelni behatóan, ezt már ismerem, hát jó. Igaz, a pincében sötét van, nem sokat látok a sarokban, de mindegy. Közben Szilva jut eszembe, a vigyorgó képe, s majdnem elröhögöm magamat. Miután az üvöltözéstől végre kielégült és már nem bírta szusszal, megtudtam, honnan fúj a szél. A fő nagyfőnök ugyanis őt tolta le, emiatt sértődött meg. Miattam, hát persze. Mert hogyan is képzelem, hisz képzelődni úgyis tilos, hogy ha riadó van, én nem a riadóval, tehát a díszfölvonulással, mondja a nagyfőnök, a gyengébbek kedvéért, hogy én is megértsem, hanem ővele foglalkozom, vagyis hát nem ővele, hanem a fő nagyfőnökkel, és képes vagyok megzavarni fontos tevékenységében, én, azaz ő, a nagyfőnök, hiszen ő, vagyis a fő nagyfőnök ott, úgymond, inkognitóban volt, ellenőrizte a riadó hadművelet lebonyolítását, de egyébként nem volt ott, hogyan mertem tehát észrevenni, nem vagyok én varázsló, hogy szellemeket lássak, ha egyáltalán varázsolhat itt valaki, akkor ő az, de mivel ő nem tud varázsolni, én sem tudhatok, egyébként, ha éppenséggel varázsolni kell, ő azt is tudja, parancsba adja és kész, de én hogy merészeltem csak úgy magamtól? Ez komoly hiba, jelentkezni kell nála, természetesen elkísér, egy ilyen senkiházival, mint én egy ilyen nagy műveltségű, két elemit végzett magas rangú bölcsességgel megáldott fontos muki nem áll közvetlenül szóba, szedjem rendbe magam, és viselkedjek előírásszerűen és álljak, mint a kutya fasza, mert olyat behúz nekem, hogy a káposztásföldig szaladok a fejemért, amit már azért is megérdemelnék, amiért őt – őt! – lebaszta a fő nagyfőnök, s ezt, micsoda borzalom, előttem fogja megismételni, amiért olyan rendetlen rendet tart, hogy én aztán megszólítani merem a fő nagyfőnököt.

Nos, inkognitóban, hát mégis, vajon mikor fogja önmaga előtt is eltitkolni magát, latolgatom magamban az esélyeket. Fölkapaszkodunk tehát a rozoga lépcsőmaradványokon, hetek óta először, tulajdonképpen hálás kéne legyek, amiért a napvilágra kerülhetek, sötétséghez szokott szemem káprázott, azt hittem, valóban megvakultam, nem láttam semmit, csak a letarolt nagy teret, a barakkoknak tényleg hűlt helye volt, nyilván azért, mert más anyag híján állványzatot barkácsoltak belőlük egy felhőkarcolónyi szobornak, a csonka maradványokból éppen máglyát raktak, fölötte a karóba húzott engedetleneket, kihágókat, spicliket, hazaárulókat satöbbi perzselték, mármint akiket annak kineveztek, ide kerülsz te is, üvöltötte el magát a nagyfőnök elégedetten, nahát, micsoda szép kilátások, ebből még tényleg baj lehet, amiért azt láttam, amit egyébként nem kellett volna, hátha elárulom az ellenségnek. A szerencsétleneket a karón füst képében épp az utolsó érzelmek hagyták el, jól láthattam, amikor mellettük elballagtunk, szépen, csonka ritmusban, bal-jobb, miért nem lépek vele egyszerre, én kezdő, nem tudok talán járni?

Szeretett nagyfőnököm, miután megérkeztünk és kegyesen beeresztettek, jelentést tett, elmondta, jó hangosan, mert a fő nagyfőnök nagyothall, mi fán termett, meg hogy a fő nagyfőnök invitálására jelentünk meg, mintha mindezt a fő nagyfőnök nem tudná, föl is merült bennem a gyanú, hátha mégis elfelejtette. Az elszavalt újdonságokat azonban szó nélkül tudomásul vette, majd minden átmenet nélkül kidagadtak a nyakán az erek, és üvöltözni kezdett, ez, ugye, errefelé normális társalgási modor, ezért van szája helyett hangszóró, még az én nagyfőnökömön is túltett, de ez persze dukál neki. Álltam haptákban és mozdulatlanul, árva feszület tomboló viharban a falu végén. Az ember idővel megszokja, hogy légből kapott vádakkal, cifrábbnál cifrább jelzőkkel illetik, ennek is megvan a maga mértéke, vagyis normális, aki pedig normális és nem kapja meg a maga jelzőit, gátlást kap. De túltett magán ez a fantáziátlan emberevő, minden tekintetben túlszárnyalta potenciális képességeit.

Először előkészített szövegét üvöltözte, bizonyára betanulta, az hozzátartozik a pedagógiához, vadonatúj egyenruhája majd megrepedt. Ez gálába öltözött, úristen, netán miattam, micsoda kegy, a vörös rendjelek vadul ugrabugráltak ziháló mellén, nyakában pedig a legújabb kitüntetés, érdemeinek bizonyítéka, a horogkeresztes vörös csillag lengedezett liberális színekben. Megtudtam, mennyire veszélyeztettem a világbékét, ellenkeztem a gittegylet, akarom mondani a Közös Paradicsom útmutatásával, mindnyájunk üdvét veszélyeztetve, s megzavartam egy olyan életbevágóan fontos tevékenységet, amilyen ez a riadó, vagy micsoda, díszmenet gyakorlatozása volt – minden kétséget kizáróan a készülő szobor tiszteletére, a legújabb fejlemények tükrében ez nyilvánvalónak tűnt – s bizonyára készakarva tettem ezt én szedett-vedett értelmiségi akármi, még utolsó söpredéknek is titulált ráadásként, ilyeneknél, mint én, mindig eleve gyanús minden, ez a napnál is világosabb, ami nem nagy

kunszt, mikor már alig süt, azaz ott lenn már egyáltalán, volt már egy hazaárulásnak minősíthető kísérletem, nemde, egyéb ok tehát nem kell hozzá, már a három elemis műveltség is elég. Émelygett a gyomrom a gyönyörűségtől, a földre néztem, nehogy elveszítsem egyensúlyomat, és nagyokat nyeltem, mert véletlenül irtó okádhatnékom támadt. Aztán kitört a balhé, azaz gyomrom mégis fölmondta a szolgálatot. Mivel erre engedélyt nem volt sem időm, sem alkalmam kérni, a fő nagyfőnök nem is adhatott, azonban – nyilván az agymosás szertartásának gördülékenysége érdekében – mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna, ellenkezőleg, néhány jól ismert kapós részletet, amit itt-ott lenyelni kénytelen az ember, szinte hálásan emelt föl a fő nagyfőnök, hogy kreatívan újrahasznosítva újfent a fejemhez csapkodhassa, megtömjön vele, mint a hízó libát. Mire kissé összeszedtem magamat, a fő nagyfőnök még mindig állhatatlanul üvöltözött, de amikor a szemébe néztem, az nyilván annyira megtévesztette, hogy üvöltözése rikácsolásban folytatódott. Miután az ügyészséget meg a kivégzőosztagot is megemlegette néhányszor a súlyos szabálysértés miatt, hirtelen jóságos nagylelkűséget mímelt, s a helyi magánzárkába sem záratott, ugyanis szétszedték azt régen, tehát nem lett volna hova, csupán egy hónapra tiltott meg minden kirándulást a kerítés közelébe, mintha nem tudná, hogy alá van aknázva minden arrafelé, meg hogy amúgy is a föld alatt tanyázunk, na és ehhez még plusz három napot, amiért nem kértem engedélyt a hányingerre, s non plus ultraként a díszmenetből is kizárt, ó fájdalom. Végül ez úgyis egy fene – vagy rosszabb még? Börtön a börtönben, amely tulajdonképpen nincs, állítólag szabad vagy, mert abban a kegyben részesülsz, hogy hozzájárulhatsz a fényes jövő végső győzelméhez, önszántadból, naná, hiszen aláíratták velünk, mégis be vagy csukva a föld alatt. Napestig élvezhetem hát a helyi illatokat, súrolhatom a vékonyodó pallókat, s nincs hova elmenekülni, egy pillanatra legalább egyedül maradni önmagammal, veled, teljesen irracionális, hogy rólad álmodjak a hóbortos gondolatok sodrában, mert ha figyelmed alábbhagy, s nem összpontosítasz kellően, a sarkadra lépnek, leszögeznek, mint egy kitömött egeret, fakereszt helyett kartonlapra. Az idő ilyenkor lassabban múlik. Mit is mondjak? Tiszta élvezet.

Közben elvitték a pince egyetlen óráját is, hogy lassabban teljen az idő, bár jelképesen volt már csak ott, elromlott, s leállt régen, Köpinek nincs mihez viszonyítania: nem tudjuk, mikor van nappal, mikor éjszaka, na de minek az nekünk, úgyis sípszóra reagálunk csupán, azt is fásultan.