Áll roggyantan, kisterpeszben az Erzsébet királyné útja sarkán, a kerítés árnyékában. Csapzott, gyér, vállára ránőtt haja homlokára, halántékára tapadva. Kezében CBA (A mindennapok megoldása) feliratos nejlonzacskó. Naná, hogy a másik oldalon, mint ahogy én jövök a villamostól! Intek neki, jöjjön át, visszaint laposan az aszfalt fölé, maradjak, ahol vagyok. Amint átér, lesajnáló megjegyzéseket tesz megereszkedett arcvonásaimra (pont olyan lett, mint anyámé volt) az idősebb férfirokon felsőbbrendűsége jogán.
Öregszem én is, válaszolom kitérően, mert megfogadtam, nem hagyom magamat felhúzni. Velem sem állt meg az idő. Amúgy szomorú vagyok, több mint két éve nem találkoztunk, és lehet, hogy már nem is fogunk többet. Az orrom alá tolja a csikkjét, jelezve, hogy várjam meg, míg elszívja. Veszteglünk egy kovácsoltvas kerítés mellett, mögötte a kertben nárciszok virítanak, tűz ránk a nap. Eldobja a cigicsutkát, kivesz a zacskójából egy másik zacskót. A CBA-st felakasztja egy kerítésoszlop kacskaringóban végződő hegyébe, amiről aztán alig tudja a füleit letekergetni. Lecibálja magáról a szürke tréningfelsőt, belegyömöszöli a reklámszatyorba, kiráncigálja a kockás termó ingkabát alját a tréningnadrágból. Melegem van, prüszköli az orrát szívva. Rajtam van a pizsama, ha rosszul leszek, és elvisz a mentő a kórházba, ne legyen arra gondom. Azon az ingpulóver, húzza a szürke felsőruha gallérját felém, azon ez a pufi, már így is sok itt, a napon. Nyugtázom, ja, húsz fok van.
Neked ez így nem sok?, kapja fel a nyakamban csüngő, apró bordóvirágos selyemsál alját, és föllibbenti az arcomba. De, hagyom rá. Közben elindulunk a Meki felé, mert oda szeretne beülni, jelezte a telefonban.
Olyan fagyiszerűt, terelget bal karjával rögtön a pult felé, utal arra a kis tégely desszertre, amit három éve ettünk. Jó, csak kikeresem a tábláról a nevét. Igen, csakhogy fotó nincs a kiírások mellett, így nehéz kiválasztani. Nem kell!, türelmetlenkedik, Csak magyarázd el a pultnál!
Ahogy odalépünk, kérdezi a hölgy, hogy mit parancsolunk. Felnézek a kiírásra, úgy érzem, rögtön megtaláltam, amit Gabi kér. Leolvasom: Két epres Shake-et kérek. Igent bólint a nő. Kicsit, vagy nagyot?, kérdezi. Nagyot, vágom rá rögtön, arra gondolva, hogy akkor megúszok egy következő rendelést. Szívószál oldalt a pultnál, int az evőeszközök felé készségesen.
Gabi a bárpult magas székére akar felmászni, nagy nehezen sikerül lebeszélnem és asztalhoz ültetnem, mondván, oda nehéz fölkapaszkodni és lemászni is. Erről eszébe jut a hatvan évvel ezelőtti apró, szomszéd Bözsi néni, aki a verandára, az ablakunk alá tett hokedlira mászva leskelődött és hallgatózott utánunk. Úgy derült ki, hogy egyszer egy hatalmas robajra kirohantunk, s ott feküdt elterülve a feldőlt hokedli mellett.
Hiába erőszakoskodik a szívószállal, nem tudja átdöfni a pohár műanyag fedelét. Középen van egy kereszt, mutatom, ott enged. A kásás, fagylaltszerű szósz sehogy sem akar a szívószálon át kijönni. Elmegyek a pulthoz kanálért, de csak műanyag késeket és villákat találok.
Gyakran köhög, törölgeti az orrát egy narancssárga textil zsebkendővel, amit Tyusi, a barátja felesége rendelt a csomagküldő szolgálattól, mert mindenütt csak papír zsebkendőt árulnak. Leégett Gabi lakásában a villanyhálózat, ezért vendégségben lakik a barátjánál öt hónapja. Ott viszont zárlatos a mosógép, a tréningjének és a termó kabátjának csak a mandzsettáját mossa ki egy kis piros műanyaglavórban, mert nincs hova teregesse.
Az elmúlt években gyengült a hallása, nem fűlik a fogam a Mekiben órák hosszat ordítozáshoz, ezért inkább őt hagyom beszélni, annak ellenére, hogy kizárólag kajákról szokott, és ez a téma engem hidegen hagy, mióta semmi étvágyam nincs. Kapott a barátjától nagyon sós házikolbászt, majd összevágja apró kockákra, löttyint rá paradicsomszószt, milánói makarónit készít belőle. A rádióban is eldalolták minden nap, nevetgélek visszafogottan, …egy tál ételt jól megfőzni, tudjon ám, kiskomám, minden fiú, minden lány!, dünnyögöm a jobbik füle irányába. Elregéli, hogy pulykanyakakból főzött ludaskását, 850 grammos tejfölt szokott venni, egy ültő helyében kikanalazza. Azóta, hogy erre rákapott, olyan gyorsan nő a köröm a lábujjain, hogy hetente kell levágni. Azelőtt fél évente egyszer kelletett.
Hogy lencsevégre kaphassam a vénségére lehiggadt csibészt, azt füllentem, hogy a két egymás mellé állított papírpohár reklámszövegét tartom poénosnak. Farizeus módra úgy fordítom, hogy a teljes szöveg látsszon. Rendezői bal oldalt: Suli mellett pénzt is keresek. Rendezői jobb oldalon: Amióta itt dolgozom, céltudatosabb vagyok. Lehet, hogy most beszélek vele utoljára, legyen élete végső szakaszáról is egy képem.
Kimegy cigizni, szól rám, addig vigyázzak a cuccra, nehogy ellopják, aztán menjek el rendelni olyan fagyit, amit múltkor ettünk.
Hát csak nem úszom meg! Hiába keresem a desszertek feliratú táblán, nem tudok rájönni, melyik lehet az, és a pultos nő már kérdezi is, hogy mit kérek? Csak elmagyarázni tudom, mosolygok rá, olyan kis, fagyiszerű, és eperöntet van a tetejére löttyintve, mutogatom a kezeimmel is. McFreeze, bíztat mosolyogva, és milyen legyen? Kissé felhúzom a vállamat, és kérdőn rámeresztem a szememet. Nem tudom, milyenek vannak, türelmetlenkedem. Van olyan, hogy csak a tetején van öntet, és van, aminek az alján is vannak gyümölcsdarabok.
Nekem teljesen mindegy. Legyen az, aminek az alján is van eper, hagyom rá, miközben azt gondolom, egyszer élünk! Ha nem haragszik, megmondaná, hogy melyik vidékről jöttek?, bazsalyog rám bíztatóan. Arca azt tükrözi, szeretné, ha valami jó hangzatú, nagyon távoli helyet említenék, mint Mezőkövesd, Marosvásárhely, Csíkszereda, de kénytelen vagyok lehervasztani az arcáról a távoli vidékekre tallózó mosolyt. Nem messziről, intek bal felé, innen Aquincumból. Csak nem járok McDonalds-ba, nem ismerem ezeket az ételeket. Idén lesz a bátyám hetven éves, és ide vágyott, ilyen fagyit enni, ez nagyon ízlett neki, amikor egyszer bemenekültünk a vihar elől. Annyira zavarba hozom ezzel az ostoba közvetlenségemmel, hogy tévesen üti be a tételeket, ki kell hívnia a főnöknőt sztornóztatni. Mi van veled?, ingatja a fejét rosszallóan a felettese, miközben lenullázza a pénztárgépet.
Semmi különös, vágom rá a választ helyette a mentségére, én hoztam zavarba. Néhány másodpercig hárman nevetünk egymásra, elnézően.
Belapátoljuk az epres desszertet. Szeretnék kicsit a rokonokról beszélgetni, kiket kedvelt, kitől tartotta magát távol, ha csak tehette, de már nem emlékszik a nevükre. Hebegi össze-vissza, hogy izé, izé, aztán saját tehetetlenségétől kiborulva szedelőzködni kezd.Vaksin pislogva lépünk ki a tűző napra. Úgy halad előre az aszfalton pálcikavékonyan, mintha felemelkedve az égbolt felé lebegne.
