26.

Megállás nélkül húzott át a kocsisor. A kiterelt bámész nép csalódottan, apró zászlóit elhajítva széledt szét, ki a kocsma, ki hazafelé irányítva lépteit.

Én az újonnan épült parkba siettem. A pirosan virító padok réseibe hegyükkel felfelé álló gombostűket szorítottam a Magas Vendég érkezését megelőző estén.

Valami dac állandóan ott vibrált mindennapjainkban, s az álcázott gomolygó ellenszenvet, mondhatni undort is érteni véltem, mely nem is személynek szólt talán, hanem a masszívan fojtogató, odaadásunkat, feltétlen alázatunkat és rajongásunkat egyre brutálisabban követelő Gépezet szorításának.

Természetesen, koromnál fogva nem mértem fel tettemnek várható következményeit, esetleg egy osztályfőnöki intő vagy kisdobos rajvezetői lefokozás réme lebegett előttem, de a bűnjelek eltüntetése megnyugtatott.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem képzeltem el, ahogy a mosolygó nyakkendősök izzadva tessékelik a tegnap felállított padok egyikére a Legmagasabb Helyről Érkezőt.

Elképzeltem. S hogy biztosra menjek, több padot is kipreparáltam, s az alapos tervezést igazolandó, ki is próbáltam, saját fenekemen tesztelve a tű hosszának optimális hatásfokát, és modellezve a kiszámítható és kiszámíthatatlan következményeket.

27.

– Ezek nem kímélnek, Feri, úgy eltűnsz, hogy soha senki nem tudja meg, hol kapartak el, biztatta apámat ügyvédje, amikor egy per esélyeit latolgatták apám műhelyének államosítása okán.

A gondolatrendőrség azonnal rögzítette a képeket.

Mily gyors és gondos a mi népünk, gondolta Berija et., és hátradőlt, ahogy belefeledkezett a Név Nélküli Feljelentéseket Feldolgozó Osztály anyagát továbbító gép hangtalan pergő kockáiba.

Lelkes úttörők, kis ajándékokat elrejtve bokrokban, padokon, fákon, igyekeznek meglepni a parkban sétáló Nagy Tanítót.

Ekkor kezdett izzadni hősünk, Sztyopa, míg Berija et., szivarját letéve, meglepetten látja az egyik vörös nyakkendőt viselő szemüveges fiú kezében villogó gombostűket, nem kétséges a szándéka.

Már nemcsak halántékáról, a hátán is csorog a víz, halálsápadt, amikor Sztálin mosolyogva, mit sem sejtve – mint más, emlékezetes híradófilmeken – kissé szögletes mozdulatokkal, szájában pipájával közeledik a pad felé.

Berija et. megállítja a gépet.

Látjuk, ahogy fejét tenyerébe szorítva, hosszan gondolkodik a folytatáson, s pillanatra elréved. Mit tanácsolna Lenin, ha élne? – villan fel csinos keretben a némafilm vibráló szövege.

Megzavarjuk-e Kobát – a legszűkebb körben így becézték Joszif Viszárionovicsot – a homokszem csikorgásával?

A snitt után Őt látjuk, a forgó, tekergő, kavargó szerkezet alkotóját, Bölcs Mérnökét. Izzadok, lelki szemeim előtt a Diktátor kockái forognak – de gyorsan elhessentem, nem láthattam én még akkor azt a filmet –, amint érzékeny fülével meghallja a szerkezet apró akadozását.

A távoli tábor idilli, hó borította képei után a megértő Megbocsátó Vezért látjuk, ujja hegyén a homokszemmel, ahogy Kamcsatkába, a javító-nevelő munkára induló Sztyopának integet.

– Ez megindító – állt a Konyec filma után a vetítő fénycsóvája elé Aknai tanár úr, s ahogy árnya ránk vetült, mintha egy könnycseppet morzsolt volna el szeme sarkában.

– Fiúk! Énekeljük el közösen a Bunkócskát!

„Ha, nagy baj veled, soha el ne feledd, hogy van bunkócska, van még ezerszá-há-há-hám” – fuldokoltunk hazafelé menet, de elcsípett a sötétben. Zsíros arcbőr, s valami pacsuli émelyítő szaga csapta meg orrom.

– Mit keres egy kisdobos este kilenc után a parkban? – lihegte, s pajeszomat, amilyen lassan csak húzni lehet, oly lassan felfelé húzva, sokáig kémlelte a tekintetem.

28.

Játsszunk el a gondolattal: például Rákosi elvtárs, mondjuk, hasonlatos Sztálin elvtárshoz. Filmhíradó, 1940. Moszkva. Vörös tér. Dísztribün. Megvan? Egymás mellett. Sztálin elvtárs, Rákosi elvtárs. Jó-jó, csak hangosan gondolkodom, nem olyan – hisz a szivarvágóját sem bízná rá Sztálin elvtárs Rákosi elvtársra, ha momentán a csicskása lenne, tudjuk, így gondolta magában Berija elvtárs, s mondta is, igen, kimondta egy szűk plénumon –, csak hasonlatos. Azért Magyarországot csak-csak rábízta Sztálin elvtárs Rákosi elvtársra? Rábízta. Van Rákosi Mátyás Művek, Rákosi Mátyás Akna, Rákosi Mátyás Úttörőcsapat, Rákosi Mátyás Kender- és Lenfonógyár, Rákosi Mátyás Termelőszövetkezet stb. Igen. Stb. De könyörgök, uraim, a hasonlított más fokozatú, más kaliber, más a helyiértéke, hogy értessem meg magam, több a nulla, például a fenti lista tíz- vagy százszorosát képzelhetjük el, s el tudom az ezerszeresét is képzelni, de a tromf, a végső ok, az ászok ásza Sztálingrád. Kiről neveznek el várost, uraim, kiről, na, kiről? Csak, egy királyról, fáraóról, horribile dictu, egy cárról. Drága uraim, istenekről! Hol van még ettől RM! Ezt még nem akarhatja, még nem ácsingózhat, vagy…? Köszönöm, jól közelít, de, de, bizony akarja, ácsingózik, csak még nem meri, nem meri kimutatni a foga fehérjét, lassan majd eljön az idő, kivár, és bocsánat – nyal – addig nyal – igaz ne legyünk közönségesek, uraim –, nem nyal, csak helyezkedik, a figyelem középpontjába navigálja magát, pozicionál szerényen, és mondjuk ki, tehetségesen és végső soron szerényen, igen szerényen és tehetségesen. Utolsó kérdésem, uraim, milyen névre keresztelték, hm, az új dunapentelei acélcsodát? Sztálinváros. Köszönöm. Igen. Erre a névre keresztelték az acélvárost. Tehát nem magára gondolt Rákosi elvtárs. Nem magára gondol Ő először soha. Jó, szerényen, szerényen és tehetségesen, mi se ragadjunk le, lépjünk tovább, uraim. Jó, és a hasonlítást továbbszőve, mint munkás a selymet, Sztálin elvtárs kire hasonlít, kire hasonlíthat egyáltalán, mert ugye Lenin elvtársat hagyjuk ki a sorból, ne keverjük ide, nyugodjék békében az ő mauzóleumában. Igen, egyetértek, valóban, ha belegondolunk, Sztálin elvtársra senki nem hasonlít, nem hasonlíthat, talán csak, igen, kicsit hangosabban kérném, igen, mit mond? Hitler elvtárs? Jó válasz. Hitler elvtárs, uraim, értsék meg, tényleg hihetetlen, de jó válasz, s be kell vallanom, el kell árulnom, meg kell osztanom Önökkel – igazán közel kerültünk néhány nap alatt egymáshoz, s ilyenkor mindig elérzékenyülök, az ördögbe is, igen jó válasz. De azt is el kell árulnom, hogy a kaliber itt is, ugye sejtik már, ugrik, nagyot ugrik, hogy sporthasonlattal éljek, talán a legnagyobbat. Hitler elvtárs még nagyobb kaliber. Még több nulla. Uraim! Még több nulla és még több hulla, hullák a nullák végén. És, hogy ne csigázzam tovább kedélyüket, a végső felismerést is megosztom Önökkel. Igen, itt vibrál köztünk. Itt jár bennünk, alattunk, felettünk, előttünk, mögöttünk. Akihez, és csak akihez hasonlatos, akihez mérhető Hitler elvtárs, igen-igen, ne mondják ki, csak suttogják magukban, bátran, csak maguknak először, halkan, aztán hangosan, még hangosabban, kiáltsák, üvöltsék, igen! Köszönöm uraim.

29.

Fogaimat csikorgatva, csuromvizesen ébredek a lázálomból. Anyám és nagyanyám ilyenkor célszerű összeszokottsággal – a férfiak álmát kímélve – szinte szótlanul láttak munkához. Egyikük, mire magamhoz tértem, levetkőztetett, másikuk, a bojlerből véve a vizet, állottvizes lepedőt hozott, melybe jajgatásom és tiltakozásom ellenére belecsavartak. Először karjaimat, lábamat, majd a testem. Miután erre száraz lepedő került, újra ágyba dugtak. Amiért könyörögtem, kicsit langyosabb vízről szó sem lehetett. A bojler kályhaezüst hengere alatti kazánt csak szombatonként gyújtottuk be.

Mint később magam is olvastam, az Egészségügyi tanácsadó is állott vizet javasol a priznic alkalmazásánál.