„Az önvizsgálat arcképcsarnokában járok.
Különös képtár! Az önvizsgálat különös arcképcsarnoka.”
Az önarckép csak a XIII–XIV. században született meg a képzőművészetben a polgárság, a városi kultúra megjelenésével, akkor, amikor már nem csak a vallások, az egyházak, az uralkodók és környezetük lehetett megrendelője a műveknek. Aquila János veleméri (1377) és mártonhelyi (1392) freskóin örökítette meg arcképét a korban szokatlan módon. Marcia apáca egy miniatúrán önarcképét festi, miközben bal kezében tartja tükrét, így egyszerre három nézetből láttatja fiatal arcát (1402). A művészettörténetben számon tartott első önarckép Jean Fouquet-é (1450). Dürer 1500-ban már Krisztusként merészelte szembenéző önmagát megmutatni.
Németh Géza: Visszanéző önarckép
Dürer és Rembrandt tizenéves koruktól halálukig követték végig arcuk, testük változásait, öregedését. Azóta számos festőt ismerünk, akik számára önmaguk is fontos modellek (Van Gogh, Picasso, Schiele, Beckmann), foglalkoztatta őket saját személyük, arcukon, testükön az idő múlásának lenyomata, szerepeik változása, hogy milyennek látják és láttatják önmagukat, és milyennek látják őket mások. Valójában a romantika után, a XIX. században terjedt el az önarckép fogalma, ahogy ma is használjuk, amelynek lényege az egyéniség, a személyes érzelmek nyilvánossá tétele. A XX. századi izmusok, a modern művészet képviselői közül is sokan rögzítették fizikai, lelki változásaikat a hagyományos vizuális megjelenítéstől eltérő módon (Francis Bacon, Lucian Freud, Frida Kahlo, Giacometti).
Az önarckép létezik. Annak ellenére, hogy sokszor sokféleképp temették, akárcsak az identitáshoz kötődő portré műfaját is. Az én definíciójának bonyolultsága, a személyes sors, a reprezentációs igény készteti a művészeket önarcképek, önéletírások teremtésére.
Húber András: Zömök kis vándorlegény
Jogosan vetődik fel a kérdés: a képzőművészet határainak kitágulása, a technikai eszközök változása, a digitális kultúra hogyan befolyásolja napjainkban a több száz éve népszerű műfajt. Az utóbbi években az okostelefonok elterjedésével népszerűvé vált szelfi dokumentációs szándékból, kedvtelésből készül, és annak ellenére, hogy csupán önreflexió, termékenyítően hat az önarckép műfaj megújulására. A képzőművészeti önarcképekben fontos szerepe van az önelemzésnek.
A téma elválaszthatatlan Narkisszosz (latinosan: Narcissus) görög mítoszától, az önszeretet allegóriájától. A maiaknak is segít választ keresni arra, hogy mi a művészet, ki a művész, és mitől az. Minden emberi alkotás archetípusa a világ teremtése, különösen az az önképmás, amelyben alkotója megismételheti a legrejtélyesebb bibliai kinyilatkoztatások egyikét: „vagyok, aki vagyok”.
Az önarckép arra is lehetőséget ad a festőnek, hogy megmutassa, miben különbözik másoktól, és miben hasonlít másokra. Énideál, a valóságosnak vélt és vágyott, a ténylegesen létező és a képzeletbeli, a fizikai-biológiai és a pszichikai, morális lény felmutatása tele kételyekkel, halálfélelemmel és magabiztossággal is.
T. Horváth Éva: Önarcképek II.
Az önarcképteremtés olyan erős késztetés, amely még a XX. század egyik fő vonulata, a nonfiguratív, figura nélküli művek határait is áttöri. A 2000-es évek után még a magyar geometrikus absztraktoknál is visszatér a műfaj. A kortárs képzőművészetben minden képi nyelv, forma kivitelezési mód megtalálható, ami az 1910-es évek óta a különféle izmusokban, majd a transzavantgardban, a konceptuális művészetben és az új médiumok kínálta lehetőségekben testet öltött. Határtalan pluralizmus, egymás mellett létező sokszínű értékek és persze a hagyományos mitológiákból, jelképekből is bármikor érvényessé tehető.
Faragó Ágnes: Ego I.
Az Artézi Galéria Önarckép kiállításán 15 képzőművész szerepel, a kiállított művek alapján: egy szobrász (Húber András), két textilművész (Kelemen Katalin, Székelyi Kati), négy grafikus (Géczi János, Molnár Iscsu István, Szemethy Imre, T. Horváth Éva), három elektrografikus (Gábos József, Láng Eszter, Lieber Erzsébet) és öt festő (Faragó Ágnes, Király Gábor, Mózes Katalin, Németh Géza, Sinkó István). A kortárs képzőművészek többsége azonban nem a hagyományos műfajokban gondolkodik, azaz nem festményben, nem szoborban. A kiállításunkon szereplő művek is átlépik a határokat. Király Gábor például vegyes technikával dolgozott vászonképein, Mózes Katalin az olaj és akril mellett kollázstechnikát is alkalmazott, Székelyi Kati bakelitlemezekre kollázsozott, Géczi János fragmentumai kollázsok. Vizuális nyelvhasználatuk is nagyon különböző: a XX. századi izmusok önarckép-értelmezését követi, újítja meg Faragó Ágnes, Németh Géza, Sinkó István. Érzelmektől átszőtt önmegmutatások ezek, még fontos, hogy hasonmások, lényeges vonásokat őriznek a tükörben visszatükröződő személyiségből.
Gábos József: Aláíráskollázs 11
Többségük megőrzi a figurativitást (Király Gábor, Molnár Iscsu István, Németh Géza) a deformálás, tudatos torzítás ellenére is, még az elektrografikában is (Láng Eszter). Többen is különféle módon feszegetik a figurativitás határait (Sinkó István, T. Horváth Éva; az elektrografika, a fotó kínálta lehetőséggel élve Gábos József, Láng Eszter, Lieber Erzsébet). Szakítás a hasonmás hagyományaival, fragmentumokból építkezés; Géczi János öt részletre bontva, külön-külön keretezve láttatja a nézővel egyetlen egészként az arcot; Gábos József fátyolhatást keltő, áttetsző papírlapjai alatt az aláírásaival azonosul, és a két kiválasztott, felnagyított mű között a kiállításokon folyamatosan vetíti önarcképsorozatának további 37 darabját.
Mózes Katalin: Cerberus és én
Világunk abszurditása, szürreális mivolta nemcsak az önarcképeken, hanem a címadásban is megnyilvánul (Húber András, Mózes Katalin). Jelek, jelképek helyettesítik a hagyományos formákat (Kelemen Katalin, Székelyi Kati). Az archaikus kultúrák világát idézik (Húber András). A környezet, közeg ritkán jelenik meg a műveken. Király Gábor egyik nagyméretű festményén két fiával van együtt, identitásaiból kiemelve az apai szerepet. Molnár Iscsu István rácsos szerkezet mögé zárja aprólékos megrajzolt arcát és szokásos jeleivel is körülveszi magát. Láng Eszter rácsokat húzott az arca elé, de ezek nem kerítések és nem börtönrácsok, hanem rejtjeles hálózatok. Németh Géza egyik képén egyetlen társa egy madár, s mintha a sivatagi homok készülne elnyelni őt. Mózes Katalin abszurd önarcképének címe is pontosan kijelöli a közeget, ami körülveszi: „Cerberus és én”. A töredezett, mégis bonyolultan strukturált Székelyi Kati-műveken végül is nem bukkan fel portréra utaló alakzat, a néző hiába keresi a részletek között. A magányosságot, a személyiségbe zártságot is kevesebben vállalják – leginkább T. Horváth Éva üres, fehér felületen önmagába visszatérő, zárt vonalai, a másoktól való elidegenedettsége, távolságtartása. Másféle magány, pontosabban magunkra maradottság, magunkra hagyottság árad Gábos József és Lieber Erzsébet nonfiguratív univerzumából.
Molnár Iscsu István: Portré 2.
Ennyi talán elég is a szemléletbeli, vizuális nyelvi, formai, technikai megközelítés sokféleségéből. S persze lehetne szólni a jelentésrétegek összetettségéről, a közlésmód hordozta mondandókról. A lelkiállapotok szimultaneitása, az idő relativitásának átélése, az univerzalizmus élménye öntörvényű, rafináltan individuális műveket eredményez. Van, akinek az irónia, a humor, az öngúny segít dezintegrált környezetünk, körülményeink elviselésében (Húber András, Mózes Katalin, Szemethy Imre), van, akinek energiakészlete mozgósítható a tudattartalmak szaggatottsága ellenében (Király Gábor, Németh Géza). A divatjamúltnak vélt, pedig a művészetben jelentőségét nem veszthető szépség, esztétikum megőrzése fontos vállalás (Kelemen Katalin, Székelyi Kati, T. Horváth Éva). Jó látni az igényes szakmai hagyományok (Molnár Iscsu István, Szemethy Imre) és a hagyományokkal szakítás, de értékőrzés (Gábos József, Lieber Erzsébet) egymás mellett létezésének jogosságát.
Láng Eszter: Önarckép
A 15 képzőművész bizonyítja, hogy az önarckép műfaja túléli a válságokat, elbizonytalanodásokat, azt is, hogy az emberábrázolás számos XX–XXI. századi irányzatban elvesztette, elveszti jelentőségét. Hogy hol a határ az úgymond realitás, valóság és az emlékek idézése, képzelgés, átírások, metamorfózisok között, az a néző szabadságán, beleérző képességén múlik. Az itt kiállított művek többsége sugallja, hogy az alkotójuknak fontos a másik ember, különféle módokon, eszközökkel akarják bevonni őket az együttes élménybe, a közös univerzum teremtésébe. Van, aki nyitott párbeszédre szólítja a befogadót (Faragó Ágnes, Király Gábor, Láng Eszter), ők önmagukból is többet mutatnak meg, és van, aki rejtőzik, elfed, de ők is társakat keresnek (Géczi János, Gábos József, Lieber Erzsébet). Hiányzik az a magamutogató önarcképtípus, amely főleg a romantika óta gyakori volt a képzőművészetben, és hiányzik a kortárs művészetben gyakori agresszióval, önagresszióval, önbüntetéssel (vérrel, verítékkel) és fogyatékossággal teli önarcképtípus is (ez természetesen a kiállítást rendező hiányossága). Nem volt tudatos döntés, ám a választás alapján a 15 alkotóból nyolc férfi és hét nő, ez megfelel a mai tendenciáknak, normáknak.
Az önarcképek gazdag tárháza hozzájárulhat az önképünkről, öntudatosságunkról való őszinte gondolkodáshoz. Ismerjük és gyakran idézzük az ikonikus önarcképeket, a legismertebb művészek leghíresebb önportréit (Rembrandt, Courbet, Monet, Vajda, Bacon és még sokan mások), csak reménykedhetünk abban, hogy az itt látható önarcképek között is van olyan, amely a magyar művészettörténet szerves része lesz.
Budapest, 2018. február
Ön?arcképek, 15 művész
Rendezte: S. Nagy Katalin
Artézi Galéria, Budapest
március 10. – április 10.
Megnyitó: 2018. március 10., 17 óra
Megnyitja: Kováts Albert festőművész
Kiállítók: Faragó Ágnes, Gábos József, Géczi János, Húber András, Kelemen Katalin, Király Gábor, Láng Eszter, Lieber Erzsébet, Molnár Iscsu István, Mózes Katalin, Németh Géza, Sinkó István, Szemethy Imre, Székelyi Kati, T. Horváth Éva
