Álomzúzás

Galambokkal álmodtam az éjjel, már
nem rólad, de mégis felriadtam, és
valahogy megmaradt az álom az
emlékezetemben, pedig nem kedvelem
ezeket az egyre agresszívabb madarakat.
Egyszer egyikük majdnem az arcomnak
repült, amint a belvárosban kerékpároztam,
meg aztán teleszarják az erkélyemet,
miközben elűzik a széncinegéimet, akiket
immár harmadik éve etetek telente. Sosem
értettem, miért épp egy ilyen fostos tartja
csőrében az olajágat a béke jeleként, bár
igaz, a széncinegék is megérik a pénzüket.
Álmomban ellepték a teraszt a galambok
és jöttek sorba, akár egy Hitchcock
filmben, és egyre többen lettek. Ekkor
felriadtam. Majd holnap megkérdezek
valakit, mit is jelenthetett az álmom, ha
ugyan jelentett egyáltalán bármit, de
legalább nem miattad riadtam fel.
Beugrott, mit is mondtál évekkel ezelőtt,
amikor még szóba álltál velem; elmesélted
egy álmodat egy álomfejtőnek, aki azonnal
rád kattant – s mi lett kérdeztem. Semmi,
írtad a skype-on, intelligens volt. Ezt finom
célzásnak vettem, de azóta is bánt, hogy
nem kérdeztelek arról az álmodról.

Féltékenység

„Már te is csak egy vagy a sok közül,
csakhogy pont az az egyetlen egy.”
(Áfra János)

Ideje van a szerelemnek
és ideje van a csóknak,
ideje van a számvetésnek
is, így a kimért idő vége
felé közeledve, s döbbenten
tapasztalod, hogy egykori
szerelmeid miként emlékeznek
rád, szemükben egy csapodár,
szélhámos alak voltál, holott
te hűségesnek képzelted
magad, mindig épp ahhoz
az egyhez, és már mindegy,
ki hagyott el kit, számodra
ez sosem volt presztízskérdés,
de most, hogy számvetés
idején az őszi alkonyatban
sorra veszed őket, nyilván
kifelejted néhányukat, nem
mintha oly számtalan lett
volna, csak úgy vagy velük,
mint a sok költözésed során
elhagyott könyveiddel, nem
emlékszel már mindegyikre,
és jelentőségét is veszítette
az összes, csak az az egy maradt
meg fájó sebként, akivel semmi
nem történt, s hozzá írod
szánalmas soraid, melyeket
ha olvas aktuális kedvesed,
mindig az a vége, hogy sziszegi:
szép szerelmes versek szerzője,
te, te, te!

Vár rád valami

Esőtől csillognak az egymást
keresztező vonatsínek. Még
nem tudod, melyik a helyes
irány. Jó útra lépni, az olyan
langyos valami. De mindegy
is, hisz nem a cél fontos,
hanem az úton levés. Régi
bölcsesség ez. Kinézel a
vonatablakon, de semmit
nem látsz az éjszakában.
Csak nyugtalanságot tükröző
arcod néz vissza rád. Mintha
tudnád, hogy hamarosan vár
valami a nyitva hagyott
sorompók között.

Őszi sanzon

Már nem vonzanak a
tavasz harsány színei,
a tolakodó, erős zöld,
a pezsgés hangjai sem
húznak magukkal egy
már sokszor megélt,
párzás illatával telített,
gyorsuló világba, ahol
csak tobzódik egyre a
talmi valóság hazug álma –
az őszi elnyugvás, a téli,
vak dermedtség előtti
szemlélődés az én világom,
hol csend és színgazdag
természet vár a hegyen,
egy erdei kápolna hűs
tisztasága, egy surranó
gyík csörrenése a száraz
avarban, így szemlélni
szótlan szép lassan
múló napjaim.