Azt mondták, pénteken havazni fog, viharos szél közeledik északról, igen, ezt mondta a rádió, éjjelre lehűlés várható. Háááát, ilyen időben a busz (kisbusz, Ford) nem tud feljönni a hegyre. A hó miatt. Nem jön fel… mondta Z., csoportvezető, az út jeges, felfelé veszélyes, a hülye sofőrnek a központból nincs téli gumija. Aztán mégis jött a busz. Megállt a telep szélén, az iroda mellett, ami régen bádogbódé volt. Vagy ház, vagy lakókocsi része. Odébb a munkások lakókonténerei álltak, két fehér új, két rozsdás, kopott, hideg. Szürkült, a busz dudált, tizenkét munkás hagyta abba a munkát. A favágást. A busz hozta a kétheti napszámot fel a hegyre. Az emberek kijöttek a fák közül, körbeállták a Fordot, a hülye sofőr a központból mosolygott, nem szállt ki, dudált megint, jött Z. az irodából. Intett, adjanak utat, félre-félre… Ki mondta maguknak, hogy hagyják abba a munkát, kérdezte Z., még félóra munka lenne. Az emberek húzódtak, álltak, hallgattak, a busz kinyílt, a sofőr vigyorgott, kiadott egy zsákot. Z. átvette, ez nehéz, mondta, megint intett, engedjék, és visszament az irodába. Az emberek álltak, nézték a buszt. A sofőr mondta, hozott élelmiszert, lehet vásárolni tejet, kenyeret, hozott tojást. Hozott sört, az olcsó, német sört. Az emberek álltak, végül H., a legidősebb munkás mondta, ha kaptak napszámot. Csak utána tudnak. Venni. Sört. Meg csokit, mondta G., a legfiatalabb munkás, ugye, hozott csokit. Ugye? A sofőr mosolygott.
Z. kiáltott, jöjjenek, emberek, sorba álljanak. Az emberek sorba álltak, imbolyogtak, köhögtek, a szél alábbhagyott, szállingózni kezdett a hó, az emberek írták a nevüket a számlatömbbe. Oda, nem oda, a vonal felé, Z. egyre ismételte, itt a pénz, fogja, számolja meg, utána nem jön ide nekem, hogy nem stimmel. Érti? Az emberek átvették, álltak a pénzzel a kezükben az irtáson. Hogy ír maga? Mi ez a firkálás?, üvöltött Z. A munkás erre azt mondta, fagyott a keze, az ujja, nem szokott ő írni. Nem mindegy? Z. erre azt mondta, nem. Az aláírás fontos dolog. Csak maguk, nézett Z. körbe, ezt nem tudják, maguk minden papírt aláírnak. Igaz? És a sofőr nevetett a kisbusz mellett. Az emberek írták alá a fizetést, vették át a pénzt. Érdekes, gondolta G., a legfiatalabb, a pénzzel felnéznek az égre. Aztán ő is, utolsóként, megkapta a kétheti bérét, majd Z. intett a sofőrnek, menjen be az irodába. Beszélni kell. Az emberek álltak, vártak. Várták, hogy a sofőr visszajöjjön végre, a bolt kinyisson a kisbuszból, végre vegyenek valamit. Pálinkát, kávét, cigarettát, az ukránt. Voltak, akik odébb mentek, vizeltek.
És ekkor zúgás hallatszott, magas, vörös jármű érkezett a tisztásra. A vörös buszból fiatal férfi és nő szállt ki, mosolyogtak, jó napot, emberek, megjött az étterem, van meleg étel, meleg ital, forralt bor, tessék, emberek, ide-ide. És felnyílt a busz oldala, bent büfé volt, fényes konyha, igazi üstök, edények, szólt a zene, sütemény is volt. Az emberek álltak, nézték. Z. kijött az irodából, megállt, mi van itt? Kik maguk? A nő azt mondta, ez itt a mozgó étterem, az emberek dolgoztak, éhesek, ők pedig… Jöjjenek emberek, mondta a büfés, minden friss, meleg. Mondta a lány is, jöjjenek közelebb, ne féljenek. A kivilágított busz gőzölgött a sötétben. Z. ekkor azt mondta, ez az erdő magánterület, ide nem hajthatnak be. Ide nem. A férfi azt kérdezte, viccel? Ugye, most csak viccel? Emberek, jöjjenek, mosolygott a nő, jöjjenek. Z. azt mondta, zárják be a konyhát, menniük kell. Itt nem lehet árulni. Engedélyt kell kérni. A fiú azt mondta, van engedélyük, ez mozgó büfé, jöjjenek csak, emberek.
Az öreg H. megkérdezte, mennyi egy adag pörkölt. Kenyérrel. Uborkával. Szafttal. A lány mondta az árat, drága volt, nagyon drága, a lány mosolygott, uram, kér egyet? És kiszedte a tányérra. H. nézte az ételt, a fehér gőzt, nézte a kezében a pénzt, és azt mondta, egye fene, egyszer élünk, adjon sört is. És ment a busz felé. Z. ekkor azt mondta, öreg, ha maga eszik, mehet haza, le a faluba. Az öreg megállt, Z. intett, menjen vissza, na, álljon csak a többiek közé. Nem eszik itt senki, mondta Z., maguk ketten meg menjenek innen a busszal, ne jöjjenek ide többé. Nem engedem, hogy kifosszák a keményen dolgozó embereket. Értik? H., a fiatal napszámos ekkor szólalt meg, de ha már feljöttek, ha már itt áll ez az étterem, ha már főztek, akkor legalább. Most. Az egyszer. Hadd egyenek. Aki dolgozik, annak jár az étel. Jön a hó, ki tudja, mikor jutnak le a faluba. Ő enne egy fasírtot. Mustárral. Venne csokoládét.
Z. nem szólt, állt, nézett maga elé. A Ford vezetője ekkor mondta, ő megvette a tejet, a kenyeret, felhozta ide az árut, ez nem így megy, az erdő magánterület, a főnökség nem fog örülni, hogy a napszámosok másoknak fizetnek. Z., maga ne engedje, hallja, hogy másoknál egyenek a munkások, hallja, Z, hallja? H., a legöregebb napszámos ekkor köpött egyet. A lány a buszétteremben felnevetett, a férfi visszavette a pultról a tányért a pörkölttel, egy kanállal kilökött a vékony hóra, jó étvágyat, röhögött, az emberek nézték, a sötét foltot, meg azt, hogyan kaparja vissza a férfi a többi ételt a fényes edénybe. Istenem, mondta a nő a buszban, ezek gyáva rabszolgák. Na, menjünk, és a nő lehajtotta a zsalukat, a tisztás sötét lett, bent a nő nevetett, szólt a zene, az emberek álltak, nézték a vörös buszt. A Fordos sofőr a központból felnevetett, mire vár, intett Z.-nek, kergesse már el ezeket a területről. Az emberek hallgattak, Z. művezető erre azt mondta, neki ne parancsolgasson egy szarcsicska a központból. A sofőr köpött egyet, Z., neked véged van, ezt jelenteni fogom. A piros busz elindult, zúgott, dudált, zene üvöltött a mélyében, Z. intett, engedjék át, G. a legfiatalabb munkás futni kezdett, megelőzte a buszt, elé állt, hé, kiabálta, stop, adjanak csokoládét, a busz fékezett, aztán ment tovább, a sofőr a központból erre azt mondta, hogy ennek is vége, és mutatta, a torkát vágják, G.-t is ki fogják rúgni. A busz dudált, ment tovább lefelé, G., futott mellette, a sofőr a Fordnak támaszkodott, vihogott.
És ekkor a munkások közül előjött egy ember. Alacsony, vékony, fekete emberke volt, büdös is, senki sem ismerte, csak egy hete volt velük fent. Ez az ember odament kalapáccsal a buszhoz, és ütni kezdte. Betörte a szélvédőt, leütötte a visszapillantót. Rávágott a busz oldalára. Majd megint. Majd megint. Aztán megállt, megfordult, várt. Z. mondta, ezzel ártanak az ügynek, állítsák le. H., a legöregebb munkás felnevetett, senki nem fog le már senkit. Itt mindenki szabad. A művezető felnézett az égbe, a fekete emberke eldobta a kalapácsot, senki sem mozdult, a fehér hó tovább szállingózott a sötét égből.