Hogyan találkoztál legelőször a textillel?
Mindig nagyon erős vonzódást éreztem az anyagok, a textíliák iránt. Emlékszem például a nagynéném réges-régi muszlinkendőcskéjére, amit a kezembe vettem, és nagy szeretettel fogdostam, nézegettem. Ez a vonzódás már nagyon korán, 4-5 évesen megvolt.
Hogyan folytatódott ez később?
Csak nagy szünet után. Rajzolni mindig szerettem. De miután táncoltam is mellette, nyolctól tizennyolc éves koromig, ez a két erős érdeklődés párhuzamos volt jó ideig, amíg végül a rajz mellett döntöttem. Ez akkor még nem a textiles vonzalmat jelentette.
Miben mutatkozott meg ez a döntés?
Teljesen ösztönös volt. Többen kérdezték, hogy miután a tánc jól ment, miért nem jelentkeztem a Balettintézetbe. A szüleim sem hívták fel a figyelmemet erre a lehetőségre. Én pedig valószínűleg azért nem tudatosítottam ezt, mert ösztönösen éreztem úgy, hogy fontosabb lesz életemben a rajz.
Akkor tehát: irány a Kisképző.
Sajnos nem. Ahhoz valami előképzettség kellett volna. Ezt késve ismertük fel; jártam előkészítőre, de már későn. A felvételim nem sikerült. Ez nagyon elkedvetlenített. Másodszor nem próbálkoztam. Közgazdasági középiskolába mentem. Csak otthon rajzoltam, a magam kedvére.
A négy év szakközép hosszú idő. Az érdeklődésed is megváltozhatott volna ezalatt.
Amikor leérettségiztem, akkor már egyértelmű volt, hogy az elhagyott úton kell továbbmenni. Beiratkoztam a Ferenczy Művészeti Körbe, itt kezdtem rendszeresen rajzolni. Egy szerencsés ismeretség jóvoltából a Kispesti Textilgyárba kerültem, a rajzterembe. Próbaidőre vettek fel, de pár hét alatt kiderült, hogy a mintatervezés nekem jól megy, és csakhamar tervezőként kezdtem dolgozni. Már az első mintámat, amit terveztem, elfogadták gyártásra. Erre 18 évesként nagyon büszke voltam, hiszen előzőleg nem folytattam rajzi tanulmányokat. Ez volt tehát az igazi textiles kezdet. Itt derült ki egyértelműen, hogy ez lesz az én utam.
Hogyan képezted magad ezután?
Reggel héttől délután háromig a rajzteremben dolgoztam, utána általában minden estémet a Fő utcai Ferenczy szakkörben töltöttem. Az első év végén megpróbálkoztam a főiskolai felvétellel. Akkor pár pont híján nem sikerült; de a következő évben, a második felvételinél már bekerültem az Iparművészeti Főiskola textilszakának nyomottanyag-tervező kézifestő tagozatára.
Ez nagy öröm lehetett. Hiszen tulajdonképpen igazi szakmai előképzésben nem volt részed, nem jártál a Kisképzőbe, és mégis felvettek.
Bizony, ez nagy dolog volt. Sőt, a főiskolán azt vettem észre, hogy bizonyos előnyt jelent, hogy nem jártam a Kisképzőbe. Technikai hiányosságaim bizonyára voltak, de bátrabban dolgoztam, mert nem kötöttek azok a panelek, amit a kisképzősök hoztak magukkal. Bizonyos értelemben szabadabban fogtam hozzá a tervezéshez. Inkább az előnyét, mint a hátrányát éreztem a Kisképző hiányának. 1977-ben diplomáztam.
A Főiskola után az önállósodás felé vezetett az utad?
Kelemen Kata: Kereszt 5., 1983
Ekkor még nem gondoltam önállósodásra. Bár a textilipar már nem ragyogott a régi fényében, de létezett. A megélhetés is arra sarkallt, hogy újra a rajzteremmel próbálkozzak. Most a szentendrei úti Textilfestőgyárban helyezkedtem el. Érdekes volt megfigyelni, hogy a főiskolai évek alatt is mennyit romlott a magyar textilipar helyzete. Öt éve még több volt az önálló tervezés; az új munkahelyemen már nagyon sok bérmunkát kellett elvállalni. A gyár afrikai piacra, és megadott ottani minták alapján dolgozott. Ennek a hátrányát én is átéltem. Nem éreztem a munka örömét, a sikert, hogy megvalósulnának azok a tervek, amiket szeretnék. Egyetlen sikeres mintatervezésre emlékszem. Tervezhettünk mintákat a Szombathelyi Textilművészeti Biennáléra. Egy nagy pöttyös függönnyel indultam, amiért, ha díjat nem is, de sok dicséretet kaptam. A rajzteremben terveztem, és a gyár le is nyomta. A sok megalkuvással járó munkába azonban csakhamar belefáradtam.
Mit tehettél?
Eljött az ideje, hogy önállósítsam magam. Négyen, akikkel együtt végeztünk a főiskolán, béreltünk egy szitanyomó műhelyt. Itt magunk által tervezett függönyöket, terítőket és ruhákat kezdtünk gyártani. Léteztek ekkoriban iparművészeti piacok, különösen a rendszerváltozás után volt kedvező forgalmuk. Ekkor még nem törtek be azok a nagy textilcégek, mint az Ikea, amelyek a kis manufaktúrákat, a kézmíves termékeket, mint a miénk, kiszorították a piacról. Volt még az Iparművészeti Vállalat, és voltak a boltjai, ezeken keresztül el tudtuk adni, amit csinálunk.
Ez volt tehát a szabadúszás kezdete.
Igen, de ez a munka, az alkalmazott textilek sorozatgyártása nem elégített ki. Az érdeklődésem a használati tárgyak tervezése felől a szabadabb művészi munka, a kísérletezés, a tértextil, az egyedi művek irányába terelődött. 1983-ban jelentkeztem a Velemi Művésztelepre. Ez nagy váltás számomra. A művésztelepre pályázni kellett konkrét témával. A textilanyagok transzparenciája foglalkoztatott, az átvilágított szövésmintázatok játéka, ezek változatai és nyomással, díszítéssel történő gazdagítása. Ezáltal hoztam létre azt a sajátos világot, ami csak az enyém, és aminek a hatása a munkámban máig tart. Három nagy Kereszt-zászlót állítottam ki Velemben.
Igen, itt találtad meg az önálló textilművészi hangodat.
A művésztelep után az itt készült munkákból két kiállítás is nyílt. Az első ’85-ben a Ferencvárosi Pincegalériában, amit Szenes Zsuzsa nyitott meg nagy empátiával és hozzáértéssel; ezt követte a másik kiállításom 1987-ben a Budapest Galériában Székelyi Katival és Oláh Enikővel.
Tekinthetjük ezt a szakma legfelsőbb elismerésének az addigi munkád iránt.
A transzparencia-felfedezés nyomán születtek aztán azok a munkáim, amiket a mai napig vállalok. A Rongyos zászló, a Foltos zászló és a Varázsló. Akkortájt leginkább és legszívesebben Pilinszkyt olvastam. A versei és bizonyos gondolatai erősen hatottak rám. A kereszt-formákba például erősen beleépültek az ő gondolatai.
Mi követte a transzparencia-korszakot?
Kelemen Kata: Titkosírás I., 2009
Sokkal később, a jelek használata. Ennek az eredete az volt, hogy 2000-ben festettem egy műcsarnoki Minta kiállításra két nagyméretű akvarellt, melyeket egy viking rúnakő ihletett. Szinte beleszerettem ebbe az írásba. A rúna-jelek erősen kezdtek foglalkoztatni, de egy idő után elszakadtam a konkrét formáiktól és saját jeleimmé váltak. Sok munkámban alkalmaztam ezeket. Például a 2001-es Pintér Galéria-beli kiállításon, ahol a Titkosírás sorozatnak majdnem 30 változata szerepelt. Ezek voltaképpen egyedi grafikák voltak, akvarellel, zsírkrétával, szénnel, nyomással gazdagított képek, amelyek mind a jelekre épültek.
Tehát újabb fejleményt regisztrálhatunk: a textil mellett megjelenik a képgrafika műfaja is nálad. Kérdés, mi késztetett arra, hogy így is kifejezd magad.
Abban az értelemben soha nem voltam igazi textiles, hogy elsősorban a technikák lettek volna a munkásságom alapjai, ahol az anyag inspirál. Mindig a mintából, a rajzi megjelenésből indultam ki, és végső soron mindegy volt, hogy milyen hordozó lesz az ábráim alapja. Azt gondolom, hogy klasszikus értelemben nem vagyok textilművész, akinél az anyagból fakadó technikák az elsődlegesek, hanem inkább festő, akinek a „minta” a lényeg, vagyis ami az alapra kerül.
A legnagyobb sikereidet mégis a nagyméretű tértextiljeiddel érted el.
Ott is sok a festés, a rajzi elem és grafikai technika. A linómetszet dúcát rányomni az anyagra, akvarellel belefesteni, belerajzolni krétával, kollázsszerűen ragasztani.
Eszerint lehet ezeket a munkáidat akár nagyméretű képeknek is tekinteni.
Tulajdonképpen lehet. Így is érzem. De persze nem minden esetben. Van, amikor visszakanyarodom a textilhez, mint például a Bánatköves című munkánál, amikor a térbe is kiléptem. Itt harminc darab megformált, kis rávarrt „kő”, jelent meg az anyagon, melyeket textiles technikával készítettem, varrtam, sőt hímeztem is. Textilplasztika jött létre.
Ismét egy új technika, vagy műfaj a tértextilen belül: textilplasztika.
Igen, 2010 körül kezdődött. Kisebb-nagyobb méretben születtek „kövek”. A Nagy kő volt a legnagyobb, és érdekes példa a Páros kő, amelyik az Evangélikus Múzeum tulajdonába került. Ez az a kifejezésforma, ami bennem még nem zárult le, amit mindenképpen folytatni szeretnék.
A „kövekkel” nem csak szakmai, hanem közönségsikert is arattál.
Több dolog is összekapcsolódott itt. Hatott az egyediség. És „kiléptem a térbe”, de a technikát ki is kellett kísérletezni, a gyakorlatban megvalósítani. A jelek itt is rákerültek, és újdonság volt nálam, hogy varrással is gazdagítottam a textil-köveket. Lett még ez időben egy formai újdonság: a szalagok, csíkok; például a József Attila-versekre készült három szalag a költő három versére (J. A.-triptichon). Szeretem ezt a formát, a keskeny, hosszú textilcsíkot, amely kiállítva a mennyezetről a földig ér, és amin egymás alatt sok kicsi kép elfér. Úgy érzem, mintha elmesélnék, elmondanék egy történetet.
Kelemen Kata: J. A. triptichon, 2012
Ezen a ponton nagy öröm ért téged: Ferenczy Noémi-díjas lettél.
2014-ben. Ebben az évben egyedül én kaptam díjat mint textiles. Régóta érlelődött ez. Megelőzte jó pár kiállítás. 2008-ban az Újlipótvárosi Klub-galériában (Jel-Képtár), majd az Írószövetségben mutatkoztam be (2011), aztán Csepelen a Kováts Group keretében volt nagy önálló tárlatom. 2012-ben Dunaszerdahelyen állítottam ki Székelyi Katival. 2015-ben két kiállítást is rendeztem. Az egyiket az Artézi Galériában Köveim, jeleim címmel, és a legutóbbi kiállításomat, a Válogatás-t Szigetszentmiklóson harminc év anyagából, amelyet munkásságom összefoglalójának szántam. Munkáim itt kapták a kritikától a „festői textilek” jelzőt, amit örömmel vállalok, és akár a teljes munkásságomra igaznak tartok.
