Tanítani jó. Tanítani rossz. Oké, vicceltem. De az nem vicc, hogy közel tíz éve, hogy a balatonszemesi tábor cigifüstös, borszagú elszigeteltségében egy maroknyi csapat hozzám szegődött, és irodalomról kezdtünk beszélgetni, prózának és versnek látszó szövegtárgyakat gyártottunk a magunk és egymás örömére. Eltelt a nyár, és nyaggatni kezdtek, hogy folytassuk. Jó. Megállapodtunk, hogy készítek egy olvasási tervet, adok feladatot, és Deák Csillag belvárosi lakásán megint találkozunk. Ez odáig fajult, hogy minden hónapban egyszer, vasárnapokon tartottam „szeánszot”. És jöttek az újak, többen lettünk, cserélődtek az arcok, születtek a művek, nőtt az olvasmánylista. Nyaranta azután Szemesen folytattuk, ebből nem engedtek, „mint Rousseau Ermenonville-ben”, minden nyáron elvonultunk írótáborozni. Élő írókat hívtam hozzájuk, közelről lássák, vegyenek szagmintát, kik csinálják mifelénk az irodalmat. Közben meghívást kaptam a jobb sorsra érdemes Magyar Íróakadémia Szépíró mesterkurzusára, hogy beszéljek már arról, amit csinálok. Beszéltem. Ennek az lett az eredménye, hogy még többen jöttek, kopogtattak a közben FILTER írócsoportnak elkeresztelt társaságba. Osztódással szaporodtunk, mivel praktikus okokból létrehoztam még egy csoportot, Különjárat néven, akik azóta is működnek. 2015-ben családegyesítő gesztussal szerkesztettem egy ún. Kapcsolat-antológiát (Mesterek és tanítványok), amelyben a két csoport legjobbjainak írásai kaptak helyet ma élő, elismert költőkkel, írókkal egy lapon. És arról sem feledkezhetünk el, hogy kivétel nélkül minden évben tartottunk nyilvános felolvasást, ahol a csoporttagok megmutathatták, hol tartanak. Időközben úgy alakult az életem, hogy a Budapesti Metropolitan Egyetemen megindítottam az Írásművészeti képzést másod-diplomás érdeklődők részére, és az onnan kikerülő tehetséges hallgatók közül többen szintén jelezték, szeretnének a diploma megszerzése után is velünk dolgozni. Itt tartunk most. A Filter csoport tizenhárom tagja gondolta úgy, hogy adja az arcát a mostani „csoportképhez”. Ha rajtuk kívül is lesz pár ember, aki elolvassa ezt a kis tavaszi seregszemlét, akkor már megérte.
Már az is sokat elárul róla, hogy Abafáy Csillag néven kezdett el publikálni prominens erdélyi lapokban. Azután fókuszváltás következett, és Magyarországra költözése után deákosította magát, és ezen a néven vált magasan jegyzett képzőművészeti szakíróvá, aki nem mellesleg első prózakötetének közönségsikerével nem kis zavart keltett a privilégiumukat féltőn őrző honi „profi” írók között. Most pedig egy szintetizáló mozdulattal visszatért a gyökerekhez, és ABAFÁY-DEÁK néven jegyzi legújabb munkáit. Ennek tudatában különösen szembetűnő az a következetesség, ahogy az ő maga kijelölte utat járja első írásaitól mostanáig. Ugyanazt a hajókoffert cipeli, amióta elindult, csak a helye és súlya változott, és jó esélyt látok, hogy a kofferben rejtőző személyes holmik egyszer napvilágra kerülnek. És ha jól figyeltem, ez már közelebb van, mint gondolnánk.
ARADI Gizellát a Budapesti Metropolitan Egyetem Írásművészeti szakán ismertem meg. Nem ír régóta, de amit kiad a keze alól, abban benne van szíve, lelke. A maga tapasztalata és érzékenysége alapján, a „hiszem, tehát így van” krédóját nem szem elől tévesztve hívja életre az ingoványban szilárd pontokat kutató, mély emberismerettel és pszichológiai beágyazottsággal megírt prózáját. Várjuk a folytatást.
Ha valaki elolvassa BUDAI Gabriella finom kézzel szőtt, gazdag mintázatú, pontos megfigyelésekkel és arányérzékkel megfestett anti-románcait, akkor hajlamos lesz elfogadni azt a Hamvas Béla-i tételt, miszerint „jó volna azon a szinten élni, ahogy gondolkodunk”. Ő tudja ezt, a kérdés csak az, lesz-e ereje, kitartása bennünk, olvasókban is tudatosítani mindezt.
GAÁL-NYESTE Kata szintén a Metropolitan Egyetem írásművészeti szak felvétele kapcsán került a látókörömbe. „Nem múlhat el nap írás nélkül”, vallotta anno Emile Zola, és vallotta Gaál-Nyeste Kata is, amikor egy évig, amíg az egyetem tartott, minden nap megírt valamit. Pontosítok: megírta önmagát, konokul, kitartóan, szeizmografikus érzékenységgel, mintha minden nap az utolsó szóra készülne.
HEGEDÜS András az írócsoport „csikója”, aki eleinte verseket írt. Becsületére legyen mondva, ő az első és jó ideje egyetlen hazai versifikátor a látókörömben, aki idejében belátta, hogy „legjobb versei is csak Ady-utánzatok”, és új pályára állt. Jól döntött. Zsoldos Péter-díjas lett, ami a legrangosabb magyar sci-fi elismerés. Az évek során íróversenyeken, publikációk sorával bizonyította, hogy a sokféle szellemi és poétikai hatást, ami életében érte, a fantasy világától a társadalmi-történelmi nagyregényekig, képes átszűrni önmagán, és összefogni, átörökíteni a kompozícióban. Legújabb írásaiban már kevésbé fantaszta, inkább nemegyszer fantasztikus. De nehogy elbízza magát, ezt most idézőjelbe teszem: „fantasztikus”.
HEGEDŰS Ágota abszolút tehetség. Számomra ez már az első íráskísérleteiben is kiderült. Ha normális kulturális-irodalmi állapotok közt élnénk, már a harmadik-negyedik köteténél tartana, mérhető sikerrel. Kiadók versengenének érte, felmerülne a neve az irodalmi díjak osztogatásakor. Mondanám, hogy ne törődjön vele, de minek mondanám, ő amúgy is ilyen: nem törődik vele. Amivel törődik, az a szövegek, versek és kisprózák mindenkori minősége. Ízig-vérig mai, izgalmas, érvényes irodalmat művel. Megőrizte fogékonyságát a lényegtelen dolgok iránt, hajlandóságát a groteszk, az abszurd iránt, megőrizte nyelvi ötletekben, többértelműségekben kedvét lelő játékosságát és érdességét. Kételyekkel és szorongással teli, ugyanakkor humorban pácolt, finom Ágóság az övé.
Manapság nem sikkes közszemlére tenni az érzelmeinket. HEKL Kriszta sem az a feltárulkozó, ömlengő, könnyen kottázható típus. Balzacian illúziótlan, swiftien ironikus, fanyar és kíméletlen gogolka. Sztereotip eszközökkel képes nem sztereotip tartalmakat közölni, ami a posztmodern utáni korszakban több, mint figyelemre méltó. Célratörő személyiség, aki tudja, hogy „a Mindenség is csak egy költő agya”. A csak látszólag olyan könnyed, már-már hanyagul fodrozódó, valójában nagyon is megformált szövegeiben sokszor olyasmit tud megcsinálni, ami a nagyoknak is csak szerencsés pillanatokban sikerülhet. Az ilyen embert úgy hívják: író.
KÁKONYI Lucia láthatatlan műhelyében az idő gombostűfején forogva formálódnak, csiszolódnak a régi-új történetek, a régi-új arcok, a régi-új érzések. Mintha egész életében egyetlen művet írna. Ezt a magaslatot igyekezne megmászni, hogy azután az odaút gyötrelmeit és fáradságát egy szempillantás alatt elfeledve, gyereklány módjára, önfeledten örülhessen annak a különös, éterien tiszta tájnak, ami fenn a csúcson elébe tárul. Mi, mezei olvasók egyre fokozódó érdeklődéssel várjuk azt a pillanatot, amikor megosztja velünk, amit fent tapasztalt.
A testépítők izzadságszagú, kirakati világában KÖLÜS Lajos igazi léleképítőnek számít. Analitikus elme, szívós munkával, de a sokat tapasztalt emberek jól izmolt magabiztosságával szűri át magán a világot, illetve a világból is jobbára azt, ami hozzátesz ahhoz, ami ő. Mondjuk ki: rutinos filterező, letüdőzi a valóságot, slukkonként, módszeresen mérgezi edzőtermünk levegőjét a maga által felfedezett és „kigyúrt” világ fura attribútumaival. A tüdőt ugyan roncsolja, de a lelket építi. És megvannak hozzá az eszközei: prózapoétikai megoldásait, motívumkészletét, rejtőzködő érzelmességének nyelvi karakterét úgy mozgósítja, hogy a tárgy fonáksága annál szembeszökőbb legyen. És ne feledjük, övé az elmúlt évek legjobb címadása is: Ma nálad alszom. De ebben már nem csak a lélekről beszél.
LANTOSI Nóra igazi tanító, aki nem restell tanulni. Öt éve jár a csoportba, öt éve olvas szisztematikusan valódi irodalmat, és nem csak – ahogy a legtöbb mezei olvasó – „ahogy esik, úgy puffan” alapon, vagy épp szóbeszéd, esetleg kolléganők folyosói tanácsára. Megtanulta, hogy olvasás nélkül senkiből nem lehet író, tehetségtől és csillagállástól függetlenül. Innen már csak egy lépés a nagy íróelődöktől ellesett témák, fogások, módszerek átörökítése a saját tapasztalatok és a személyes érzékenység talaján. Tiszteletre méltó az a kitartás és szellemi erőfeszítés, amellyel viseli a kritikákat, újra meg újra nekilendül, átlépve árnyékait, és küzd, küzd. Sokan tanulhatnának tőle: szívós, roppant belső energiákat sugárzó személyiség. Akkor is, amikor a legelesettebbnek gondolja magát.
LÉNÁRT Zsuzsa a Magyar Íróakadémia Szépírás mesterkurzusa után csatlakozott a csoporthoz. Ritka vendég a havi rendszerességű szeánszokon, ám ha megtiszteli saját magát és a többieket azzal, az éppen aktuális téma és feladat alapján írást készít, szinte kivétel nélkül hiteles, átgondolt, jól felépített és értelmezhető anyag kerül ki a keze alól. A fejlődés azonban sokkal több lemondással jár. Okos emberek mondják, hogy azok lehetnek sikeresek bármiben, akik egyensúlyt képesek teremteni munka és szenvedély, praktikum és mánia, kül- és belvilág között.
Ha gyerek lennék, abba a csoportba kérném magam, ahol NYOLCZAS Marcsi az óvónő. Mert akkor tudnám, hogy foglalkoznak velem, óvnak, odafigyelnek rám, és még a kézenállást is rendesen megtanulnám. Másra aligha vágyik egy kis pasas – persze még a szoknyaemelgetős és világmegváltó korszaka előtt. De erről már jócskán lemaradtam, így marad a jó szó és a biztatás. Nyolczas Marcsi számára a meg nem értett világ a megalkotott műben kap értelmet. Módszere a csodálkozás, nyelve a szeretet. Ez akkor is igaz, ha ez a mű fizikai valóságában még nem jött létre. Azaz inkább a folyamatban lévő, a megalkotandó műről beszélhetünk. És ez sem kis dolog, mert az a kitartó, szívós munka, az élethosszig tartó tanulási folyamat, amire önszántából „kárhoztatta” magát a Filter csoportban való aktív részvétellel, nem más, mint a benne rejlő tartalékok mozgósítása egy kitűzött cél érdekében. Roppant sokat fejlődött, amióta – és ezt a kezdetektől számolhatjuk – velünk dolgozik, és ez éppúgy meglátszik világszemléletében, az irodalomról alkotott felfogásában, mint a megírt művek minőségében.
VIDÉKI Bianka a Metropolitan Egyetem Írásművészeti szakának hallgatója volt; azóta vagyunk aktív szakmai kapcsolatban. Kifejezetten tehetséges, motorizálható személyiség, mindig lehet rá számítani. Az irodalomban sem kezdő, korábban is publikált, különféle csoportok tagja; ezt igyekszünk megbocsátani neki, különösen azután, hogy beszállt a Filter csoport munkájába. Műveiről két megállapítást már most meg merek kockáztatni. Az első, hogy van saját hangja, ami már önmagában komoly érték, a továbblépés, mi több, a szakmai siker záloga lehet. A második a hagyományválasztás kérdése. Ismeri a mai, modern magyar és nemzetközi írástrendeket, alkalmazza is azokat, de úgy gondolom, az irodalmi hagyományozódás prioritása helyett frissen születő munkáiban az éppen történő kultúra továbbalakító értelmezése folyik. Jelenleg első kötetén dolgozik, és ha nem vigyáz, még el is készül vele.
