Az ismert olasz filmrendező, Federico Fellini a következőképpen vallott a bohóc – számára oly fontos – figurájáról: „Amikor azt mondom: ‘bohóc’, tulajdonképpen Augusztóra gondolok. A két figura tehát: a fehér clown és Augusztó. Az első maga az elegancia, a kecsesség, a harmónia, az intelligencia, a józanság. […] Augusztó a kisgyerek, aki bekakál, aki fellázad a tökéletesség ellen, berúg és a földön hempereg, egyszóval állandóan lázad.”(1)
A szomorú fehér bohócot, valamint a vidám Augusztót, avagy más néven: Pierrot-t és Harlequint számos jelentős alkotó festette már meg a művészet történetében. Jean-Antoine Watteau a maga kissé önmarcangoló, szkeptikus művész-portréját igyekezett megteremteni Gilles, a szomorú bohóc képmásán keresztül, Paul Cézanne pedig a mindent átható paritásos rendszert, a világ kettősségét, a vérmérsékletbeli különbség fontosságát ragadta meg a Pierrot-t és Harlequint bemutató művén.
Jelen kiállítás egyértelműen azt sugallja, hogy Csollák Mihály művészete még tovább tágítja azt a szellemi és emocionális perspektívát, amelyet e rövid történeti felvezető során megpróbáltunk felvázolni. Festményein a bohócok – pontosabban fogalmazva: a szárnyas bohócok – egy összetett tartalmat felvonultató, átfogó ikonográfiai rendszer sokszínű szereplőiként jelennek meg. Találkozunk itt fiatalabb és kevésbé fiatal, gyermekarcú és szakállas, vidámabb és szomorkásabb bohócokkal, sőt még pantomimfigurákkal is. A prezentált világ erőteljesen szimbolikus, már-már mágikus mivolta ugyanakkor állandó, kibillenthetetlen tényező. E képek láttán a befogadóban jogosan alakulhat ki az érzés, miszerint e vizuális összkép valójában hétköznapi világunk metaforikus lenyomata.
Koherens és mély, komoly súllyal, téttel bíró művészet persze kizárólag abban az esetben bontakozik ki mindebből, ha az ominózus bohócvilághoz, annak egyes tematikus elemeihez, sajátos motívumaihoz minden tekintetben megfelelő stílus, illetve formanyelv párosul. Nos, e kritériumrendszer felől közelítve is bizton állíthatjuk, hogy Csollák Mihály művészete minden ízében koherens és önazonos. A bohócok alkotta harsány, egyszersmind misztikus összkép ugyancsak rendkívül eleven és összetett stílusban ölt testet előttünk. Utóbbi egyfelől az Henri Rousseau-i naiv művészetből látszik merítkezni, s festményei láttán rögtön jusson eszünkbe, hogy e stíluskritikai terminus a francia naïf szóból ered, melynek jelentése: jámbor, gyermeteg, ártatlan. A művész stílusát másfelől erőteljes expresszivitás jellemzi. Ezen a ponton kézenfekvő analógiának tűnik a 19. századi belga festőművész, James Ensor munkássága. Elég csupán az 1880-as Krisztus bevonulása Brüsszelbe című képét idéznünk, amelynek harsány és színes kavalkádjában helyenként konkrét bohóc-alakok személyesítik meg az alapvetően biblikus kontextussal bíró jelenet egyes szereplőit. A történeti kritika idővel úgy vallott Ensorról, hogy a művész inkább moralista, mint prédikátor. Ez a kitétel pedig Csollák Mihály oeuvre-jére is érvényesíthető. Az alkotásai által reprezentált időtlen világban elmerülve bárki ráeszmélhet saját legbelső kérdéseire, gondolataira, legyen szó akár a bohócvilág műveiről, akár a kontemplációra késztető tájképekről.
A szárnyas bohócok kapcsán azonban egy fontos kitétellel kell teljessé tennünk az itt körvonalazott összképet. Idézzük fel mindehhez az expresszionista Ensor módszerét, aki biblikus gyökerű témához használt bohócokat szereplőkként, valamint azon megállapításunkat, miszerint Csollák Mihály képei erőteljesen hangsúlyozzák az időtlenség érzését. Innen nézve az ominózus dúcban helyet foglaló szárnyas bohócok valójában angyalok. A paradicsomot őrző kerubokkal van tehát dolgunk, az előttünk kibontakozó művészetről pedig meg kell állapítanunk, hogy rendkívül erőteljes, indirekt szakrális karakterrel bír. Erre utal az örökké visszatérő keresztmotívum, az Angyaldúc Krisztus-képmása, a „bohócok” szárnyai és glóriái, valamint a trecento freskófestészet kozmateszk kereteit idéző, rombuszmintás ruhadíszei.
A bemutatott képek kvázi-szakralitása a helyenként arany háttérrel megtámogatott lírai archaizmusra épül, arra az időtlen létállapotra, amelyet Szabó Lőrinc soraival foglalunk végső keretbe: „Borzongó percek s naphosszú öröm: / a tengertől még nem váltam külön, / nem voltam sziget… Imák és csodák: / szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.”
1 Federico Fellini: Fare un film, Einaudi, Torino, 1980, p. 117. > Fellini-link