„A „16×1” – Vendégművészek a Szövetségből kiállításcím jelzésértékű abban az értelemben, hogy nem a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége különböző kortárs festészeti tendenciáinak átfogó keresztmetszete kerül ezúttal bemutatásra, sokkal inkább egyik olyan, talán rejtettebb szegmense, amely mégis hangsúlyosan van jelen végletekig polarizálódott művészeti életünkben. 16 szuverén alkotó egy-egy képpel – más-más utakat bejárva, elmélyült, konzekvens életművekkel maga mögött – a műfaji, stiláris különbségek, más-más anyaghasználat, szemléletmód, eltérő szellemiség mellett is, így együttesen erősíti meg: lehetséges a párbeszéd.” (Gáll Ádám)
Az ötödik éve Óbudán működő Artézi Galéria – amely a honlapján is hirdeti: „Az Artézi Galéria független művészek társulása. Támogatást nem kér, és nem kap. Ez a szabadság ára.” – a 2017-ben rendezett Négy művész Szlovéniából és A bécsi Rearte Gallery művészei című kiállítások után ismét nyitott, most a hazai képzőművészeti élet elismert szereplői felé. A Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Szövetség Festő Szakosztályának tagjai közül mutatja be 16 alkotó egy-egy gondos megmunkálású, gazdag fakturális hatásra törekvő, táblakép-funkciót őrző művét. A válogatás és a rendezés Dréher János – a képalkotások, felületkezelések iránt fogékony lírai absztrakt képzőművész – munkája. A jó kurátor gondolkodásmódja, ízlése meghatározó a kiállítás összképében. A bemutatott anyag szakmailag igényes, esztétikus, visszafogott, zömében tárgy nélküli, absztrakt, nonfiguratív (például Krajcsovics Éva, Hajdú László, Wrobel Péter vagy Wágner János alkotásai).
Birkás István: Okkerfoltos kép
Dréher János anyagszemléletéhez legközelebb Birkás István Okkerfoltos képe és Gáll Ádám monokrómiába hajló munkája (Eltűnés mintázatok II) áll. Birkás István (1947–2018), aki alapító tagja volt a dunaújvárosi Acélszobrász Alkotótelepnek és a Kortárs Művészeti Intézetnek, még tudott a mostani kiállításra alkotást küldeni, de januárban – 71 éves korában – meghalt.
Az Artézi Galériában most bemutatkozó 16 művész többsége Dréher János és Birkás István kortársa. Közülük nyolcan születtek az ötvenes, négyen a negyvenes, hárman a harmincas években, és egyetlen alkotó, Nádor Tibor 1967-ben, akinek üres tereiben a beszűrődő fények és falra vetülő árnyékok a főszereplők (Szobamozi – Fagypont körül). Az idősebb generációkhoz tartozás a hagyományos képzőművészeti oktatásban való részvételt is jelenti, és azt is, hogy indulásukra még rávetült a „három T” (tiltott-tűrt-támogatott) árnyéka. Talán ez is értelmezi a sokféle redukciót, a motívum-szegény kompozíciókat.
Egyetlen mágikus utalású művel találkozhatunk, Bereznai Péter Golgota című alkotásával, és talán ideköthetők Újházi Péter színes, mozgó, táncoló formái, melyekbe akár arcokat is beleláthatunk (Árki ősz 2).
Bikácsi Daniela finoman cizellált felületén tárgyi motívumok láthatók (Zöldfekete), Barabás Márton pedig a mű címében is megnevezi: Zongorahinták. Budaházi Tibor elvont, konstruktív kompozíciói után most konkrét tárgyi megnevezést ad munkájának: Fekete kas. Tájképelemeknek nevezhetők Szüts Miklós erős tónusú, melankolikus, a szépség áhítatával rétegelt művének motívumai (Ősz). Pataki Tibor az út, a víz, a vízfelszín tükröződéseit idézi (Úton).
Vojnich Erzsébet: Stalker, kicsi
A kiállításon egyetlen figuratív festmény szerepel, Vojnich Erzsébet lecsupaszított arcú, kiszolgáltatottan fekvő alakja és az őt figyelő sötét kutya (Stalker, kicsi). Vojnichot évtizedekig a fény, a látszólag üres külső és belső terek foglalkoztatták. A visszatérés a figurativitáshoz nem meglepő a kultikus terek után.
